Az olvasás történetéről I.

"Az irodalomtörténetnek nem a szerzők élettörténetét kellene megírnia, nem is a pályájuk vagy a műveik sorsát, hanem az irodalmat alkotó vagy olvasó Szellem történetét. Egy ilyen irodalomtörténet egyetlen szerző említése nélkül megírható."

(Paul Valéry)

Miként az írás tudományának, mesterségének és művészetének van története, úgy az olvasás dialektikája is kutatható. Az irodalomtörténet keretében az olvasástörténetet számos tudós vizsgálja, főként az angol, a német és a francia nyelvterületen. Miként J. L. Borges állítja, hogy a világtörténelem bizonyára nem egyéb, mint néhány metafora története, úgy az olvasás történetének kutatói is hajlamosak a szélsőséges meghatározásokra. Náluk az olvasás kulturális eszméje, a könyv a modern világmegértés egyetemes metaforájává válik.

Éppen a világmegértés és az olvasás történetének állomásai közötti kapcsolat feltárása az, ami ezeket a kutatásokat izgalmassá teszi a téma egyik legutóbbi összegzője, Radnóti Sándor A piknik című tanulmányának első részében. Noha a posztmodernek, a dekonstrukciós, a hermeneutikus, a posztstrukturalista elméletek hívei és nagy gurui azt állítják, hogy ".az olvasónak nincs története, életrajza vagy lelki alkata, az olvasó pusztán az a valaki, aki egybegyűjti mindazon nyomokat, amelyből az írás összeáll", Radnóti kész olvasótipológiát állít fel tanulmányában.

Az imént idézett Barthes ebben a tipológiában a zseniális olvasó megtestesítője Walter Benjaminnal, Harold Bloommal és Umberto Ecoval egyetemben. Ehhez a csoporthoz azok tartoznak, akik a szövegek mellett a "világ" olvasói is, fő tevékenységük a kreatív és reflektált olvasás, "a szüntelenül felnyitó és bezáró, minden tradicionális konszenzust dekonstruáló olvasatok előállítása".

Amíg a zseniális olvasó úgy olvassa a könyvet, mint a világot és úgy a világot, mint a könyvet, addig a másik csoport, a reziduális olvasó egymással szembeállítja a világot és a könyvet. A könyvember eme régebbi típusának megtestesítője Szerb Antal volt. A szerző harmadikként a művelt polgárolvasó eltűnő típusát említi, a Bildungsbürgert, élén Jean Paullal és az esszéíró Thomas Mannal.

Az átlagolvasó ránk, illetve felénk is érvényes típusát, az osztott figyelmű olvasót azonban nem Radnóti Sándor emelte a köztudatba, hanem Borges, a harmincas években. Az irodalmi állapotok hatásának tudta be az osztott figyelmű, szórakozott olvasást, ami inkább olvasói paradigmaváltás következményének tűnik, mint az írói tevékenység gyökeres átalakulásáénak. Borges ugyanis a nemzeti irodalom szegényes állapotáról és vonzerejének hiányáról szól, s ezek folyományaként értékeli azt, hogy az olvasó inkább formai bravúrt keres az alkotásokban, a stílus babonájától fertőzve nem az irodalmi mű hatását élvezi, hanem egy-egy jelző vagy metafora, szépen csengő rím felett lelkendezik.

Ha Cervantes idejében is így olvastak volna, a Don Quijote soha nem került volna be az örökbecsű művek közé, hiszen Cervantest kevésbé érdekelte regényének stílusa, mint hőseinek lélekrajza. S a mű nem bukott meg néhány lapos jelzőn vagy elvarratlan gondolatszálon, hiszen számtalan fordításban, rövidítésben, gondatlan gondozásban is képes kifejteni a hatását. S megtörténhet, hogy a stílus babonájában szenvedő olvasók nem egy remekműtől fosztották meg a másként olvasókat - folytathatnánk Borges tépelődését.

"Már terjedőben van a néma olvasás - írja ugyancsak ő 1932-ben -, s ez biztató jel. Már van, aki szemmel olvas verset. Ettől a rejtett képességtől bizony még hosszú az út a tisztán ideografikus írásig - amely nem hangokat, hanem közvetlenül élményeket ad át -, ám e távolság sosem nyúlhat oly hosszúra, mint maga a jövő."