"Egyedül Orpheusnál épül egységes és értelmes rendbe mindaz, amit az ember alkot és nála utal minden emberi alkotás vissza az eredetre, a világarányra, a szabályra, az egyetemes és egyetlen rendszerre."
(Hamvas Béla: Orpheus)
Kilencven évvel ezelőtt született és tíz éve hunyt el Szentkuthy Miklós, a modern magyar irodalom egyik legradikálisabb megújítója, az intellektus Argonautája, az élet és a mű határvonalán hajózó, a fény és a sötétség birodalmát egyaránt megjárt Orpheus.
Az ebből az alkalomból rendezett budapesti konferencia adott alkalmat a szerző műveinek recepciója feletti töprengésre, és tisztelőinek számbavételére.
Sükösd Mihály a Népszabadságban közölt köszöntő soraiban kategorikusan szögezte le, hogy "Szentkuthy Miklós a közelmúlt legfontosabb magyar regényírói közé tartozik." Ezt a tényt azonban mintha többre értékelné a francia olvasóközönség, mint a magyar, hiszen a teljességben piac-orientáltságú francia könyvkiadók egymás után jelentetik meg a Szentkuthy-regények fordításait, Magyarországon meg inkább mintha az ezoterikus dolgok iránt vonzódók szűk köre szőtt volna kultuszt személye köré, kitűnő alanyt és tárgyat lelve benne a tiszteletre, megbecsülésre, feltekintésre, de igazán nem tudván közvetíteni Szentkuthy művei és az olvasók között. Az említett cikkben Sükösd Mihály idéz egy kortárs magyar írót 1980-ból, aki a nyilvánosság előtt azzal kérdőjelezte meg Szentkuthy elsőként megjelent regényének, a Praenek az értékét, hogy "lehet-e a legjelentősebb magyar regény az a mű, amelyet a szerzőn és a nyomdai szedőn kívül feltehetően senki harmadik emberi lény nem volt képes végigolvasni az első betűtől az utolsó betűig".
A Szentkuthy-recepció nem volt akadálytalan, s miként a konferencián Pomogáts Béla kiemelte, irodalomtörténeti jelentőségének elemző értékelése a perifériáról indult. Persze a helyes értelmezéshez nem a fizikai-földrajzi perifériára kell itt gondolni, hanem a hivatalos irodalompolitika csápjai hatókörén kívül eső területekre. Így, amíg A magyar irodalom története című kézikönyv, közismertebb nevén a Spenót 1966-ban azt jegyzi, hogy a Prae "inkább pszichológiai eset, mint irodalmi alkotás", amíg a Klaniczay Tibor szerkesztette, ugyanilyen című összefoglaló egyetlen mondatban intézi el a szerzőt, s amíg a magyar irodalom történetét 1991-ig összefoglaló legújabb egyéni szempontú összegzés egyetlen szóval se említi, addig Bori Imre Újvidéken 1970-ben, A szürrealizmus ideje című kötetében már négy fejezetet szentel Szentkuthy Miklós írásművészetének. Miként írja: "Szentkuthy Miklós a legrendhagyóbb magyar írók egyike: írói habitusát, művészetének jellegét a hagyományos magyar irodalmi ízlés körén kívül kell látnunk, az irodalom 'periódusos rendszerében' nemcsak külön helye van, de e külön helynek is egyedülállónak kell lennie: látszólag 'sem rokona, sem ismerőse' nincs, hiszen a 'Nyugat második és harmadik nemzedéke' címszó alatt megnyugtató módon értelmezni nem lehet."
A párizsi Magyar Műhely szerkesztői 1974-ben egy kettős különszámot szenteltek Szentkuthynak és ezzel - a hivatalos budapesti irodalompolitikával szemben - megteremtették a mítoszt. Az első könyvformátumú Szentkuthy-elemzés is Újvidéken jelent meg, 1986-ban, e sorok írójának tollából. Az 1983-ban elkészült kézirat megjelenését követően hat évre a budapesti Rugási Gyula adta közkézre kandidátusi disszertációját Szent Orpheus arcképe (1992) címmel, majd a debreceni Bálint Péter négy fejezetben jelentette meg doktori értekezését Szentkuthyról az Arcok és ál-arcok (1994) című kötetében. Időközben magunk is gyarapítottuk az örvendetesen szaporodó Szentkuthy-irodalmat: az 1986-os Olvasat után 1993-ban az Olvasat II-vel, majd 1998-ban a Széljegyzetek Szentkuthyhoz című kötettel (bármilyen tudományos fokozat elérésének szándéka nélkül).
A magyar prózaírás megújításának egyik lehetséges útját feltáró Szentkuthy születésének kilencvenedik és halálának tizedik évfordulója alkalmából rendezett konferencián, az Írószövetség klubjában, mégis mintha túl kevesen vettek volna részt: nem az érdeklődők, hanem az író legnagyobb becsülői és személyes barátai tettek bölcs tiszteletköröket egy lényegében mindmáig feltáratlan életmű körött.
Ami azonban bíztató a jövőbeli Szentkuthy-recepciót illetően: a konferencia legfiatalabb előadója, igaz, kicsit még bukdácsoló dolgozatában a stilisztika és részben az irodalmi retorika irányából közelítette meg a szerző egyik regényét. Ilyen jellegű, a már említett párizsi Magyar Műhely különszáma óta talán első ízben írt elemzéssel Szentkuthynak eddig ismeretlen írói minőségei, nyelvi bravúrjai tárhatók fel. Az eddig elemzések és értelmezések általuk kiegészülve az eddiginél teljesebb Szentkuthy-képet fogalmazhatnak meg.