"Az egyetemes női princípium - a női jelenség lényegi jellemzője: az elfogadás, a képlékeny, lágy befogadás, ami nem azonos a nagy-buta-jóindulattal, sem a meghunyászkodással, sem a mindennel-egyetértéssel vagy a mindig-rendelkezésre-állással. Elfogadni-Befogadni vaklamit úgy, hogy az a valami átlényegüljön, testet öltsön, új formát kapjon, megfinomodjon, talán meg is tisztuljon - erről van szó."
(Mohás Lívia)
Mohás Lívia legújabb, mindenek előtt a női entitás pszichológiai tipológiáját taglaló esszékötetében, a fiatalon öngyilkos lett költő- és írónő, Sylvia Plath lélektani portréjában olvastam a következő sorokat: "Ahhoz ugyanis, hogy jó regényt írjon valaki, nem férfinak vagy nőnek kell lenni, hanem öregnek, legalábbis rettentő tapasztaltnak, és jó ha emellett az ember lelke androgün." Az író-pszichológus Mohás Lívia megállapításának első fele az irodalomtörténet által jószerével bizonyított, a nagyszerű kivételek csak a szabályt erősítik. De mi van az állítás második, a regényíró androgün természetét idéző részével, ami - gondolom -, annyit jelent, hogy az egyénben, aki természetesen nem feltétlenül regényíró, nem válik szigorúan külön a hagyományosan férfi és a hagyományosan női körbe sorolt szerepkör. Ebben a kérdésben a pszichológia segíti eligazodásunkat.
Szemben a se nem férfi, se nem nő hermafroditával, a nemi torzszülöttel, az androgünosz a férfiasnak és a nőiesnek egy emberben meglévő és megvalósuló egyensúlya. A maszkulinitásnak és a feminitásnak ezt az összhangját minden mitológia ismeri. A kínai hagyományban a császár egyetlen személyben apa és anya, mert az ősegység nevében uralkodik. (Itt akár egy ízléstelen kitérőt is tehetnénk közelmúltunk szocrealista valósága irányába.) A Tóra szerint az Úr saját képére teremtette az embert férfinak és nőnek. Az 1945-ben, Nag Hammadi falu közelében talált, ma a kairói Kopt Múzeumban őrzött, Krisztus idejéből származó szent iratok tanulsága szerint a kopt keresztény irányzat tanítása értelmében a Szentháromság három személye az Atya, a Fiú és az Anya. Tehát a férficentrikus Biblia megírását, és Szent Pálnak a nőket háttérbe szorítását szorgalmazó tanítását megelőzően a nőnek nem csupán teremtő és oltalmazó szerepet tulajdonítottak, hanem értelmét és bölcsességét is igen magasra tartották, princípiuma a hím princípiummal együtt a világmindenség mozgatója lehetett.
Az androgünök, ahogy nem hermafroditák, úgy nem azonosíthatók az úgynevezett "harmadik nem" képviselőivel, a férfinak született, női ruhában járó és női tevékenységet végző egyénekkel, akiket a nem európai kultúrák a társadalom teljes jogú tagjaiként kezelnek, mint amilyenek az indiai hidzsrák, a tahiti mahuk, az ománi xanitok és az észak-amerikai alihák.
Az analitikus pszichológia az androgünökben kiteljesülő maszkulin és feminin egységet azzal magyarázza, hogy minden férfiban ott él az anima, vagyis a női lélekrésze, amely a nőről szerzett primordiális tapasztalatokat sűríti, és erősen befolyásolja a férfi életének mozzanatait, és fordítva, a nők tudattalanjában az animus, a férfi lélekrész működik hasonmód.
S végül, miért jó, ha mondjuk egy férfi regényíróban kellőképpen kifejezésre jut az anima? Talán az, amit Mohás Lívia állít Tompa Máriával egyetemben az említett könyvben, vagyis hogy a mítoszok, balladák, modern történetek a Nőt, pontosabban a női princípiumot az érzelmi, a titkos, a varázslatos, a túlvilági hatalmak virtuális képviselőjeként ábrázolják. Mert "ami Női princípium, az nem agresszív, nem a káoszt előidéző és nem a harcos értékrend."
Magyarán a létezésre irányul, nem az elpusztításra. És ez nem csupán regényírói erény; több, sokkal több annál.