"A művészet legmagasabb rendű valósága elszigetelt, lezárt alkotás."
Walter Benjamin
A korszerű irodalomelmélet számos irányzata azonos nézetet vall abban, hogy a szövegek olyan tárgyak, amelyeket elemezni kell. Ezt teszik a diákok a középiskolákban, a hallgatók az egyetemen. Éppen ezért lepett meg egy másodéves hallgató, aki verstani, poétikai, prozódiai, stilisztikai, műfajtani és egyéb tanulmányait sikeres írás- és szóbeli vizsgával lezárva a leckekönyv átvétele után mégis megkérdezte, hogy amikor a költő időmértékes verset írt, valóban számolta-e a sorokban a rövid és a hosszú szótagokat. Természetesen nem egy olyan irodalomhallgató akad, aki bár sokat megtanult az irodalomról, a költészethez vagy a prózaíráshoz azonban szemernyivel se került közelebb. (Az pedig már csak az emberi természetből eredhet, hogy éppen azok kísérleteznek a tollforgatással a legszorgalmasabban, akik a legkevesebbet tudnak az irodalom mibenlétéről és működéséről.) Sokak számára - és ez már nem csak az egyetemistákra vonatkozik - az irodalmi alkotótevékenység a valóságtól elrugaszkodott magatartás megnyilvánulási formája, ami a szerzőt kivéve mindenki számára hermetikusan zárt mű, minden megértési kísérletnek ellenálló alkotás. Kivéve természetesen azokat a verseket, elbeszéléseket és regényeket, amelyekkel már magyarázott formájukban találkoztak az iskolában. A művészet-befogadás eme irányított változata éles különbséget tesz a hagyományos és a modern, a klasszikus és a kortárs, a minőségi és az értéktelen irodalom között, mégpedig egyetlen ismérv, az értem - nem értem választóvonalából kiindulva. Magyarán: csak az a jó és értékes irodalom, amit értek, mert megmagyarázták nekem, hogy tulajdonképpen mit is akart mondani a költő. Ezzel szemben nem magyarázták el, miként lehet az irodalom megértésére törekedni, hogyan lehet zártsága mögött a nyitottságát felfedezni...
Teljesen véletlenül került kezembe a zombori Veljko Petrović gimnázium 1997/1998 évi évkönyve, s benne egy harmadikos tanuló írása, amely lelkes őszinteséggel vall a költészet sajátos megközelítéséről, amihez a biológia és a növénytan eszköztárából keresett hasonlatokat. Így a költészetet a növényeket nyitva- és zárvatermőkre osztó meghatározás alapján igyekszik megközelíteni. A költőket inkább a zárvatermőkkel tudnám összehasonlítani, hiszen a művészek termése belülről fakad, és egy zárt világnak szól - írja. A mondat olvastán azonnal felmerül bennünk a kérdés, ugyan miért gondolja a dolgozatíró, hogy a poézis egy belterjes világ, amely csak a beavatottak szűk körét képes megszólítani? A szöveg tartalmazza a választ, méghozzá teljes lírai vértezetben előadva: A modernizmus korában alkotók nem találnak megértésre, így saját világukba zárkóznak, lelkükben barangolnak, "zárva teremnek". A tömeg pedig "nyitott", csak nem a modernista művek iránt. Költőink csak "Pinus silvestris"-ként állnak magányosan az értetlen erdő közepén. És hiába hullajtják megtermett magvaikat, az idegen föld nem képes őket befogadni. Hosszú emberöltők múltán eszmélnek csak rá az igazi értékükre. Erős szelek borzolják ágaikat, favágók életlen baltáikkal akarják őket kivágni, nem is azért, hogy megsemmisítsék, hanem a fájdalom miatt.
A fák bezárkóznak, zárva teremnek, nincs kit beengedniük odújukba. Magvaikat, az értékeseket pedig csak szórják az őket elutasító tömérdek fűszál, bokor és más növény közé.
És nem adták fel. Soha. Mi már tudjuk: MEGÉRTE!
A dolgozat végkövetkeztetése, azt hiszem, iskolai kötelezettségből eredő konklúzió, hiszen egy harmadikos gimnazista mégsem utasíthatja el teljességében a költészetet, bár nem egy osztályzásra kerülő írásbeli dolgozatban. Meg kell tartania a látszatot, miszerint ő tudja, hogy a költőknek megérte, hogy a szélbe hullajtották magvaikat, az értetlenség fejszéi szabdalták hajtásaikat, hogy magányukban csak őrültek módjára, saját lelkükben barangolhattak. Megérte, mert az idegen föld, vagyis az olvasóközönség végül felnő majd hozzájuk, csak néhány emberöltőnek kell elmúlnia időközben, és a modern költőnek klasszikussá, elsőrangú halhatatlanná válni.
Aligha hiszem, hogy az ilyen remények szárnyalásra bírnák a magányos, saját földjén folyton magányos költő ihletét. És valahogy különös, hogy az irodalomról szóló egyre tágasabb tudásunk ellenére egyre távolabb kerülünk az irodalomtól: misztifikáljuk a költészetet, de csak azért, hogy legyen indokunk az elutasításához. Illetve az önigazoláshoz, hogy miért nem olvasunk. Semmit, nem hogy kortárs szerzők műveit. Pedig a művészetek közül éppen az irodalom kifejező eszköztára változott a legkevesebbet az idők során, legalábbis Homérosztól Tolsztojig mindenképpen. Azután is inkább az emberi érzések fejlődtek robbanásszerűen, és a költészetben a hangsúly a történés helyett ezeknek a bonyolult érzéseknek a megfogalmazására tevődött át.