Egy nagyon kedves minikönyvet1 kaptam költő barátomtól, amit már napok óta újból és újból kezembe veszek, egyszerűen nem tudok betelni vele. Igaz, időbe tellett az is, amíg elolvastam a 10 x 10 centiméteres kötet 24 oldalas bevezetőjét, Dejan Medaković és Bela Duranci írásait, a szemüveg kevés volt hozzá, nagyítóüveggel kellett ügyeskednem, hogy megbirkózzam az ihletett szövegekkel. A képek - mert lényegében képeskönyvről van szó -, ebben a méretben már élvezhetőbbek, mint a felismerhetőség határáig lekicsinyített betűk2.
A könyvnek nem csupán az ajánlása kettős, hanem a tartalma is. Egyfelől - s ezt szó szerint kell érteni -, Laza Kostić Santa Maria della Salute című versének szakaszait közli, másfelől pedig Dragan Stojkovnak a költeményhez készített illusztrációit. Durván hangzik ebben az esetben az illusztráció szó. Valami mások ezek az alkotások, a realista, hiperrealista, verista elemekből készített, talált tárgyakat különös, beszédes helyzetbe hozó kollázsok; talán inkább a költészeti hagyománynak, ebben az esetben a legtöbb irodalomtörténész által a szerb költészet minden bizonnyal legemelkedettebb himnuszának, legszebb lírai költeményének tartott alkotás egyéni olvasatával, képzőművészeti interpretációjával találkozhatunk a műalkotásokban.
A Velencében tanult, zombori festőművész, Dragan Stojkov eddig nem egy ciklusában fogalmazta meg a hagyományokhoz való viszonyulását, így szinte magától értetődő, hogy ez alkalommal Laza Kostićnak a Zomborban írt, nagyívű költeményéhez készített, úgymond, illusztrációkat. Hiszen Kostić fohásza is mintha egy velencei barokk templom egyetemes magányt sugalló belső terében visszhangozna, s nem utolsósorban a századfordulón éppen a költő élt abban a zombori polgárházban, amely ma a festő otthona. Ezen felül az alkotás magánya, amit Medaković általános intellektuális igényként fogalmaz meg, amely a nyughatatlan időkben a szerzetesi némaság iránti vonzódásként hatalmasodik el a szellem emberein, kialakítva a magány sérthetetlenségének érzetét és a benső összhang oltalmát. Duranci is erről a befelé, illetve egyben a hagyomány irányába fordulásról beszél poétikus esszéjében, valahonnét a polgárosodó kisváros eklektikájából, a monarchia korának építészeti sajátosságaiból kiindulva, hogy eljusson Dragan Stojkov szellemi világának tárgyiasulásához, annak képi megvalósításához.
Mindez, Kostić költeménye, Stojkov festményei, Duranci és Medaković esszéi talán tartalmassá, talán széppé, talán különlegessé teszik a szóban forgó minikönyvet; de miként már említettem, számomra több ennél: kedves. S kedvessé a könyvészeti kidolgozása teszi. Ez a könyv ugyanis - a számítógépes megmunkálás adta korszerű lehetőségek felhasználása mellett -, pontosan olyan, amilyennek egy könyvnek lennie kell (bár a néhány helyen szükséges magyar ékezetek sajnos hiányoznak a szövegből). Olyan időkben készítettek ilyen ráfigyeléssel kiadványokat, amikor sokat adtak a könyvre. Mert annak elkészítéséhez fontos ismerni a szakmát (s ez az utóbbi időben gomba módra szaporodó nyomdák és kiadók esetében nem mindig számít feltételnek), sőt, nem is egy mesterség ismerete szükséges egy becsületesen elkészített könyv megjelentetéséhez. Arról nem is szólva, hogy a művészi hajlam éppenséggel nem hátrány a könyves szakmában.
A Santa Maria della Salute illusztrált kiadása művészi mestermű: a papír, a borító anyagának a megválasztása, az alkalmazott betűtípusok súlya, a formatervezés, a tördelés, a kötet teljes koncepciója és végső kivitelezésének finom precizitása teszi olyan kedvessé, hogy a már az első belelapozáskor levelekre hulló, igénytelen tördeléssel hulladékpapírra nyomott, a pártközlönynél bonyolultabb vizualitásra nem törekvő "könyvek" tömkelege után már vagy két hete magamnál hordom és minden nap kezembe veszem.