- "Mert, hol deszkákból ácsolnak színházat,
- Eszményvilág az, amely ottan él.
- A könnyön kívül minden más csak látszat,
- S csak egy valódi ott, a szenvedély."
(Schiller)
A szenvedélyről szól Donald Michael Thomas angol író nagy port felvert könyve, A fehér hotel, a szerelem, a művészet és az állatias ösztönök szenvedélyéről. Újraolvasva a kötetet csak erősödik azon meggyőződésem, hogy a mű nem csupán az angol irodalom egyik fontos alkotása, hanem a regényforma alakulásának egyik lehetséges ívét kijelölő példája is.
Angliai megjelenésekor, a nyolcvanas években igencsak változatos fogadtatásban részesült: pornográfia; plágium; a regényforma lehetőségeit kitágító posztmodern kísérlet; prózai tényfeltárás és a költői képzelet izgalmas ötvözete; hatásvadász virtuózkodás; remekmű - egyebek között ilyen minősítésekkel érvelt a kritika. A banánhéjat pedig, amin könnyen elcsúszhatott volna a szerző, maga helyezte lába elé (s bizonyára ezért is tudta elkerülni). A banánhéj, mint minden regényíró esetében, a történelmileg létező, azonosítható, leellenőrizhető, adatokkal körülírható személyek szerepeltetése a műben. A fiktív hősökkel ugyanis azt kezd az író, amihez kedve van, de a történelmi személyek esetében nem minden kritikus szereti, ha a képzeletbeli történet és a történelmileg dokumentált valóság párhuzama még a végtelenben sem találkozik. Pedig az irodalmi mű csak az esetleges valóságok egyikét fogalmazza meg.
D.M. Thomas regényében Freudot és Jungot szerepelteti, de nem csupán érintőlegesen, dekoratív alakokként, hanem még Freud nagyszabású (és természetesen kitalált) esettanulmányának szövegét is közli, kezeltjének versben és prózában tett vallomásaival egyetemben. A regénynek ez, a pszichoanalízissel foglalkozó vonulata is remekbeszabott, de lényegében nem erről szól a mű. Mivel a regényben teljesen természetes módon jelenik meg a nagy álomfejtő és tanítványa, így az olvasó ugyanilyen természetességgel fogadja el a mű hősnőjének valószerűségét, sőt hitelességét. Lisa Erdmann Oroszországból Bécsbe szakadt, félig zsidó operaénekesnő története éppen a történelmi személyek fölvonultatásával lesz egy már-már szokványos (tehát tragikus) század eleji, közép-európai életrajz. A szexuális vágyalmoktól gyötört hisztérikus énekesnő Freud páciense, akinek belső zaklatottságát később a történelem zűrzavara váltja fel, hogy lassan kiismerve az emberi kapcsolatok bonyolult labirintusát, eljusson a negyvenes évek háború dúlta Kijevébe és életét a Babij Jar-i tömegmészárlásban veszítse el. A szokványosnak tűnő élettörténet azonban itt nem fejeződik be. D. M. Thomas ugyanis ugyanebben a regényben megírta a történet másik lehetséges változatát, amelyben Lisa a testi-lelki megpróbáltatások után eljut Palesztinába, az alakuló Izrael területére és idős korában megleli az egész életében keresett boldogságot.
A fehér hotelt az a bravúr teszi remekművé, amely az utolsó fejezetben megfogalmazott történetet visszavetíti az előző részekre, teljesen új értelmezést adva a dilettáns elbeszélő költeményből, álomregényből, tudományos szakértekezésből, mindentudó elbeszélésből álló műnek, egy helyett több lehetséges valóságot fogalmazva meg, s ezáltal meghúzva a választóvonalat a tények és az irodalom között.
A magyar irodalomban Jósika Miklós báró már több mint százötven esztendővel ezelőtt, az Abafi című történelmi regényének az erkölcsi hatásról és a költői igazságtételről szóló toldalékában megfogalmazta, hogy "az ábrándozáshoz szokott olvasót nagy ideje már a fellegekből leköltöztetni". Ehhez talán éppen az olyan regények járulnak hozzá, mint A fehér hotel.