"Antaiosz Líbia királya volt, s minden idegent birokra szólított és megölt. Mert őt magát nemlehetett a bírkózásban kifárasztani: ha ellankadt, csak anyjával, a Földdel kellett érintkeznie, és megújult ereje."
(Trencsényi-Waldapfel Imre)
Milan Konjović azok a művészek közé tartozott, akik szívesen beszélnek mindarról, amivel foglalkoznak. Szeretett magyarázni, szerette értékelni és rangsorolni a saját művészetét, szívesen mesélt hosszú életútjáról. Mindez mintha valami belső késztetés folytán került volna a közönség elé, Konjović izgalmas médiumává lett úgy a nyilvánosságnak, mint az író embereknek. Tolnai Ottó egyenesen valami apa-fiú kapcsolatról beszél Konjović és a maga viszonylatában. Mások a maguk épülése mellett kamatoztatták is Konjovićhoz való közelségüket. Legutóbb Miroslav Josić-Višnjić jelentetett meg kötetet a mesterhez fűződő írásaiból, korábban Miro Vuksanović, de tárcasorozatban, visszaemlékezésekben gyümölcsöztette Konjović médium-jellegét Milenko Popić és David Kecman, s akkor csak a zombori szépírókat említettem, a képzőművészet-kritikusokról, művészettörténészekről, filmesekről nem is szóltam.
Számomra legizgalmasabb Miro Vuksanović feljegyzésgyűjteménye1, mert két, egymástól teljesen eltérő alkotói világ szintézisét adja. Egyfelől a montenegrói író szófukar stílusa határozza meg Konjović vallomásainak lejegyzését, másfelől pedig a beszélő síksági, lassan hömpölygő előadásmódja, amit érzelmi kirobbanások tagolnak egymástól elkülöníthető szerkezeti egységekre. A szövegekben úgy tűnik, hogy mintha Konjović lenne az epikus, Vuksanović pedig az expresszionista naplóíró. Mindenesetre szerencsés találkozás volt kettőjük hónapokon át tartó szeánsza.
A következőkben Miro Vuksanović észrevételeit igyekszem tolmácsolni arról, hogy milyennek is látta Konjovićot, a beszélő embert.
"Konjović látszólag spontán előadó, beszéde közvetlen és szabatos, de minden megszólalása mögött ott rejtőzik az előre megfontoltság, a póz, a szándékoltság gesztusa és a nárcizmus; azért, hogy kiegészítse a magáról kialakított képet, hogy ösztönözze és fokozza előadásának hatását. Alkalomadtán Konjović azokról a dolgokról is közvetlenül beszél, amelyek nem állnak elég közel hozzá, amelyek nem eléggé ismertek számára - de ezekről is a veleszületett ösztöne segítségével ítél, kiemelvén beszédének természetességét és elleplezvén tévedéseit. Egyaránt kihívást jelentő ellenfélnek tekinti az üres, fehér vásznat és a beszélgetőtársát is. (...) Az én, az egyes szám első személy Konjović vallomásainak alapvető meghatározója. Beszédében önmagát helyezi a középpontba, ami körött, akár a vízbe hajított kő keltette koncentrikus körök, hullámzanak a benyomások, az ismeretek és az élettapasztalat. Konjović énje olyannyira szuggesztív, hogy szilárdságával leggyakrabban a partnerét is megbéklyózza, olyannyira, hogy kénytelen hinni a festő szavaiban és annak visszfényében. (...) Világfelfogása panteisztikus. A végsőkig hisz a természet hatalmában és teljes összhangjában. Ha az ember beavatkozik ebbe a rendbe, akkor megzavarja a kozmosz vérkeringését. Ez csupán a földművelésre nem vonatkozik, mert ez az ember legtermészetesebb tevékenysége. Ezért is állítja Konjović, hogy ha nem vált volna belőle sikeres festő, a földművelést választotta volna. Számára a föld az őserő, az élet alapvető mozgatóereje, az élet fészke, az öröm forrása."
Ennek a panteisztikus életérzésnek a képbeli megvalósulását érte tetten Konjović műveiben a művészettörténész Lazar Trifunović, amikor a mestert vajdasági Antaiosznak nevezte. Antaiosznak, Poseidon és Gaia, vagyis a Föld fiának, akinek ereje, amíg anyjával, a Földdel érintkezhetett, legyőzhetetlen volt.
"Konjović a síkságot végtelennek és áldásosnak éli meg - folytatja Vuksanović -, mert a síkság fantasztikusan képbekívánkozó. 'Ha kint vagyok az alföldünkön, amikor a szabad ég alatt festek, mintha mágikus hullámok emelnének magukhoz' - mondja Konjović. A föld a valóság, az ég a szublimáció: 'két végtelen, egymással szembefordulva'. Ebben a végtelenségben találta meg Konjović a gyökereit és a végzetét, emiatt hitt ösztönösen a küldetésében és a szerencsecsillagában. Ez segítette oly sokáig, hogy szembeszegülhessen a halállal.
Milan Konjović számára az élet és a művészet örökös csoda és örökös titok. Az az ember szerencséje, hogy ezt a titkot, illetve titkokat sohasem fejti meg. A festő hisz ösztönében és úgy tartja, az alkotás a legnagyobb rejtély. Elmondása szerint mindig csak a látomásait festi meg, mindig csak a belső hangjára hallgatva. Munkájára maga is rácsodálkozik. Ezért a festészet az ember illúziója, a festészet ezért ugyanaz, akár a szerelem. A szerelmi hév sem tart sokáig, Konjović képei is gyorsan születnek. Csupán az a fontos, hogy összhangban legyen a motívum és a festőben felgyülemlett energia. E kettő megmagyarázhatatlan egymásra találása teremti a képet."
Így látja Miro Vuksanović. S igaza van, mert Konjović igazolja: "Nagyon fontos, hogy legyenek képek a szobánk falán. Más pszichikai besugárzást kap az, akit a puszta falak vesznek körül, és mást az, aki színekkel daloló képek között él. A képek ugyanazt jelentik a zárt térben, mint a nap a természetben. Nem kell néznünk ezeket a képeket, hiszen nem bámulunk a napba sem, de érezzük, hogy melenget bennünket. Így hat ránk a kép, a zene, a könyv. A könyv különösen. Művészet nélkül nem lehet, ugyanúgy, miként szerelem nélkül sem lehet. A szerelem és a művészet azonosak. A szerelem a kreációért van, a művészet pedig szublimált kreáció. Egyik a másikból nő ki. A művészet nem születhet gyűlöletből. A gyűlölet cinizmust éleszt, míg a szerelem szépséget és hitet a szépben."
1 Miro Vuksanović: Likovi Milana Konjovića. Književna zajednica Novog Sada. Novi Sad, 1991.