Aligha adhatott volna kihívóbb címet a kisebbségi magyar irodalomról írt tanulmányai gyűjteményének Márkus Béla, mint ezt: A betokosodott kudarc.1 Semmi biztatót nem hordoz magában ez a tömör és letaglózó definíció, amiből az eleve téves úton haladás, valamint a továbblépés lehetetlensége sejlik. Annál is elrettentőbb ez a meglátás, mert tudósaink az utóbbi esztendőkben élesen hadakoznak az ellen, hogy itt, nálunk, a Vajdaságban a műveltség ne csupán az irodalomcentrikus műveltséget jelentse, hanem az terjedjen ki az élet többi szférájára, és a művészet mellé sorakozzon fel a tudomány anyanyelvi művelése is. Ha irodalmunk is a kudarc folytonosságába tespedt, hol beszélhetünk akkor itt műveltségről? Azonnal felvetődik annak a lehetősége, hogy valami érzékcsalódás áldozatai lettünk, mert ha nem is csúcseredménynek, de reményteljes folyamatnak gondoltuk a vajdasági magyar irodalom létét, kívülről azonban más ugyanezt zsákutcának látja.2
Azért nem annyira fekete az ördög, bár a tömjénezéshez szokott széplelkeknek nem ajánlanám ezt a könyvet.
Mert a szerző nem a hízelgés hangján szólal meg, és ezt természetesen senki sem várja el tőle, annál inkább a tárgyilagosságot, amit nem lehet elvitatni Márkus Bélától. Észrevételeit bizonyára nem kell hiánytalanul elfogadni, mert tanulmányaiban nem minden esetben hozta összhangba az értékelés ítéletét a megértés szándékával, amit egyébként másokon számon kér. Az 1975-ből datált tanulmánya Az önállósodás útján cím alatt három vajdasági tanulmánykötetet és egy bibliográfiát elemez és mutat be. Furcsa, hogy a szerző, aki a tanulmánya címébe is az önállóság lehetőségét emelte, azt kéri számon a vajdasági irodalomtörténészeken, hogy nem állítják párhuzamba a maga önálló utait kereső vajdasági magyar irodalmat az egyetemes magyar irodalommal, vagy a magyar irodalmakkal, illetve annak szerzőivel. Megteszi ezt maga helyettük, midőn az 1968-as regénypályázat kapcsán leszögezi, hogy "a legsikerültebb egy-két regény mérhető csak a mai magyar irodalom java termésével. A többiben sok az utánzás; és éppen hogy - formában, gondolatban - az eredetiség." Igaza lehet a szerzőnek, midőn a kritika túlzott megértőségét rója fel a vajdasági irodalomszemléletnek közel negyedszázaddal ezelőtt: "Az is e természetrajzhoz tartozik azonban, hogy néha mintha az aktivitás, a mennyiség és nem az esztétikum, a minőség volna a mérce. (.) Nyilvánvaló: az önnön lényegének manifesztációját végző irodalomban elsősorban az értelmező s a méltató tanulmányirodalomnak jut kitüntető szerep." Nem pedig az értékelésnek - világosíthatjuk meg a gondolatot. Márkus elismeri ugyan, hogy az irodalmak történetében adódnak olyan különleges alkalmak, amelyekhez nem illik a fokozott tárgyilagosság, és ilyenkor szerzőket és könyveket értékükön felül dicsér a kritikus, mégis sommásan összegzi sejtését (1975-ben), miszerint "a jugoszláviai magyar irodalom önállósága inkább vágy, ábránd még, semmint valóság."
Ezzel szemben meglepő, hogy a szerző az 1968-as regénypályázat kapcsán már meglevő, folytatásra érdemes tradícióról beszél (1971-ben). A tizenkét regény nyelvi megformálásának kérdését egyetlen, négyésfél sornyi bekezdéssel elintézi, és maga is átsiklik a művek esztétikai elemzése felett. Helyette olyan kérdésekre keresi a választ, hogy a regényekben "milyennek látja az ifjúság a szülők generációját, az idősebbeket", meg hogy "a fiatalok nagyot akarását, harckészségét, lelkesedését - ha van ilyen - hogyan értékelik a felnőtt generáció képviselői."
Ezekkel, az úgymond korai írásokkal szemben jelentős mértékben egységesebbek és meggyőzőbbek a szerző későbbről datált munkái. Mindenek előtt A viták vajdasági magyar irodalma alcímű, összefoglaló, egyben feltáró és minősítő tanulmánya, amelynek címébe a következő, nem kevés jelképiséggel bíró idézetet emelte a szerző: "Nélkülem is történik, ami velem.", valamint a Vajda Gábor irodalomtörténetét mérlegre tevő elemzése. Ezeket a spontán érdeklődésű olvasó figyelmébe is szívesen ajánlom, mert a felidézett viták főként a számukra hozzáférhetetlen folyóiratokban zajlottak, és olyan kérdéseket járnak körül, amelyek fölött mi, idehaza, úgy gondoltuk, hogy rég napirendre tértünk.
Vagyis: Márkus Béla tükröt tart a vajdasági magyar irodalom elé, s rajtunk áll annak eldöntése, hogy a belőle visszatekintő kép mögött a tükör torzítását keressük-e, vagy elfogadjuk a látványt.
1 Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1996.
2 A szerző a debreceni Alföld című folyóirat szerkesztőjeként kísérte folyamataiban a romániai, a (cseh)szlovákiai és a vajdasági magyar irodalmat és ezek vizsgálata áll kritikusi érdeklődésének homlokterében.