Az olvasás történetéről III.

"...abból... hogy egy mű szépsége gyönyörűséggel tölt el bennünket, még nem következik, hogy a mű alkotóját is csodáljuk."

(Plutarkhosz)

Ha abból a tételből indulunk ki, hogy a műélvezet tulajdonképpen a beszéd születését játsza le újra, vagyis egy nyelvi folyamatot indít el a befogadóban, akkor ennek a ténynek hatványozottan érvényesnek kell lennie az olvasásra, ami végeredményben teremtő aktus. Az olvasmány ugyanakkor mindenkihez szól, de senkihez sem ugyanazon a nyelven. Az olvasó ugyanis az olvasmány nyelvéből csupán annyit képes rekonstruálni, amennyire termékeny a nyelvteremtő, fogalmakat absztraháló és absztrakciókat fogalmakká alakító adottsága.

"A műalkotás központi kérdésévé, megfejtendő üzenetévé az válik, hogy milyen rendszerben, a részek milyen arányával utal a gondolatra, észleletre. S ez a rend, bár a nyelven alapszik, különbözik is tőle. Mert nem a grammatika - minden nyelvben más és különleges - rendje uralkodik felette, hanem a retorika - minden nyelvben azonos - szelleme" - emlékeztet Ungvári Tamás. S ez teszi, hogy lényegében minden lefordíthatóvá, tehát újraépíthetővé válik.

J. L. Borges még (vagy már?) 1932-ben egy olyan irodalomról álmodott, amely a nyelv csalóka eszköze helyett az ideografikus írás útján az élményeket közvetlenül adja át az olvasónak. Sajnos nem részletezte. hogy mit is ért az ideografikus lejegyzés alatt, de bizonyára valamiféle képírást, amit azonban maga sem gondolt végig, mert ha mégis, akkor bizonyára ki is próbálta volna.

A Borges által jövendölt olvasási lehetőség már nincs is olyan távol a megvalósulástól. A virtuális világok teremtésének számítógép-adta lehetősége, a CD-lemezre telepített regények, amelyek tetszőleges irányban olvashatóak és minden olvasat egyéni megoldásokat eredményez, nagyban leegyszerűsítette, látványosabbá tette, de meglehet, hogy banalizálta is egyben azt az intellektuális erőfeszítést, amit az olvasónak kell tennie az egyedi olvasata kialakításáért. Bár a virtuális világ és a virtuális műalkotás egyéni újrateremtésének kérdése ugyanannyira viszonylagos, mint az, hogy miként teremti meg a műalkotás világát az olvasó a hagyományos papírra nyomott hagyományos szövegből.

A lényeg az, hogy az argentin író-zseni nem maradt egyedül az élményalapú irodalom élményalapú befogadása fölötti elmélkedésében. A számítógépes világháló segítségével jutott tudomásunkra, hogy Londonban, a Kortárs Művészetek Intézetében megtartották A Meztelen Költők Első Nemzetközi Fesztiválját. A mintegy húsz résztvevő ezt az új esztétikai mozgalmat a költészet megújításának tekinti. Oroszországban, Pétervárott működik is a Meztelen Költők Klubja, Vladimir Jarumenko Tolsztoj és Tim Gadaszki vezetésével. A klubtagok állítása szerint ha verseiket pucéron olvassák fel, erősödik a szellemi kapcsolatuk a közönséggel. Vekerle Emanuella költőnő ars poeticája pedig, hogy meztelen testét egzisztencialista vallomásként tárja a közönség elé.

A kritika egyelőre nem tartja esztétikai megújulásnak a meztelen költők mozgalmát. Meglehet ugyanis, hogy a költők egyszerűen csak le akartak vetkőzni.