Legutóbb Bognár Antal Boldog és szomorú történetünk című regénye kapcsán vetődött fel az irodalmi mű hősének kérdésköre, de Bognárt folyamatosan végigkíséri prózaírás közben az Őírósága, Prózai Énje és Fantomhőse tényleges életbeli-szövegbeli együttállásának vizsgálata, ami hol teljes megegyezést, hol kettősséget, hol hármasságot mutat, de akár a lehetséges létvariációk tárházává is terebélyesedhet. Így van ez a kilenc történetet tartalmazó legutóbbi kötetében, a Túlélőkben (1999), és így volt a Textília (1976) metanovelláiban, az Esélyek könyve (1983) regényben, az Eligazodni (1984) holografikus novelláiban, és az Álmok a halálban (1986) történelmi álregényben.
Mint minden író, Bognár is a tények bazalttömbjei alól hívja elő megálmodott történeteit, amelyek irányában természetesen sajátos pozíciót kell felvennie: Az én szájamon a volt is az én igazi jelenidőm, ami a lehetett és a lehetne. A lehetett volna nélkül. A mindenkor mindenütt mindenkivel megeshető. A valamikor valahol valakivel megeshető. A megtörténhető, a meg nem történhető és a meg nem történt. A vannak és a voltnak is a lehetséges volta.
Bognár Antalnak a korábbi köteteiből már jól ismert párhuzamos, a hasonlóságokra, egybeesésekre, ciklikus történésekre építő, az ellentétesség párhuzamait is kihasználó szerkesztésmódja jelen kötetében is kiemelt szövegrendező, illetve szövegalkotó elv, ami azonban nem mentes - a Bognár-írásokra egyébként általában jellemző - hangsúlyozott, néhol túlhangsúlyozott szerkesztettségtől. Ez a konstruáltság a szöveg szerkezetét hivatott már-már elutasítóan hideggé tenni, s ugyanakkor folyamatosan kordában tartani a szerző érzelmi lobogását, a gonoszságba, a tragédiákba, s végső soron az elmúlásba való folyamatos bele nem törődését. Ennek a programnak egyetlen mondatba sűríthető eszenciája annak a ténynek a revelációja, hogy a világ nem megújul, hanem kiújul csupán. S ebben a fölismerésben a hiábavalóság ténye nem a salamoni megnyugvást ülepíti a létre, hanem hátborzongató kétségbeeséssel itatja át a lét mibenléte felett eltöprengő szerző vagy olvasó csontjait.
Mert mindenki túlélőnek számíthat, aki megszületett és még nem halt meg. Mindenki, aki leélte a maga eddigi éveit [.] Túlélő mindenki, akit megérintett egy hideg csók. A halál hideg csókja.
A kritika idejekorán leszögezte, hogy Bognár Antal Boldog és szomorú történetünk című regénye egy történet történetének a története, és hogy a mű a szerző belső vívódásának, a regénnyel folytatott küzdelmének bonyolult nyelvezetű kifejezése, a "belső beszédek" tárháza. Mostani kötetével kapcsolatosan is elmondható, hogy benne a szerző az író és annak teremtménye, vagy inkább "az írásba foglalt" énje közötti viszony kérdéskörét boncolja. A novellákban megjelenik a P. J. monogram, ami mögött csak egy csinált nevű (Fantomhős) ember rejtezik, aki majd a szerzőt rémisztő krampuszként pattan elő a szöveg varázsdobozából, igazi, valós élet után kiáltva és elutasítva létének és nemlétének az írói fondorlatosság által irányított függőségét. Ez, az önnön sorsának irányítását követelő P. J. (később P. J. Kirschmüller, Palackos János, Prikidánovics Julije), az alternatív életvariációkat kénytelenül bejáró hős már 1983-ban megjelent Bognár regényében, az Esélyek könyvében, ám ez a szerzői alteregó, az emberlét tragikuma utáni tiszteletreméltó vágyakozás jelképe egy időre kiszorult az írói érdeklődés homlokteréből - Bognár szerkesztői munkája, illetve a gyermekirodalom felé való fordulása egy időre a léttelen létbe lökte P. J. entitását. Akárcsak Gáspár Tankrédot is, aki ugyancsak alteregó, és akitől a szerző a névadás mellett a harmadik személyű közléssel tart távolságot, s akinek történeteiről már egyet s mást olvashattunk az Eligazodni kötetben.
A P. J. monogram kötetbeli, írói, tehát ismételten konstrukciós feloldása, a hős Palackos Jánosként (P. J. Kirschmüllerként, Prikidánovics Julijekén.) való megnevezése új dimenzióba helyezi az előtte a szinte teljes névtelenségbe zárt identitást. Így, vezeték- és keresztnévvel megnevezve, valós személy jellegét öltötte magára, akiről akár az is elképzelhető, hogy egykoron pozíciót cserél az őt alteregóként kifundáló szerzővel, és azt regényhősként szerepelteti élete regényében. Csak ekkor már feloldhatatlanná bonyolódik a kérdés, kinek is az életéről szól majd ez a soha meg nem írható mű. S főként, miként Bognár Antal tépelődik: Kinek a szavaival? Meg hogy ki lesz kinek a túlélője?
Végső soron persze egyetlen történet se egyszerű. Sőt. Bognár Antal történeteinek feladata pedig a hősük hitelesítése. A többalakú hős meg Őírósága és a Prózai Énje mellett maga a Próza, amit meg kell fogalmazni. Bognárnak ehhez van nyelve, van szerkesztési hajlama, vannak történetei. Szövege látszólag néhol dermesztő üresjáratokba feneklik, ahonnét azután lendületesen pördül ki az elbeszélés horizontjára, rájátszva a már-már barokkos modorosságig válogatott szóhasználatának elidegenítő hatására, amivel sajátos ritmust ad a narrációnak. Valahogy úgy, miként előző regényében, ahol a népi önéletírás modorát a metatextus manírjaival ötvözve irodalmunk népies és avantgárd vonulatát kívánta közös nevezőre hozni. Vagyis hitelesíteni a hőst: A Szöveget.