Csala Károly fordítói bravúrjának kívántam a nyomába eredni a montenegrói származású Radovan Zogović (1907 - 1986) Veljko Ostojić krónikái1 című elbeszéléskötetében, de a szövegbeli kalandozás a fordítón túl mégis magához a szerzőhöz vezetett. Veljko Ostojić három krónikája, illetve a kötet három elbeszélése olyan, a magyar olvasó számára egzotikus világról számol be, ahol csúfság az öregség s talán-talán a legnagyobb szégyen, ugyanis a szüntelen vérbosszúk közepette az életbemaradás ténye a gyávaság feltételezésével egyenlítődött ki. A történetek mesemondójának, Veljkonak a születésekor az anyjának két fivére és hét unokafivére volt, de egyikőjük se érte meg Veljko öccsének másfél évvel későbbi születését. Ugyanis szüntelenül öltek és ölettek.
A történetekben az a nyíltság és kendőzetlenség a megkapó, amivel Zogović a dacos, büszke, vérző szívvel kegyetlen, érzékeny, pökhendi népéről ír, nem leplezvén hibáikat és nem hangsúlyozván erényeiket. Kórképet mutatnak ezek az elbeszélések a montenegrói hegylakókról, gazdag lélekrajzzal, szokás- és hiedelemviláguknak a fikcióba való beépítésével tárván fel a betyárkodó múlt szorongató örökségét.
A három történet után már nem lehetett megállni, el kellett olvasnom Zogović hozzáférhető munkáit. Így került sorba az Ott fenn a hófödte hegyekben kisregény, valamint a verseiből való válogatást tartalmazó, A szerelemről utólag című testes kötetet. Az előző teljességében, az utóbbi szinte teljesen Csala Károly fordítása, akit úgy látszik foglyul ejtett Zogović művészetének bűvköre. Csak ezek után jutottam el az igazi felfedezéshez, a montenegrói szerző elbeszélő költeményéhez, amely végső változatában 1958-ban jelent meg Došljaci - Pjesme Ali Binaka (A jövevények - Ali Binak versei) címen.
A tizenkét versből épített költői beszély egy agg, magára maradt metóhiai szkipetár szemszögéből mond gyászbeszédet mindaz fölött, ami az albán népnek szent volt és az életet jelentette, de a régi (értsd: a II. világháború előtti) Jugoszlávia nagyszerb törekvései folytán a Koszovóra telepített szerbek és montenegróiak kést döftek a szántókba, és elvágták a siptárok gyökereit. Szentségtörő könyv ez a jelen időben, amikor mindenki a koszovói katasztrófa okát keresi, hogy magyarázatot találjon egy egész ország lebombázásának tényére. De ugyanilyen szentségtörő leleplezés volt a versciklus első, 1937-es (!), majd 1947-es megjelenése, noha sikerült elkerülnie a cenzor figyelmét. Az Ali Binaknak tulajdonított verseknél a szkipetár név nem csak a fikció része volt, hanem álnév is egyben. Egyébként is nehezen elképzelhető, hogy éppen egy montenegrói, Belgrádban élő író a nevét, nyelvét, otthonát, legelőjét vesztett, de továbbra is a feledés zöld füvének kisarjadásában bízó, meggyötört siptár szemszögéből tárja fel a nagyszerb törekvéseket megvalósítandó atrocitásokat, a vérbosszúnak a hatalom által való tolerálását, a bírósági gyakorlatot, amely felmenti a gyilkost, amennyiben az áldozata siptár volt, a vérbaj és a malária kezelésének megtagadását az őslakosság körében, a betelepített jövevényeknek nyújtott kedvezmények pedig további rossz vért szültek, s végül a kedvezményezetteket is kiszolgáltatottá tették.
Radovan Zogović poémája a mával teljes egészében kapcsolatot tartó alkotás. Példamutató erkölcse, a cenzúrát is elandalító metaforikussága, balladás előadásmódja rangos esztétikai színvonalú, komplex alkotássá emeli e művet.
S még valami. A versciklusból született elbeszélő költemény címe könnyen megfejthető rejtjel. A cím két tagja, egyfelől A jövevények, másfelől pedig az Ali Binak versei szemmel láthatóan utalnak az elnyomás viszonylataira, hogy kik az elkövetők és kik az elszenvedők. S ezeknek a viszonyoknak az így, előre való feloldása megkönnyíti a poéma homályosan fogalmazott részeinek értelmezését.
1 Radovan Zogović: Veljko Ostojić krónikái. Három elbeszélés. Író - kezek Bt. Budapest, 1999