Földiek között
A csöngettyűs kút vize

A vendéglátók alaposan előkészítették a murit, hogy az emlékezetes maradjon, sokáig lehessen beszélni róla. Gyorsan tetőfokára hágott a hangulat, a részvevők jó része a "másik énjéből" is jócskán adott ízelítőt. Sokan és sokfélék tobzódtak a sátorban, telített volt a légkör, ennek ellenére nekem mégis föltűnt Bandi bá'-nak a hiánya. "Talán beteg az öreg?" - kérdeztem a legbennfentesebbtől. "Nem, őt már nem kínozza több nyavalya, elköltözött az árnyékvilágból, de nem adta könnyen, szinte az utolsó leheletéig dolgozott... " Mert hát olyan környezetben nőtt föl, ahol sohasem mímelték a munkát, hanem nekiveselkedtek.

Ha pl. a zápor a csurgás alá terelte a major (már akkor) jócskán eltérő korú és fölfogású dolgozóit, ő utolsóként érkezett a szárazra, ám mihelyt elállt az eső, tüstént kilépett a veszteglők közül, és utat csinált a megrekedt esővíznek, pedig akkor már nem állt a csősz, a "noszogató" a háta mögött. "Hajtja a vére!" - mondogatták a tétován nézelődők, de nem követték a példáját.

Egy már lebontott cselédházból vágott neki a vakvilágnak, nem sokkal az első világégés után. Kilencéves korában már munkára fogták, tehát már "pöndölösen" kenyérkeresővé vált. Bogarászás volt az első munkája, ami abból állt, hogy a gyerekek tavasszal az uradalom répaföldjén kis dobozokba összeszedték a barkókat, a csősz pedig elégette a kártevő állatkákat.

Szorgalmas és figyelmes volt, ezért csakhamar beosztották a magtermesztésbe, kb. egy kiló cukor árának megfelelő napszámért, de hát minden dinárra szüksége volt terebélyes családjának, s annak ellenére, hogy az összevont tagozatú, négyosztályos iskolában is megállta a helyét, a tanulásra nemigen jutott ideje, mert kikeletkor már dolgoznia kellett, és gyorsabban kapta a mind felelősségteljesebb megbízatásokat, mint ahogy a nadrágjait kinőtte. Így hát a bogarászó, magszedő, csobolyós és lóvezető gyerekből csakhamar mindenes munkás vált.

Az úgynevezett csöngettyűs kútnak volt a legjobb vize, a földbirtokos is azt fogyasztotta, ha ráunt a pezsgőre, meg hát a szeszfőzők is azt itták szikvíz helyett. Furcsa nevét a kút a közelében levő kis harangról, a csöngettyűről kapta, amelyet az első világháború után Romániához került Kocsorhátról hoztak a csókai Réti-majorba. Hosszú időn át ui. ezzel jelezték a munkaszünetek végét és kezdetét. A csöngetéssel a fölöttesek egyik legbizalmasabb emberüket, a szíjgyártómestert bízták meg, aki igen pontosan betartotta a szünetre előirányzott időt, és emellett részletesen tájékoztatta a majorban látottakról, hallottakról az urakat, akik így üzemi újság híján, sőt annál jobb, naprakészebb értesülésben részesülhettek.

Többnyire sok munkást foglalkoztató növényeket termesztettek, de ennek ellenére sem ütötte fel a fejét munkaerőhiány, sőt... még a Mura-vidékről is hoztak úgynevezett hónaposokat.

Gyors és szigorú volt a beosztás. Hajnali három óra körül a ma már egy évszázada működő szeszgyár sarkán összesereglett a munkások tarka tömege. Legkésőbb fél négykor megjelent az ellenőr görbe bottal a kezében, és pillanatok alatt szétterelte a sokadalmat. Akire rámutat a bottal, az sietett a kijelölt helyre, akinek pedig ez nem adatott meg, az rövid ácsorgás után hazaindult a terhes bánáti virradatban, hogy ismét, de még korábbam megjelenjen a szégyenplaccnak is nevezett beosztóhelyen. Az uradalmon kívül nemigen tudtak a napszámosok biztosabb, tartósabb munkát kapni. Igyekeztek hát, és ennek az igyekezetnek volt Bandi bá' utolsó megtestesítője. Képtelen volt tétlenkedni, végelgyengülésig talált magának foglalatosságot, mert csak azáltal tudta megtartani lelki egyensúlyát... Vajon hogy érezné magát, ebben a nagy leépülésben, "dángubálásban"?

Guszti bá' kunyhótárlata

A közeli szőlőből (amelyet egykor Nagyszőlőnek neveztek, de időközben alaposan megcsonkítottak) fegyverropogás hallatszik. Közeleg a szüret, riasztgatják a falánk madarakat, s közben a gyöngébb idegzetű hadkötelesek gondolatát a harcterek, esetleg a drávaszögi szőlők felé terelik. Korábban, amikor még csorbítatlan volt a Nagyszőlő, és budárkunyhók övezték éppen úgy, mint a macahalmi szőlőt is, a puskaporral is takarékoskodtak, rafiás ostorral ijesztgették a budárok a seregélyeket, amelyek égaljnyi rajban keringtek az édes nedűt ontó pászták fölött.

Ez idő tájt az asszonyok már hófehérre meszelték az egykori Erzsébettelep szomszédságában levő kunyhókat, meg természetesen a nagy présházat is, amelynek elkótyavetyélése után még foghíjasabbá, huzatosabbá vált e vigasztalan vidék... A férfiak pedig szélesen és gondosan fölgereblyézték a szőlő szélét, ahol így láthatóvá vált minden nyom, amit nyomban vagy alkalomadtán számba is vett a présházban magányosan élő Guszti bá', a veterán budár. Róla az a hír járta, hogy hajóskapitány volt valamikor, és a kalózokkal is megütközött..., de különben jótétfajta, a pálinkáért az ingét is odaadná. Habár több nyelven is beszélt, a hallgatást, a töprengést sokkal többre tartotta a szövegelésnél. Hallgatag ember volt tehát, a róla terjedő legképtelenebbnek tűnő híreszteléseknek sem mondott ellent, néha azonban sajátos módon ragadtatta el magát. Megesett, hogy alkonyattájt erőszakos emlékei hatására csíkos trikós tengerészeket, félszemű kalózokat, bajuszos halakat, szende sellőket és süllyedő hajókat rajzolt üszkös karóvégekkel a kunyhó fehér falára.

Sok nézője volt ennek a kunyhótárlatnak, s a szüretelők, akik a harmat fölszállta után rendszeresen dalra fakadtak, egy alkalommal a szokásosnál tovább ácsorogtak Guszti bá' remeklése előtt. Kuncogtak, hahotáztak, mert a már kissé rövidlátó, ám fölöttébb mogorva telepkezelőt vélték fölismerni az egyik falra kent kalózban.

Teljes volt a "művész" sikere, habár másnap reggel, amikor a szüretelők rázendítettek a dalra, hogy "Nincs édösebb a fekete szőlőnél, nincs igazibb az első szeretőnél...", a vízhordó suhanc nagy hangon adta hírül, hogy a rajz le van kaparva..., ám ez a tett mintha növelte volna a vén budár tekintélyét, amit az is alátámaszt, hogy a macahalmi szüreti bálban a férfiak a szokásosnál jóval több italt fizettek neki. Ő pedig egy ideig szótlanul kortyolgatott a mennyezetről mosolyogva csüngő fürtök alatt, majd hirtelen sajátságos, idegen hanghordozásával a Trieszt felől sebesülten jövő katonákról, illetve az őket váró sok szőke és barna lányról kezdett énekelni, s természetesen ivócimborái, a legények eleje sem maradt veszteg, hanem futótűzként kapcsolódott be az éneklésbe. Gyorsan a felső fokra hágva kiabálták, hogy "De csak minden tizediknek jön vissza a párja. A többinek közös sírban nyugszik a babája..."

A présház, a budárkunyhók és a többnyelvű vén budár nélkül is közeleg a szüret. Némi aranylás is belopakodhat az őszbe, de biztosra vehető, hogy daltalanok maradtak a szőlőpászták, és összekuszálják ívüket a madarak.

Elnyílóban

Elnyílóban vannak a jácintok, egymásba tolódnak az évszakok, gyakran késnek a gyorsvonatok, egyszóval nagy a fölfordulás... Korábban, míg kevesebb volt a bajunk, és izmosabb a bizakodásunk, mintha ezek a kedves virágok húsvétkor pompáztak volna a legteljesebben. Már gyerekként megszerettük, sőt, meg is kóstoltuk őket, mert édes a száruk, a cukor pedig ritkaság volt, ritkán volt belőle a háznál... - Emlékszel? - kérdezem vendéglátómtól, Mészáros József, csókai földművestől.

- Hogyne emlékeznék! Keserves volt a gyermekkorunk, az indulásunk. Ám, ha lassanként is, de javult a helyzetünk, gyarapodtunk, emberré váltunk. Bár az is igaz, hogy nem lettünk a sors kegyeltjei, mert az utóbbi néhány évben, az őrület kitörése óta, mindjobban ránk jár a rúd, egyre keservesebbek az ünnepeink is.

- A két húsvét között alaposan romlott a kedélyem, munkakedvem és a gazdasági helyzetem. Egyévi munkám hozadékából pl. még egy új kalapot sem tudtam venni, és hát mindenki olyan kalappal köszön, amilyen a fején van... De hát, nem is igen van kinek köszönni Virágvasárnapján; Csóka főutcáján alig láttam valakit. Behúzódnak az emberek. Ünnepnapon is kevesebb látható belőlük, mint máskor, bármelyik hétköznapon. Ez a visszafogottság, rosszkedvűség az ünnepre is rányomja a bélyegét. Ha netán az asztalra is kerülnek a hagyományos húsvéti ételek, azt hiszem, a torma csípős íze marad meg legtovább a szánkban.

- Szép színfoltjai is vannak azonban ennek az ünnepnek, amit még a siralmas helyzetünket előidézőknek sem sikerült elrontaniuk. Ilyenkor ugyanis hazalátogatnak a fiaim családostul, és velük teljesebbnek, értelmesebbnek érzem elrontott életünket. Három fiam van, s háromfelé sodródtak. Nem léptek a nyomdokomba, más-más pályán igyekeznek érvényesülni. Nem könnyű az ő helyzetük sem, közülük az egyik külföldre kényszerült.

- Itt lakok a falu szélén, rálátok a határra. Még elég messzire ellátok, de ha vaksibb volnék, akkor is jól láthatnám, hogy iszonyatosan sok a fölszántatlan föld. Itt, a betonút közelében is akad parlag. Máskor erre az időre jóformán már be volt vetve az egész csókai határ, most meg még csaknem a fele fölszántatlan. Mert a munkálatokhoz csempészni kellene az üzemanyagot, de jórészt a műtrágyát is, aminek használata azonban fényűzésnek számítana, hiszen egy mázsa műtrágyáért négy mázsa búza árát kell odaadni, ami nem térül meg az esetleges többlethozam folytán. No, de tömve vannak a gabonatárolók kenyérgabonával, nem okoz izgalmat illetékes helyen, ha silány lesz az idei búzatermés, mert a sanyargatott szántóföld mind kevesebbet terem, másrészt meg tudvalevő, hogy nincs az a sok, ami egyszer el nem fogy. Mi lesz, ha a tárolók kiürülnek, a föld meg csak nagyon "módjával" terem?!... Félő, hogy a jövő húsvétig tovább romlik a helyzetünk.

Borisz nyugdíjas lett

- Nyugdíjas lettem... - mondta mosolyogva a dohánybeváltó Borisz a minap. Sokan vannak nyugdíjasok, sokan mennek nyugdíjba, ám az ő kijelentése mégis eltért a szokásostól, mert a fogorvosnál mosolygott, és magyarul mondta azt, hogy "nyugdíjas lettem". Mert míg környezetében egyesek igyekeztek minél előbb elfelejteni azt, amit gyerekként megtanultak ezen a nyelven, Borisz, a messziről jött ember megtanulta a nyelvünket, és az alkalomnak megfelelően használja is. Minden bizonnyal nyugdíjasként is, csak el ne háborúzzák a túlbuzgók a nyugdíját!

- Huszonévesen, negyven évvel ezelőtt jöttem el a macedóniai Prilepből ide, Csókára dolgozni, új életet kezdeni. Dohánytermesztő vidék az is, meg ez is. A dohány "mocskos" növény, sek munkával és türelemmel jár a termesztése. A palántálástól a beváltásig többször is meg kell fogni egy-egy levelet. Ezt tudva, kezdetben tétováztam hangosan kimondani, hogy melyik osztályba sorolható az elém rakott batyu, hiszen olyan sok gyötrelem, türelem és remény volt belesímítva... - mondta, majd egy Pacin-idézettel nyomatékot adott fejtegetésének: "Tutuni zsolti otrovi." (Sárga méreg a dohány.)

- Talán mondanom sem kell, hogy kezdetben nem értettem a termelők többségének a nyelvét, ám ennek ellenére sem tűnt számomra idegennek, sejtettem, miről beszélnek, vagy hogy mit rejtegetnek hallgatásuk mélyén. Tudni véltem, mi tüzeli az indulatukat... Időközben megtanultam magyarul, megépítettem a szerintem biztos pilléreken nyugvó bizalomnak, kölcsönösségnek a hídját, szakmailag is tovább képeztem magam, együtt tanultam a gyermekeimmel felső fokon, s mindjobban érzékeltem, hogy felgyorsult az idő, mindjobban sokasodnak az évgyűrűk körülöttem. Megváltoztam. Egyszer, amikor korábbi szokásomnak megfelelően hazamentem a hegyek közé, azon vettem észre magam, hogy hiányoznak az itteni barátok, a víznek és az ételnek az íze... Áthonosodtam, itt vagyok most már otthon. Haza egyre ritkábban megyek, nagyot fordult a világ, újabban már csak útlevéllel mehetek Macedóniába. Csak az a bánatos föld is bele ne szédüljön a háborús őrületbe!

- Megbarátkoztam a síksági tájjal. Gyakran hosszú sétákat teszek a határban, jó érzéssel tölt el a végtelen termőföldek látványa. Mondhatom, kisebb csodával is megajándékozott már ez a táj. Nem a délibábra gondolok, bár az is érdekes itt is, és a Hortobágyon is, hanem Európa legnagyobb vadmadarára, a túzokra. Néhány éve kettőt is láttam belőlük. Az országhatár melletti füves, zsombékos területen szedegették rovareledelüket. Szépek, nagyok és nagyon éberek voltak. Ennek ellenére napjainkig alig maradt belőlük. Azt hiszem, az idősebb túzokkakas súlya akár a tizennyolc kilót is elérheti. Kiterjesztett szárnya pedig a két métert is meghaladja. Dürrögése felejthetetlen élmény. Tollainak helyzetváltoztatása igen összetett. Ilyenkor fehérnek tűnik a többszínű madár. A ritkaságszámba menő. az eltűnőfélben levő, őshonos madár.

Faluvég libákkal

A faluvégi árokparton álldogáló nénikének a ránehezedő idő terhéhez képest eléggé egyenes a tartása. A kezében levő akácfabot nem támaszkodásra, hanem a szíjas füvek közt csipegető libák terelésére szolgál. Mind ritkább látvány a libalegeltetés a faluvégen, meg a járáson is, alaposan megcsappant az említett szárnyasok száma, pedig hasznos állat a liba.

- A libapásztorkodás kiment a divatból - mondja a nyolcvanon túli nénike, akinek nem sokkal a századforduló utáni években a libalegeltetés volt az első megbízatása. Húsz-harminc libára ügyelt egy-egy kislány vagy kisfiú. Festékkel jegyezték meg a szárnyasokat, hogy meg tudjuk különböztetni őket, s míg telitömték a bögyüket, kalászt szedegettünk bugában. Versenyeztünk, ki szed többet, nagy becse volt akkor a kenyérnekvalónak.

- A libapásztorkodás azonban nem sokáig tartott, mert ott volt a nyomomban az öcsém, aki fölváltott, én meg fogósabb munkát végeztem, még kupeckodtam is, hónapokig hordtam a dohányt Zentára, a megbeszélt helyre. Korán vágtam neki a néhány kilométeres útnak, kezdetben féltem, hogy lelepleznek, aztán megszoktam a csempészést, nekibátorodtam és le is buktam. A finánszok elszedték tőlem a szorosan rámkötött dohányt, leleplezett a besúgás...

- Sokáig bosszantott ez a lebukás, besúgás, de most már nemigen hoznak ki a sodromból, megöregedtem. Azért most sem ülhetek veszteg. Kikeltettem ezt a néhány libát, és terelgetem őket az árokparton. Elég szépen zsebegnek, gyarapodnak, a napokban már kopasztani kell őket. Így van ez, libapásztorként kezdtem nyolc évtizede az életet, és akként is fejezem be - mondta a nénike, s kedveskedve odaszólt libáihoz, hogy "bezse, bezse"...

Szél János tanyáján

Perzselt falú, cserjéjű utakon ismerős hangulatok hullámában lépkedtünk a hajlatok és az ér peremén az egyre ritkuló tanyavilág felé. A csóka-feketetói műút meg a szanádi Nagyút közötti határrészen levő első tanya már néhány éve elhanyagoltan bámulja az arrajárókat. Ajtóit erőteljesen csapdossa a hegyekről fújó csípős szél, a gondosan megépített kemence kormos huzatot lehel. Évekkel ezelőtt két szobát is melegített, most dermedten áll elhagyatottságában. Az egyik szoba mennyezetén kihűlt fecskefészek lapulva várja vissza a nagy útról lakóit. De a hamarosan megérkező kedves kis madarak sem tudják felvidítani a tanya elárvultságát.

Egykori lakói kiöregedtek a munkából, az utódok pedig a nagyobb települések, városok embersűrűjébe vegyültek, s onnan többé már nem is térnek vissza az őket útra bocsátó fészek térségébe. Mind több tanya hull ezen a vidéken az enyészetbe. A kutak kávája elkorhad, sűrű, sötét hályoggá alakul át az érintetlen víz, a falak leomlanak, és évek múltán csak az erőre kapó fairtások jelzik majd, hogy tanya lehetett itt is, ott is a partsáv vonulatán.

Beljebb a szántók végtelenjében életjelet adó tanyák vannak még. Az első, utunkba eső szállásra, Szél János hajlékába bekopogtattunk. Egy kicsit a hegyi házak tartását utánozva emelkedik a járásszél fölé a tágas, takarosan megépített, jó fekvésű épület. A háziak - kihasználva a téliesre forduló időjárást - disznót vágtak, de elfoglaltságugk ellenére sem nehezteltek ránk váratlan látogatásunkért. Kevés erre a látogató, készségesen fogadtak bennünket a kemencével fűtött szobában.

A mintás falakon feltűnően sok volt, szinte nyüzsgött a kép, a családi események színes emlékei, amelyeknek itt, kint a pusztán, a megnyúlt távolságban külön jelentőségük van. Fenntartják az összetartozás érzését azok között, akik csak elvétve találkoznak, bár egy tőről fakadtak.

Főleg a gazda beszélt, az asszony csak föl-fölnézett sürgölődése közben. Bevett szokás ez, vagy csak a véletlen játéka? Nem sikerült kideríteni. Szél János tipikus tanyai ember. Kilencéves kora óta él kint a szittyós érvidéken. A makacs észak-bánáti szántók csöndjébe Oromhegyesről hajtotta a Tiszán át családjukat az ínség. Itt viszonylag olcsón lehetett földet venni, s ha ez nem is halmozta el művelőit minden földi jóval roskasztó bőséggel, de azért megadta munkálójának a mindennapi kenyeret.

Szél János zsenge kora óta megdolgozott a betevő falatért, hiszen még tízéves sem volt, amikor a kezébe vette a földművelő szerszámokat, és még ma is, fél évszázad múltán is attól kérges a tenyere. A már beidegződött ütemben lépked a lovak után, amelyekkel közösen vívja a harcot a földdel az egyre komorodó időben.

Egy-két nagyobb kitérő kivételével a tanya körül zajlott le az élete. Az első nagy fordulatot számára a katonaság jelentette, Macedóniába került, megemberesedett. Leszerelése után megnősült, egy leánygyermeknek adtak életet. Hogy miért nem akartak nagyobb családot nem kérdeztem meg, hiszen az egykézés ezen a vidéken is terjed.

Négy hold jussolt földön kezdték el az önálló életet, időközben még két holdat vettek. Ennek a megművelése kötötte le java idejüket a végtelennek tűnő határ tompa csöndjében.

A váltakozó évszakok színei mellett néhány lakodalom, keresztelő és búcsú tette változatosabbá sokáig az életüket. Amikor a legközelebbi faluban, Feketetón egy időre megnyílt a mozi, vasárnaponként árkon-bokron átgázolva kocogtak az előadásra, meg a csókai birtok két kilométerre fekvő majorjába, Árendára is ellátogattak tévét nézni. Időközben a major is elnéptelenedett, és mivel ők megszokták a tévézést, így hát vettek egy készüléket, és házi villanytelepet szereltek föl. Ha futja idejükből, műsorzárásig tévéznek. Szél János azokat a műsorokat kedveli a legjobban, amelyekben Bessenyei is szerepel. A jégrevűt és a balettet is szívesen megnézik.

Az idén lényegbe vágó változás áll be életükben. Szakítanak a kinti életformával, beköltöznek Törökkanizsára. Tűrhető áron, csöndes, jó helyen vettek házat, néhány régi ismerősük hajlékának a közelében húzódnak meg. A földet is elcserélték a birtokkal a városhoz közelebb eső szántóra.

- Nem maradhatok sziget a birtok parcelláinak a közepén, itt kint, mindentől távol - mondta az életritmusváltásra készülő Szél János, majd hozzáfűzte: - No, meg túl az ötvenen már kezdik utolérni az embert a nyavalyák, és ezért jobb, ha közelebb húzódik az orvoshoz meg a gyógyszertárhoz. A szomszédaim is hamarosan elköltöznek, belátható időn belül nem sok tanya marad már ebben a térségben.

Izzó fémek között

A csókai öntöde eléggé alacsonyra méretezett tetőszerkezete alatt télen-nyáron pokoli a hőség, de különösen ilyenkor kánikulában állítja meg a lélegzetet az olvasztókályhák lángzuhogása. Zuhognak a lángok, és a formákba narancssárga izzásban loccsan a folyékony fém. A gázos munkacsarnokban öt-hat munkás dolgozik most, a nyári szabadságok főidényében.

Idomítókhoz hasonló, kimért nyugodt léptekkel járkálnak a lángnyelvek és izzó fémek között. Akinek nem föltétlenül fontos, nem időzik itt egy percet sem. Mert ilyenkor, amikor a határban is szikrázik a napfény, a kályhák körül próbára teszi az embert a hőség: 45 fokra is felszökik a hőmérséklet. A munkások egy része nem állapodik meg hosszabb ideig ezen a munkahelyen. Elég nagy itt a "rotáció", de a negyvennyolc éves Jurcsák József már tizennyolc éve itt dolgozik a kályhák közelében, olyan helyen tehát, ahol a fém is megváltoztatja az alakját és a színét.

Hűvösebb helyet kerestünk magunknak, és néhány mondat erejéig elbeszélgettünk az öntővel, aki nem panaszkodik az egészsége károsodására, egyedül a vérnyomásával van baj, alacsonyabb a kelleténél. A távozás gondolatával még nem foglalkozott, habár elég sokan megfordultak itt, illetve megléptek innen az elműlt két évtized alatt. Az említett időszakban nem változtak a munkakörülmények és a munkafolyamatok, minden maradt a régiben, csak a dolgozók jöttek-mentek, kevés volt e szabály alól a kivétel. Jurcsák József kivételt képez. Mosolyogva mondja: - Egyszerű az egész, megszoktam a meleget. Nemigen lehet a munkában válogatni, más munkahelyeknek meg másmilyen hátrányuk van. A nádvágókat például a hideg "készíti ki". Egyik se jó, de itt legalább tető alatt van az ember. A ventillátor is működik, igaz, nem sokat segít.

- Hol szokott felfrissülni?

- A kádban meg a határban; van két hold földünk, ott tisztább a levegő. Egyszer öt évvel ezelőtt üdülni is voltam, tíz napot Ulcinjban töltöttem. Jó volt ott, de nincs kedvem még egyszer olyan messzire utazni.

Jurcsák József tehát nehéz körülmények között, 45 fok körüli hőmérsékleten keresi meg a kenyerét, illetve az öt-hatezer dináros személyi jövedelmét, aminek jelentős részét házjavításra fordítja. Célja, hogy lakáskörülményét jóval jobbá tegye a munkahely által nyújtott körülményeknél.

A kisbíró

Szinte egyetlen olyan háztartás sincs Csókán, ahová Dupák Flórián be ne nyitott volna. Ugyanis két évtizede küldönce ő a községi képviselő-testületnek, vagy hogy népies elnevezést használjunk munkaköre meghatározására: kisbíró. Így jóformán már minden itt lakóval "volt dolga", mindenki ismeri, és mindenkit ismer a településen. De azért bevallása szerint mégsem olyan népszerű, mint a postások, mert nem üdvözlőlapokat hord, hanem adócédulákat.

Bár Csóka papíron már város, Vajdaság legfiatalabb városa, Flóri bá' munkakörébe tartozik még mindig a dobolás is, az idejétmúlta "közhírré tétetik"-es közlésmód. Ez abból áll, hogy vasárnap reggel a piacon vagy esetenként a település forgalmasabb részein a kisbíró megveri a százéves dobot, és az összesereglett lakosság előtt fennhangon elmondja szerbül és magyarul a közölnivalót. Nincs lámpaláza a tömeg előtt, megszokta, de mégis alkalmatlannak tartja ezt a szónokias szerepkört, mert hát Csókán is mind több a gépjármű, amelyeknek zaja elnyomja a kisbíró hangját. "Korszerűsödni kellene e téren is, hangszóróra lenne szükség" - mondogatja, bár nemigen bízik abban, hogy ilyen változásokra hamarosan sor kerül. "Vitatkozunk rajta" - mondja, és legyint.

Bár már a hatvan felé közeledik, rendkívül mozgékony még, naponta keresztül-kasul járja Csókát. Ha a helyzet megköveteli, csillagtúrányi utat is megtesz csikorgó biciklijén. Mert az értesítéseknek, különböző tartalmú iratoknak idejében meg kell a címzetthez érekzniük.

Dupák Flórián szeme láttára jelentősen megváltozott Csóka az utóbbi két évtizedben. Több már az emeletes, mint a nádfödeles ház. Sok itteni születésű ismerőse világgá ment, és helyükbe újak jöttek az ország távoli vidékeiről. Ezekről Flóri bácsi külön nyilvántartást vezet. Kockás füzetébe "szerb betűkkel" írja be a nevüket, mert ő cirill betűket jobban tud írni, ugyanis az SzHSz királyság idején járt elemibe, és szlovákos vezetéknevénél fogva nem íratkozhatott be magyar iskolába, szláv eredetűnek számított.

Szolgálati ideje alatt hat elnököt választottak Csókán. Nagyon különböző beállítottságú emberek voltak, de szót értett velük, nincs haragosa. Az elnökök hosszabb-rövidebb idő múltán távoztak, ő maradt, de nemsokára ő is nyugdíjba vonul, leteszi a dobot. Ő lesz az utolsó doboló kisbíró Csókán, mert az őt követő fiatalok már nem állnak ki az utca sarkára kiabálni.

- Lassan rendezgetni kell a szolgálati éveimet - mondja két mély sóhajtás között, és viharvert kerékpárját megnyergelve elindul egy halomnyi cédulával Csóka peremrészei felé.

Kun Béla katonájánál

Korponai Ferenc öreg, töpörödött ember. Szólításomra botra támaszkodva toporgott elő hajléka félhomályából. Jócskán eljárt fölötte az idő, de szemének csillogása meglepően fiatalos még, szavai lendületesek. Az emlékezés teszi őket ilyenné?! Ő még vallani tud egy kegyetlen kor nagy viharzásairól.

A múltba réved. Közöttünk a csönd szakadéka. A szakadék túlsó oldalán mintha Ferenc bácsi a Csillagbörtönt járná, vagy a szolnoki hídnál vonszolná menedékbe sebesült bajtársait. Szolnoknál a román királyi csapatok pergőtüzében sokan elestek, néhány csókai társa is ott múlt ki. Haláltusájuk fölidézésekor Korponai Ferenc még ma is megrázkódik. Testükön rikítóan nyiltak ki a sebek, és ezt a rikítást még mindig gyakran idézi föl előtte a Kisutca ablakaiban a muskátli burjánzása.

- Nekem szerencsém volt - mondja, - Életben maradtam.

Az összetűzések szüneteiben néhány hét alatt ötven proligyerekből ügyes távirászt, telefonistát nevelt. Ezért Kun Béla dicséretben részesítette. Ferenc bácsi személyesen ismerte a forradalmárt, többször adott le vagy vett föl a számára telefonjelentést a hadak állásáról.

Szünet állt be beszélgetésünkben. Az öreg görcsös ujjaival idegesen dobolt az asztalon, mintha csak morzejeleket, frontjelentést adott volna le. Aztán ismét lendületesen folytatta, hogy tisztában volt a harc jelentőségével, bár sejtette, hogy a minden oldalról rájuk törő ellenséggel szemben nem viheti győzelemre az ügyet.

Pesten fogságba esett. Nyers kukoricát kaptak enni. Sokan meghaltak. Ő félévi fogság után megszökött. Sortűz kísérte át az új országhatáron. Sikerült neki a szökés, de itthon folytatódott a zaklatása. Két hónapig minden nap jelentkeznie kellett a csendőrségen. Megtiltották neki, hogy a Tanácsköztársaságról bárkinek is beszéljen. Felügyelet alatt élt. Áttért a földművelésre, ma is abból él.

- Mégiscsak hiábavaló volt a harc a túlerővel szemben? - kockáztatom meg az utolsó kérdést.

- Dehogy volt az hiábavaló! - tiltakozott az öreg harcos, - Legalább megmutattuk a világnak, hogy nemcsak szolgáknak vagyunk jók, hanem katonának is, ha azt az ügy megköveteli.

A kontrás félálmában is muzsikált

Vasárnap délután van, de ünnepi hangulat nélküli. Sivárak a városiasodó település utcái, szórakozóhelyei. Az egykori vidám, társasestjeiről nevezetes központi vendéglőben ásító félhomályban unatkozó fiatalok ténferegnek a kopott biliárdasztal körül. Bele-bele kortyolnak az üdítőitalba, nemigen beszélnek, egykedvűen bámulják az összekoccanó golyókat. Egy ideig elnézegetem őket, és arra gondolok: vajon ezek a legények rázendítenek-e valamelyik népdalra vagy nótára, például arra, hogy "Száll a sólyommadár odafönt a levegőben...", ha a már szétszéledt Katona-banda belecsapna a húrokba úgy, mint évekkel, évtizedekkel ezelőtt.

Két évtizede a csókai vendéglőben a szombat- és vasárnapesték lakodalmi hangulatúak voltak. Idejekorán helyet kellett foglalniuk a szórakozni vágyóknak, mert mindig nagy volt a tömeg, hamar tetőfokára hágott a hangulat. A Katona-banda húzta akkor a talpalávalót, és nem is akárhogy. Éjfél után, amikor már megritkultak az asztalársaságok, megfigyeltük, hogy Bandi bácsi, a kontrás, behunyt szemmel muzsikál, de így sem téved, "ugrik" ki, nem téveszti el az ütemet. Zenésztársaival olykor próbára tették, beintésre hirtelen leálltak, majd rajtaütésszerűen ismét muzsikálni kezdtek, de közmegelégedésre a kontrás ekkor sem hibázott, jöhetett tehát az újabb kör az egészségére.

Ha az öreg kontrással találkozom, gyakran eszembe jutnak ezek a muris éjszakák, a napokban meg is említettem neki, s a titok iránt érdeklődtem. Mosolygott, egyszerű a titok, a véremben van a muzsika, hiszen tizenhárom éves korom óta muzsikálok, testvéreim között a Katona-bandában. A zenekar összes hangszerén tudok játszani, a kottát is ismerem. Hat testvére közül a húgom kivételével mind az öt férfi muzsikus volt. Időközben a bátyám meghalt, van aki abbahagyta a zenét és az én fellépéseim is ritkulnak, pedig muzsikálva szebb az élet, bár azért is meg kell adózni, a zene is erőfeszítéssel jár, de még fiatal az ember... Fiatalkoromban farsang idején nagyon sok húrt elszaggatunk. A zenés vígjátékokban és a népszínművek dalbetétjeinek előadásakor is felléptünk, meg a délutáni táncokon és az esti páros meg egyéb bálakon is sokat muzsikáltunk. Nagyon sok lakodalomban játszottuk el a menyasszonytáncot és a kastélyban is fölléptünk jónéhányszor.

Belgrádi és magyarországi is voltak a kastály urának, akik tiszteletére zeneestet rendeztek. Fellépés előtt iskoláztunk, kottából eljátszottuk az est zeneszámait. Éjfél után két óránál nemigen tartott tovább a mulatság, nem volt duhajkodás, síma modorúak voltak a kastély vendégei... - réved vissza Bandi bácsi, s közben kávé kerül az asztalra, az öreg kontrás hosszan nézi a gőzölgő italt, majd nevetve megjegyzi. A kastélyban ittam először feketekávét; kint a majorban, ahol akkor éltem, nem tudtuk, hogy ilyesmi is létezik. Nemcsak kávét, hanem mértékkel pezsgőt is kaptunk. Az esti muzsikálásért a hattagú zenekarnak 200-300 dinár járt, de a bőkezű vendégek is fizettek ráadást, egyheti napszám árát össze lehetett muzsikálni egy zenés esten a kastélyban. A háború közeledtével a tisztviselők, gazdatisztek is rendeztek mulatságokat, ezek belevalóbban voltak, mint a kastély vendégei. A háború kitörése után elmaradtak a zenés rendezvények, lakodalom sem igen volt, az ötkilós fejadagból nem lehetett dáridót csapni.

A felszabadulás után először az ifjúságnak muzsikáltunk a Csordás-féle vendéglőben, mind több rendezvényre került sor, a nép a jókedvre éhezett. Volt, hogy megállás nélkül egy óráig is csiholtam a húrokat, annyira betüzesedtek az ujjaim, mintha parazsat markoltam volna. A nagyobb lakodalomban szombaton déltől vasárnap estig is muzsikáltunk, utána pedig folytattuk a murit a kocsmában. Éjfél felé már ólomsúlyt éreztem a szemhélyamon, de azért igyekeztem helytállni, nem mellé verni, mert ha a kontrás mellé ver, elvéti az ütemet, az a társaira rossz hatással van. Akik hallgatták, szerették a muzsikánkat, alig tágítottak, de mi is szerettük a vigasságot. Nincs kiválasztott nótám, szeretem mind, ami szép, csak csiricsáré ne legyen a dal. Úgy tűnik régebben jobban kedvelték a népdalokat és nagyobb becsülete volt a magamfajta zenésznek. Nemsokára végérvényesen elbúcsúzom a régi hagszertől, nem tudom, ki fogja majd a pártját, az unokáim közül egy sem tanult meg muzsikálni.

Más már a nóta is

A kor és a kór kikezdte a vén zenész kezét, meredten és esetten nyúl jóhangú hangszeréért. Hevenyészve rálehel, és némi mocorgás után megszólal a kis prím. Egy közeli folyóról szól panaszosan a már-már elfelejtett, ám mind erőteljesebbé váló dal. "Kiskertemet Maros vize hasítja..."

Akik korábban megfordultak Csóka mulatóhelyein, azok emlékeznek rá, hogy milyen sok dal van ebben a kis hangszerben. De hát más már a nóta is... - Kimuzsikáltam én már magamat - szabadkozik néhány melléfogott akkord után a vén zenész, ám aztán belemelegszik a húrok pengetésébe, egykori énjét idézi játéka. "Ég a csárda, nem hallik a muzsikaszó, cimbalom. Sej-haj, mégis mulat az én csárdás galambom..." Hűlni kell a húroknak, s eközben a hangász arról beszél, hogy már pöndölyös korában, ha hozzájutott valamelyik hangszerhez, órákon át, csaknem a kimerülésig gyötörte azt, illetve hát kölcsönös volt a gyötrés, mert például a harmonikával nemigen bírt még akkor, így hát az akácfához kötötte a hangszer egyik végét, s úgy csalogatta ki belőle a hangokat, majd a dallamot.

Nemcsak a muzsikálást kezdte korán, hanem a munkát is. Dohánykertész faluban nőtt föl, ahol a gyerekeknek is bőven akadt tennivaló, ám ha csak kis egérutat nyerhetett, nyomban zenélt. Burjánzott a népdal abban a hajdani faluban, ahol az volt a föltűnő, ha valaki sohasem dúdolt vagy dalolt.

Megesett, hogy a szomszéd falu, Jázova bírája is betért "útközben" mulatni meg hollófekete paripáit fitogtatni. Fölvette a kocsira az akkor még kezdő zenészt, s az utcákon le-föl parádézva, "patallérozva" kegyetlenül kurjongatott, különösen, ha "rázósra" értek, például arra, hogy "Barna kislány, mit viszel a kosárban...", s a továbbiakban Galícia nevének hallatán tüstént fizetett, majd a tajtékzó lovak közé vágott a bíró, akinek távozása után a kis zenészt elismerő pillantásokkal illette Terján népe.

Rengeteg munka és tobzódás. - Életem java részét átmuzsikáltam, de most már csöndre vágyom..., mert ahogy a leghosszabb vigadalom is egyszer véget ér, az én zenélő kedvem is elmúlt már.

Kár, mert aki hallgatta Törköly Illést muzsikálni (énekelni), az minden bizonnyal továbbra is szívesen hallgatná még akkor is, ha a kortól és kórtól reszket már a vén zenész keze.

Emlékezés egy "udvarias" hátaslóra

Harcsa Istvánt kiváló gépkocsivezetőként tartja számon környezete, mert a már kiváló sofőr több mint kétmillió kilométert futott le koccanás és motorhibásodás nélkül. Olyan helyen is megfordult már, ahol a madár se igen jár... És mégis, amikor tág időközökben találkozunk, beszédbe elegyedünk, leginkább lovakról, pontosabban egy hátaslóról beszél. Íme visszaemlékezésének egy részlete:

- Nem sokkal az után, hogy családommal a jobb kereseti lehetőség reményében átköltöztünk Törökbecséről Csókára, lovászként helyezkedtem el. Régen volt, a harmincas évek derekán, ám úgy tűnik, mintha tegnap történt volna. Reggel pontban hat órakor fölkészítettem a kastély asszonyának (aki a méneseiről régtől híres Mezőhegyesről került ide) a hátaslovat. Patasonnak hívták a jól táplált és minden bizonnyal drága pénzen vett, bár az is lehet, hogy ajándékba kapott nóniuszt.

- Rézfoglalatú sárga nyerget raktam rá, és megkezdtem a "rajcsúrozást", vagyis bejárattam a kastélyudvarban az erre a célra kijelölt helyen a pejlovat, hogy az éjszakai pihenéstől esetleg megtáltosodva el ne szaladjon a nagyságos asszonnyal. Amikor a ló már leszaladta a nyugtalanságát, a nagyságos asszony a nyitott ablakon odaszólt hozzám: "Jó reggelt, Pista. Lehet-e menni?" Igenlő választ adtam, ő pedig miután megsimogatta a ló nyakát, felült rá és elnyargalt a szőlőbe vagy a virágba. Akkor az uradalom többszáz holdon termesztette a virágot. Lélekemelő látvány volt látni a több színben játszó, illatozó határrészt. Kár hogy nem tudok rajzolni, le kellene festeni azt a virágrengeteget, a Patasonnal együtt.

- Nagyon jó, "udvarias" ló volt az. Ha a nagyságos asszony a lovaglópálcával megérintette a Patason térdét, az idomított állat azonnal a földre térdelt, figyelmesen, úgy, ahogy azt a csikósbemutatókon látni lehet. Zökkenőmentesen szállt le az alkalomnak megfelelő öltözetben levő úrnő, s a közelében dolgozó lányok kezet csókoltak neki...

- Miután visszatértek, néhány kört sétáltam a lóval, megtöröltem, megetettem, majd "subickolni" mentem a kastélyba. Gyakran tartottak ott mulatságot, fényes murikat, és a kilincsnek meg parkettának is úgy kellett ragyognia, hogy arra elbűvölten tekintett le a napsugár is.

Elöl megy a hajszás...

- Erzsébettelepen túl, Macahalmán innen, az országút mellett állt egy nagy, fehér épület (most egy tépett vadrózsabokor és enyhe emelkedő jelöli a helyét), ahol én a betűvetést tanultam, jó hetven évvel ezelőtt - emlékezett vissza a közelmúltban (az időközben Bácskába költözött) Benák György, majd így folytatta, - Magányos iskola volt az, délre és nyugatra néztek az ablakai, az ajtaja pedig keletre nyílt. Mellette egy hosszúkás táblára az volt írva: Állami Elemi Iskola. Két térkép, nagy tábla, húsz sor pad, egy dobogó, ezen állt a tanító asztala, az asztalon földgömb is volt, jól meg lehetett pörgetni, de azért körmös járt. Nagyobb vétségért derest is osztogatott Turzán György, a tanító.

- Sokan voltunk, rosszak voltunk, fenyítés nélkül nem bírt volna dűlőzni velünk. Ha a tanító úrnak Csókán volt dolga, akkor a felesége foglalkozott velünk, és ha az asszonynak is menni kellett, akkor szabadnapot kaptunk, de leginkább mi adtunk szabadnapot a tanítónak. Délelőtt és délután is folyt az oktatás a hatosztályos iskolában. A hatodik azonban kevesen járták ki, mert amikor kinyílt az idő, az uraság földjére kellett mennünk bogarászni. Kis bögrékbe gyűjtöttük a bogarakat, a fejüket lecsipkedtük, hogy szét ne másszanak a kártevők. Ha megtelt a bögre, a föld végén lévő nagyobb edénybe öntöttük a barkókat. Este a csősz elégette őket. Néhány krajcár volt a fizetésünk, de az a kis pénz is jól jött, nagy volt a gyermekáldás, sok szelet kenyér fogyott el.

A számolást meg se tanultam rendesen, mert mire a számokkal kezdtünk bajlódni, ki-kimaradoztam, pénzkereső lettem. Télen át azonban teljes volt a létszám. Volt, hogy öten ültünk a négyszemélyes padban, meg még a dobogó szélére is jutott gyerek.

Macahalmáról negyvenen, Erzsébettelepről harmincan, Árendából pedig heten-nyolcan jártunk abba az országút melletti iskolába. Régen volt, nem emlékszem már, hogy ki ült mellettem, de azt tudom, hogy a Takács gyerekek velem jártak Árendából, ahol az apjuk, a Pali bácsi szeszfőző mester volt - négy szeszgyár működött akkor a csókai majorban. Most már csak egy van, meg az iskolatársaim is eltávoztak az árnyékvilágból.

A lecke se jut már nagyon az eszembe, de azt tudom, hogy két vastag könyvből tanultunk. Volt azokban természetrajz, földrajz, olvasmány, versek stb. A térképen a pálcával a vizek folyását meg kellett mutatni. Szégyen volt nem tudni, hogy hol folyik a Tisza meg a Temes.

A teremben nagy csöndben kellett ülnünk, mert serényen működött a nádpálca. Az országútra is figyelmesen kellett kimenni, mert addig a tanító szemmel tartott bennünket, de utána, ha eltávolodtunk az iskolától, rendszeresen kiadtuk egymásnak a tanítás idején féken tartott járandóságot.

Élénkek voltunk nagyon, de újabban már a járás is nehezemre esik, ezért az olvasás a legjobb időtöltésem, az újságnak minden betűjét elolvasom, így gyorsabban múlik az idő. Ezért most, utólag hálás vagyok a nádpálcás tanítónak, mert bár kevés ideje jutott egy-egy tanulóra, azért sok fontos dologra, tudnivalóra megtanított bennünket. Egy verset, amit már akkor, gyermekkoromban is szépnek találtam, meg a szüleim és a többi cselédség is elismeréssel szólt róla, amikor egy ünnepnapon, a négyeskonyhás lakásban elszavaltam, még most is el tudom mondani...

És el is mondta. Kihúzta magát, majd magas hanghordozással, kissé gesztikulálva belekezdett a több mint hét évtizeddel ezelőtt tanult versbe.

"Nem ült kevélyebben a huszár a lovon / Mint a kisbéres a vendégoldalon / Behordja szénáját gazda padlására / Üres szekerével ballag a tanyára / Hat címeres ökör sétál a szekérben / Elöl megy a hajszás nagy csengettyűjével / Ritka egy csengettyűjével / Ritka egy csengettyű, oly hangos a szava / Harangnak illenék holmi kis faluba"...

Egykori önmagát idézte föl, csalogatta vissza a hófellegek alól, a versben, amely így a kiszolgáltatottság hatalmává vált, ugyebár. Ha valami csoda folytán a nádpálcás tanító hallotta volna ezt a versmondást, biztosan elérzékenyülve megsimogatta volna egykori mezítlábas tanulójának fejét. Mert azért a körülményekhez képest jó tanítója lehetett Turzán György annak a kinti iskolának, amely az első világháborút követő években megszűnt működni - jó ideig méregraktár volt, majd lebontották.

Lehet, hogy csak már az elköltözött egykori kisbéres emlékezetében jelenik meg térképeivel, homályos földgömbjével, törésnyi idejével az az országút melletti hajdani hatosztályos iskola.

A szúrcsap és a sasorrú körmölőkés

Banka Miska bácsi nyugalmazott csókai számadó juhász egy pásztormúzeumra való tárgyat és fafaragást helyezett el egyik tenyérnyi melléképületében. Sorra vesszük őket. A fehérre meszelt falon a pásztorélettel kapcsolatos képek, elismervények mellett csengők, kolompok függnek, alattuk fából faragott szoptató anyajuh, térdelve szopó bárányával, gémeskút és szárnyék látható. A sarokban juhászbot nyolcsarkos kígyófejben végződő gamóval. Régi, "érett" bot, vadalmafából készült, habár az igazinak somfából kellene lennie, de a somfa nehezen beszerezhető, messze van a verseci erdő.

- Van ott ismerősöm - mondja Miska bácsi -, de ritkán találkozunk - majd tekintetével és a kezével is megsimogatja a rézkupakú tajtékpipát. - Apámé volt, rám hagyta. A kostökzacskó és a dohánytarisznya mellett furulya és szúrcsap látható, az utóbbi fontos kelléke volt a régi juhásznak. Ha kint a pusztán, mindentől, mindenkitől távol fölfúvódott a birka, ezzel az alkalmatossággal beszúrtak a bal horpaszánál, majd jóddal bekenték a szúrás helyét, és megmentették az elmúlásnak indult állatot. A birkanyíró olló mellett sasorrú körmölőkés függ, lejjebb a kunyhó mellett köcsögfa, az ajtónál pedig egy "nevezetös" kosnak a szarva meredezik, "ráfaragott pofával". A nyúzóvas és a dögkerék (erre rakták föl az elhullott birka húsát, hogy a kutyák, vagy más állatok szét ne húzzák) mellett egy örv látható, amelynek szögei megvédték a pulit a nyakharapástól.

A szolgavas és a bogrács más helyen van, annál az egyszerű oknál fogva, hogy azokat még használja Miska bácsi alkalomadtán.

Hosszan nézegetjük a sötétpirosra érett juhászbotot. Németországban, Magyarországon és másutt is van már az öreg számadó botjaiból. Fontos, hogy érett sötétpiros színű legyen a bot, mert ha netán a juhász fehér bottal jelent meg a pusztán, a többiek kicsúfolták, hogy ni csak, meszelőnyelet tart a kezében.

Formás gamója alatt a márványsima fán díszítések láthatók: rézfecske, csillagok, hold meg torony. A makkosban baltája is volt a juhásznak meg a kanásznak is. A kanászbot gamótlan és a vastagabb végénél markolták, a gulyás meg fordítva fogta a kanászéhoz hasonló illetve annál erősebb botot. Kiskörmét vagy az orrát verve azzal csillapította le a bikát. A csikósnak nem volt szüksége a botra, ustort viselt. Kutyája, pulija azonban mindenféle pásztorembernek volt. A csikós és a gulyás nagyobb, erősebb kutyát tartott. A juhász meg a kanász pulija egyforma volt.

- Cserélgettük őket, mert a kanász pulinak az éles disznószőr néhány év alatt elkoptatta a fogát. A birka bőre gyenge, könnyen reped, ezért nekünk, juhászoknak, a kopott fogú pulik feleltek meg, ezért cserélgettük őket. Az erősebb kutyákat a gulyásoknak adtuk. Két kutya is csak üggyel-bajjal tudta megfékezni, orránál és heréjénél fogva a felbőszült bikát. A csikósnak leginkább éjszakai őrzésre kellett a kutya. A szilaj csikó, ló nappal legelés, terelés közben könnyen agyonrúghatta a kutyát, bár az ebek is hamar kitanulták, hogy a rúgás elől lelapuljanak a földre.

- A pásztorembernek a puli volt a legjobb segítsége, meg lehetett tanítani, akárcsak a bojtárt. Jani öcsém például beszélgetett a kutyájával, ha azt mondta neki, no most menj a Tiszára inni, akkor az elment és ivott, ha azt mondta, menj fürdeni, akkor az megfürdött. Persze a pulik között is van különbség. Nekem olyan pulim is volt, amelyik kétoldalt hajtott. A birkák hátán átszaladt a másik oldalra, s úgy terelte őket a kijelölt helyre. Az ilyen kutya ha elhullott, sírhelyet kapott.

- A csengő meg a kolomp is sokat ért. Egy hatszázas nyájban 12 csengőnek, kolompnak kellett lennie. Hangja összetartotta a nyájat, ködös időben az volt az irányadó. A kanászoknál is kellett a kolomp. Amikor vagoníroztunk, benn a vagonban megkongattuk a kolompot, s hangjára szépen sorban fölszálltak az állatok, nem kellett a rakodással bajlódni.

Az egykori pusztai élet és a pusztázók emléke elevenen él Miska bácsi emlékezetében. A régi csókai csikósok közül Gór Ferenc bácsi és bojtárja, Farkas József voltak a legnevezetesebbek. A viharban is meg tudták fékezni a ménest, szembeállították az ítéletidővel. A régi kanászok közül Petka Mihály, Sándor István és Körösi István kiváló legeltetők, fialtatók voltak. Körösi Gyönyörűen tudott fütyülni, mintha klarinétozott volna. Írni-olvasni nem tudott, de a természetből úgy olvasott, mint más ember a könyvből. A jó legeltető gulyások közül Palatinus Mihály, Harcsa József és Börcsök Lajos nevét említette Miska bácsi. Börcsök népi gyógymóddal gyógyítani is tudott.

Miska bácsi régi juhászcsaládból származik, apja, idősebb Banka Lajos, mindent tudott a nyájról, gyógyított és sajtot is készített. Hasonló képességű volt Csajkó István is. Banka Mihály nekik is emléket állított tenyérnyi pásztormúzeumában.

Valahol nekünk is föl köllött nőnünk

Az élettörténet, amit Frankó Sándor nyugalmazott öntőmester egy délelőttön nekem elmondott, kitöltene néhány újságoldalt, de hát stabilizációs időket élünk, s a már "bevett jusson és maradjon is" elv alapján csak módjával közlünk vallomásából néhány tanulságos, már-már bántóan hiteles mozzanatot.

- Nem jól kezdődött az életem. Habár Pesten születtem 1910-ben, semmit sem élvezhettem a világváros előnyeiből. Hamar "túladtak" rajtam, a szegedi árvaházba kerültem. A régi Szeged képe se igen tudatosodott bennem, mert az első világháború kitörése táján Bánátra, Tiszaszentmiklósra kerültem. Vörös János gazdálkodó fogadott föl az öcsémmel és a bátyámmal együtt, némi állami jutalék ellenében. Nem sokat törődtek velünk, az öcsém meghalt, én meg egy illetékes személy közbejárására Doci Sándor terjáni pásztorhoz kerültem, hét-nyolc éves lehettem akkor. Amolyan csöbörből-vödörbe alakult a sorsom. A mogorva pásztornak nem volt saját gyereke, árvaháziakat vett a szárnya alá. Négyen-öten voltunk nála, pásztorkodtunk, a kisebbek a libákat meg a disznókat őrizték, a nagyobbak pedig a tehéncsordát és a ménest, együtt az öreggel, természetesen. Tavasztól őszig mezítláb, s hitvány öltözetben jártuk a mezőt, a dérrel vertet is. Dóci a kutyáját többre becsülte nálunknál, mert a pulikat nem verte, de minket meg-megostorozott, és éjszakánként, mikor a legmélyebben aludtunk, akkor vert föl bennünket, hogy menjünk az állatainknak takarmányt szerezni. Féltünk és olykor fáztunk is, de hát nem volt más választásunk, mentünk "szerezni", "dézsmálni", mert hát nekünk is föl köllött nőnünk. Abban az időben hatosztályos iskolája is volt a kis, körülbelül száz házból álló falunak, de mi, kis pásztorgyerekek nem járhattunk iskolába, mert a Dóci kijelentette, hogy nem akar urakat nevelni és hát be is tartotta. Szerencsére nem sokáig maradtam a Dóci keze alatt, mert örökbe fogadott a csókai Cseh Mihály gazdálkodó. Rendes volt hozzám, iskolába is járatott. Befejeztem a hat osztályt, de közben a két hold szőlőt is műveltem egy öreg napszámossal, a Balog Pista bácsival. Az öreg türelmesen tanítgatott a munkára és az életre, ragaszkodtam hozzá.

A Cseh bácsi is jó ember volt, de nem volt szerencséje, tönkrement a harmincas évek elején, a nagy gazdasági válság idején. Áron alul se tudta értékesíteni a termést. Képtelen volt törleszteni a cséplőgépre fölvett bankhitelt, s csakhamar jött a Schiller-féle törökkanizsai banktól a fölszólítás, hogy ha nem fizet, elárverezik a tanyáját. Nagyon szép, rendezett volt az a tanya (a mostani, új öntöde közelében állt vakítóan fehéren). Önérzetes volt az öreg, hogy elkerülje az árverezést, gyorsan és elég olcsón túladott rajta. Ötvenezer dinárt kapott a vagyonáért, abból kifizette az adósságot, meg a zentai úton vett egy kis házat, de a csőd után nem volt maradása, elköltözött Szabadkára.

A tanya eladásakor én katona voltam Prizrenben. Nagyon sajnáltam a tanyát, s jöttem volna haza, de nehezen szabadultam, mert Franciaországban megölték a jugoszláv királyt, már készülődtünk haza a másfél év leteltével, civilbe voltunk öltözve, de jött a parancs, hogy hadfölszerelésbe kell állnunk. Még négy hónapig visszatartottak. Nagyon nehéz volt az idegölő készültségi állapotot, a részeg tisztek önkényét elviselni, de az is elmúlt, hazajöhettem kétségbeesett nevelőszüleimhez, mert akkor már a tanyán, ahol igen jól éreztem magam, a Kán írnok volt az úr. Szerencsémre a katonaság a szőlőmunka mellett a vasöntő szakmát is kitanultam a Nagyműhelyben. Akkor már gépesítették a termelést az uradalomban, és kellettek a mesterek, de azért nagynehezen vettek föl inasnak a nevelőapám jóvoltából, ő szorgalmazta, hogy szakmát tanuljak. Asztalos akartam lenni, de egy mester se vett föl, sok volt az inas. Úgy döntöttem, hogy bognár leszek, elszegődtem Oroszlámosra egy részeges, goromba mesterhez. Kétheti próbakínlódás után toronyiránt hazaszöktem. Bánatos voltam, a nevelőapám azzal vígasztalt, hogy majd elhelyez a csókai Nagyműhelyben, a Szakács Pál főgépésznél. Présházi szűrőberendezés cinezése közben "leptük meg" a hörcsögös természetű mestert. Miután nevelőapám előadta a kérését, a mester végigmért, és fönnhangon azt mondta a Krömméreg ragadványnevet viselő, kis termetű szakács: "Cseh bácsi, vigye a szemem elől ezt a bitangot, az ilyenekből nem lehet rendes embert nevelni." Lehorgasztott fővel mentünk haza, de másnap jött az üzenet, hogy bemehetek a műhelybe próbaidőre..., mert mint kiderült, a főgépész feleségének szüksége volt szolgára, aki kipucolja a cipőt, az ólat stb., de azért a szakmára is megtanítottak. Másnap beállítottam a műhelybe, illően köszöntem, de Szakács nem fogadta el, hanem mintha váratlan meglepetés érte volna, rámmordult: "Mi az apád... kereset te itt?" "Szeretem a vasmunkát, szófogadó leszek..." - mondtam, és 1929. május elsején fölvettek inasnak. A következő eligazítást kaptam. A főgépész a templomtoronyra mutatott, s azt mondta: "Látod ezt a tornyot? Ebben négy órakor harangoznak, azt akarom, hogy a kiskapuban érjen a hajnali haragszó!" Sose késtem a munkából, már harangozás előtt a mester kapujában álltam. Csakhamar kinyílt az ajtó, s megjelent a félhomályban a hónaljamig érő mester, meglóbálta a kulccsomót, s rám pirított: "Pattanj, tán azt akarod, hogy a helyedbe vigyem?! " Pattantam, hat órára előkészítettem a műhelyt, mert abban az időben hattól hatig dolgoztak a mesterek, a Forgács, a Sípos és a Lászlófi bácsi, ők emberként viszonyultak hozzám, megtanítottak a lakatos és a vasöntő mesterség szakmai fogásaira. Este hatkor a mesterek hazamentek, én rendbetettem a műhelyt, s utána mentem a főgépész lakására. A feleségétől megkérdeztem, hogy "tésasszony, mint kell csinálnom?" "Morzsolj vagy menj a kútra - mondta -, lesz munkád bőven!", de közben enni is adott. Ünnepnapokon is be kellett járnom hozzájuk. A kocsmába tekepályára nem léphettem be, ünneptelenek voltak az inaséveim. Három év után Törökkanizsán levizsgáztam, segéd lettem, de a főgépész viszonyulása mit sem változott. Ám azt el kell ismerni, hogy ő se bújt ki feledatok alól, értette a dolgát, sokat dolgozott, s lehetett tőle tanulni. Elismert volt a Nagyműhely, mezőgazdasági gépeket csináltunk, pl. szecskázót, vetőgépet, magtisztító gépet, szőlőprést, permetezőt, szivattyút és még cséplőgépet is. Nem volt olyan megbízatás, aminek ne tettünk volna eleget.

Közben fordulatok jöttek, fölöttem is eljárt az idő, hatvannégyben nyugdíjba vonultam. Ennek azonban volt egy, a számomra lesújtó előzménye. Ötvenkettőben kifakadt az olvasztókazán, s a folyékony vas a cipőmbe löttyent, megégetett, lecsökkent a munkaképességem, távoznom kellett. Annak a balesetnek a betegje vagyok ma is. A szakmának azonban itthon sem fordítottam hátat, berendeztem egy kis műhelyt, ahol kedvtelésből, unaloműzőként dísz- és használati tárgyakat öntök. Nagy lendületet vettem egykor, nem könnyű leállni, de már mind nehezebben mozgok, injekcióval és bottal tartom fönn függőlegesen magam. Azért, ha tehetem, kimegyek a műhelybe önteni, mert boldogít, elégedettséggel tölt el a látvány, amikor a formában megszilárdul, fölveszi kívánt alakját a fém.

A parádéskocsis

A mezőgazdaság gépesítésének az ötvenes évek felé bekövetkezett fellendüléséig a lovakra nagy feladat hárult. Az egykori csókai uradalomban, amelynek a mezőgazdasági birtok lépett az örökébe, két ménes - egy nehéz, ahol az igáslovakat tenyésztették és egy könnyű ménes, ahol a fiákeros és hátas lovakat tenyésztették - képezte a tekintélyes állományt. Minden jelentősebb beosztású irányítónak voltak hátas és fiákeros lovai, az uraságnak pedig egy istállónyi válogatott ló állt rendelkezésére. Tizenkét nyitott és csukott fiáker, néhány hátasló és luxus kocsik szállították a kastély előkelőségét. A fiákerba fogott lovakat parádéskocsik hajtották. Kevesen élnek már közülük, de egyikőjükkel, a 71 éves Papp Mátyással alkalmunk volt elbeszélgetni. Őt korán munkára fogta, a lovak mellé rendelte a kényszer.

- A harmadik osztályt be se fejezhettem, már dolgoznom kellett az uradalomban. Lóvezetőként illetve kislovasként kezdtem a kenyérkeresetet. Az egy életre szóló barátságom a lóval úgy kezdődött, hogy az egyik kirúgta három fogamat, a másik hármat pedig lecsempített... Kislovasként három lónak viseltem a gondját. Üzenetet vittem a tiszttartótól a majorokba a hátaslovon, vagy lórén, illetve fiákeron a tiszttartót és hozzátartozóit fuvaroztam. ha szóltak, éjszaka is mennem kellett. Gyerekként a nádas mellett szélvészként vágtattam a román határon levő Győrmajorba az üzenettel, esetenként a határon túlra is át kellett mennem, Kocsorhátra is vittem üzenetet, váltott lovon persze. A nagy vágta után a jászol alatt hunytam egy keveset, mert a kártyázó-iszogató uraknak leginkább elfogyott a boruk vagy cigarettájuk; és éjnek idején is elküldtek beszerezni az italt és a füstölnivalót. A különmunkáért kaptam egy kis borravalót, aminél többet ért volna az alvás. Állandóan készenlétben kellett lennem. Például ha a tiszttartó Szlovéniából érkezett, ahol makkoltatták az uradalom disznófalkáit - olcsó volt így az eltartásuk -, akkor nekem az állomáson kellett várnom, és megérkezése után a réti majorba fuvaroznom. Legalább tíz helyiségből álló lakása volt a majorban. Tornácos, hosszú ház, előtte jókora jegespince, ahol augusztusban is hideg volt az étel és az ital.

A harmincas években parádéskocsis lettem, a Dömösi, a Gömöri meg a Fehér Kálmán voltak velem, illetve már előttem is parádéskocsisok egészen a fordulatig. Hajnali fél háromkor keltünk, kizaboltunk, öt kiló zabot adtunk egy-egy lónak meg ugyanannyi szénát, közben kialjaztunk és megvakartuk a lovakat, sorport kellett verni, ami abból állt, hogy a téglapadlóra kellett egy csíkba üríteni a kivakart port, jeléül annak, hogy a kötelező vakarást tisztességesen elvégeztük. Ha elnagyjáztuk a munkát, a turpisság könnyen kiderült, mert a nagyságos asszony fehér kesztyűvel végigsimogatta a lovakat, s a kesztyű színváltozása elárulta a vakarás minőségét. A felemás munkáért pirongatás járt. Az itatás könnyen ment, mivel akkor már a kastély közelében levő istállóba be volt vezetve a víz. A mostani tűzoltó-laktanya helyén volt az istálló, a garázs, a mosókonyha és a vasalószoba. Nagyon kellett ügyelni a tisztaságra. A lovak patáit rendszeresen ápolni, olajozni kellett. Télen minden reggel felraktuk a patkókat és a sarkokat, hogy jeges úton is biztonságosan járjanak a lovak, mert ha szólítottak, bármilyen volt is az időjárás, fogni és menni kellett. Délben és este is már az említett adagot kapták már az állatok, azzal, hogy este, ha arra szükség mutatkozott, megmostuk a lovakat és a fiákert. Mi otthon étkeztünk, eléggé rendszertelenül. A korai reggeli után átöltöztünk, téli és nyári ruhánk is volt. Hidegebb időben keményszárú csizmát, kékposztó csizmanadrágot, prémes, zöldszegélyes, sárgapitykés kabátot, kesztyűt és kalapot meg talpig érő bundát viseltünk. A nyári öltözék félcipőből, vadgalambszín pantallóból és kabátból állt. Mit mondjak? Szép volt, de nehéz volt.

Sokféle népet fuvaroztam, szinte minden nap volt vendége a kastélynak. Rendezett, jól szervezett mintagazdaság volt az uradalom, bárkinek meg lehetett mutatni. A kastély urain és vendégein kívül a tornatanárt (teniszpálya is volt a parkban), tyúkszemvágót, zenetanárt, varrónőt és angoltanárt stb. szállítottam a kastélyba Zentáról. Nem kellett messzire menni, de sokfelé jártunk. Fiatalságom nagy része az ország- és dűlőúton telt el. Jött a kastélyból az inas, és azt mondta: "Matyi, fogj be, a nagyságos asszony Macahalmára készül!" - akkor azonnal fogtam és mentünk. Távolabbra vonaton és luxusautón utaztak az urak. Egyszer, kettő közülük, a Tábori meg az Artúr Kanizsánál a Tiszába fulladt. Elromlott a fék, megijedtek, össze-vissza rángatták a kormánykereket, és a Tiszába szaladtak, halál lett a kocsikázás vége. Mi, parádéskocsisok, föl voltunk készülve arra az esetre, ha a lovak megbokrosodnak, akkor elvágtuk volna az istrángot. Erre azonban nem került sor, megszoktattuk a lovakat. A gőzgéptől féltek legjobban. A rívattabbakat odakötöttük a kerékhez, és amíg meg nem nyugodtak, hagytuk őket ficánkolni, aztán megszokták a gépet, és oda lehetett hajtani velük a nagy, fekete masinákhoz. Persze, néha váratlanul egy kis darab fellebbenő vagy megzördülő papírtól is megijedt egyik-másik. Nehezen szokott össze a négy ló, a keményebb szájúak föl-fölemelték a bakról a kocsist.

Mondtam már, hogy a legnagyobb fagyban és télben is menni kellett. Egy farkasordító, hófúvásos, téli napon a valkányi állomásra vittem az egyik urat. A kilenclukú hídnál már éreztem a kezemben a mind égetőbb, hasítóbb fájást. Az állomásra érve az volt az első dolgom, hogy a kútnál áttörtem a jeget, és a vízbe mártottam a kezem. Szép, nagy állomás volt a valkányi, hálószobák és étterem is volt benne, de nem tudtam örülni neki, rettenetesen fájt a kezem. Az úr megígérte, hogy majd küld kenőcsöt Pestről, és attól elmúlik a fagybaj, de mire megérkezett az orvosság, szörnyű kínok közt lehullottak a körmeim. Másszor meg egy szigorú utast vittem rekvirált kocsin a kikindai állomásra. Zuhogott az eső, síkvíz volt a vidék, kerülő úton hajtottam a szürkéket, de alig értem ki Csókából, máris elvesztettem a felfegyverzett utast. Elszakadt a saroglya, és bőrülésestől lehuppant a rangos utas a sárba. A kövesútnál vettem észre hiányát, nyomban visszafordultam, már jött az üléssel a kezében felém, csupa sár volt... Mivel valamennyit gagyogtam németül (két évig Nákófalván is szolgáltam, s ott alkalmam volt egyet-mást megtanulni az utasom nyelvén), mondtam, sajnálom, de nem tehetek róla... Intett, hogy menjünk, mert okvetlenül el kell érnünk a hajnali vonatot. Hát mentünk is, de hogy miként, arra még ma se jó visszagondolnom. A padéi temetőnél az út helyett tó várt ránk. Lovat váltottam és nekivágtam, figyeltem, hol kopog a kerék, úgy vánszorogtunk előre, közben a víz egy kicsit lemosta az utasról a sarat. Tiszahegyesen ismét váltottam lovat, és így, mire a hajnali vonat kigördült volna az állomásról, megérkeztünk Kikindára. Az utasok csodálkozva, mosolyogva néztek ránk. Mégiscsak békésen végződött a rosszul kezdődő, rosszat sejtető út, a próbatétel, amit ki kellet állnom. A vonatot nem késhettem le.

Sokat lehetne mesélni arról az időről, különösen, ha egykori sorstársaim közül valamelyik itt lehetne velem, de hát nagy volt a mozgósítás, kevesen maradtunk életben.

Válogatott lovakat hajtottam, s igen szép volt az egyenruhám, de azért keserves volt az életem. Az említett egyenruha mellett fix fizetést kaptam, vagyis egy évre 12 mázsa búzát, 30 kg szalonnát, lakást, villanyvilágítást és szabad tehéntartást, meg 30 liter babot, 200 szögöl veteményest, egy hold kukoricaföldet, egy pár cipőt vagy csizmát, meg azt hiszem, hogy 150 dinárt, négy fertályban. Ez volt a járandóság, annyi, hogy valahogy megélhetett az ember belőle, de gyarapítani nem tudott. Arra csak az volt képes, aki közel állt a tűzhöz, de én, meg sokan mások csak a füstjét éreztük.

A fölszabadulás után egy ideig még kocsis voltam a birtokon, aztán meg kisegítőként az állatorvos mellett dolgoztam egy jó ideig, így a lógyógyítás fortélyait is elsajátítottam. Hetven óta nyugdíjas vagyok, de még mindig vannak lovaim, nem tudom az életet elképzelni nélkülük. Korán kelek, négy órakor az első utam az istállóba vezet. A szokás hatalma ez. Meg éjszaka, tévézés után is megnézem őket, mert az ember sose tudja, mi adhatja elő magát. Állandóan résen kell lenni.

Tinóiskola

Gyémánt Mihály bátyánk túl van már a nyolcvanon. Egész életében az állatokkal vergődött. Gyerekkorában a disznókkal bajlódott, most nyugdíjasként pedig nyulakkal. Élete közbeeső időszakának java részét azonban az ökrök között töltötte el, ezért leginkább e lomha állatokról beszél, néhány mondat erejéig azonban visszakanyarodik kanászkodásáig.

- Háború volt, apám a fronton harcolt, s hogy éhen ne haljon a család, anyám engem is, az akkor még igen kicsiny legénykét is, munkába állított. Kanászgyerek voltam Majdánon, télen a hóban is kihajtottuk a csürhét, hogy ott járják le ólat feszegető nyugtalanságukat a disznók. Aztán átkerültem Bébre (Óbébára), elég jól ment a sorom, de zavaros idők voltak azok, s a gazdám azt mondta: "Szedelőzködj, Mihály, mert kutya világ lesz itt nálunk..." Megfogadtam az intelmét, s elindultam hazafelé. Ahogy átértem a két falu közti kanálison, már a nyomomban voltak a lovasok. Akkor húzták meg a román-jugoszláv határt. Azóta útlevéllel lehet csak átjárni, de nem érdemes.

Nem sokkal azután, hogy a falunk alatt meghúzták az országhatárt, szedtük a sátorfánkat, és az egykori dohánykertész faluban, Terjánon telepedtünk le. Terjánt az ötvenes években elárverezték, ám én nem vártam meg pusztulását, hanem még legény koromban elszegődtem béresnek a csókai uradalom Réti majorjába, az ökrökhöz osztottak be.

Fogós munkát végeztünk azokkal az erős jószágokkal. Virradattól napestig tapostuk a barázdát (csak deleléskor szusszantottunk), néha annyira kiálltak a nehéz réti, hogy enni se igen volt kedvük, pedig jócskán elláttuk őket. Csak néhány évig bírták a nagy megterhelést, kevés érte meg a tíz évet. Ha kidőltek a munkából, hízlalásra fogták őket, göböly lett az ökörből. Rengeteg takarmány felzabáltak a göblyök, s hogy még jobb legyen az étvágyuk, a béresek langyos vízzel mosogatták a fene nagy állatok farkát. Ezer kilósra is fölhíztak, de akkor végeztek velük, leginkább külföldi vágóhídra szállították a behemót állatokat.

A göbölyt nem vertük, de a tinó és az ökör megkapta a magáét, ha akaratoskodott. Hosszú ustorral, csundlival "kormányoztuk" őket. Ha az sem segített, akkor elővettük a járomszöget... Persze kezes állatok is voltak köztük. Volt egyszer két tündéri tinóm. Azok addig nem mozdultak, amíg nem mondtam nekik: no most már mehetünk, s enni is csak akkor ettek, ha azt mondtam nekik, hogy ez itt a tiétek, egyétek... Csuda jó szándékúak voltam, nyalogatták a kezemet. Az ilyen igavonót vétek megverni vagy agyonhajszolni. És mégis, amikor elkerültem, egy lehetetlen béres agyonhajszolta őket. Még most is sajnálom azt a két szép tinót, a Harmatot meg a Szellőt. Rászolgáltak a nevükre..., a rakoncátlanoknak kevélyebb nevet adtunk, olyat, hogy Bicskás vagy Betyár. Az, hogy a növendékmarhából milyen ökör lesz, már tinókorában, a tinóiskolában kiderült. A tinóiskola abból állt, hogy a már igába tört ökör mellé fogtuk a még tanulatlan tinót, így összefogva könnyebben megtanulta az ökörré válás módját.

A Réti major legerősebb ökrei az én kezem alatt voltak. Egyszer a fordulatkor, nyirkos, nyálkás időben a béresgazda beszólt hozzám a cselédsorra, hogy rögtön menjek, mert baj van. A szomszéd falu alatt egy nagy katonaautó megfeneklett az árokban, nem tudtak mit kezdeni vele, pedig volt már ott egy béres az ökreivel, de hiába... Komótosan ballagtam az igavonókkal a teherkocsi felé, még meg sem érkeztem, máris alaposan lekapott egy fegyverével hadonászó katona. Nem értettem, hogy mit mond, de sejtettem, hogy nincs elragadtatva... No, de hát a végén durran az ustor. Intézkedni kezdtem. Gondoltam, le kellene rakni a kocsi terhét, de amikor a ponyvához nyúltam, rám fogta a fegyvert az Iván, vagy minek hívták... elálltam a szándékomtól, mert hát én is voltam katona, s tudom, mi a regula. Azért továbbra is fúrt a kíváncsiság, hogy mit rejtegethetnek. Alkalmas pillanatban ki is derítettem. Néhány nő lapult a ponyva alatt, de nem apácák, nem irgalmas nővérek voltak...

Fölcseréltem az ökröket, s amikor elkiáltottam magam, hogy indííts!, az én két lomha ökröm szempillantás alatt kihúzta a teherkocsit az árokból, még az eléjük fogott másik két igavonót is arrébb taszították. Ezt látva a katona egy hosszú sorozatot adott le az éjszakába, s nyomban el is indultak, sietős volt a dolguk, mert Berlinig még nagy út várt rájuk.

Hatvankettőben telt ki az időm a majorban, akkor már nem voltak ökrök a birtokon. Az utolsó ötvenes csordát ötvenhatban vagy ötvenhétben szállítottuk le Szarajevóba, a vágóhídra. Mielőtt bevagoníroztuk őket, az intéző megkérdezte tőlem, hogy el akarom-e kísérni a csordát Boszniába. Igent mondtam, mert hát úgy illett, hogy elmenjek velük az utolsó útjukra, hiszen az akkori munkások között én ismertem legjobban az ökröket, és hát meg is szerettem a jámborabbját.

Fóliasátrak a szélben

Az egykori présház és budárkunyhók szomszédságából a vincellérház is eltűnt immár. Ez volt Erzsébettelep utolsó háza, jó bort mértek ott valamikor. Sokat változott a vidék arculata. Az említett telep mellett kőolajgyűjtő állomás létesült, jeléül annak, hogy adakozó is tud lenni ez a makacs föld. Az imbolygó gázkályhalángtól nem messze, a műút jobb oldalán bogárhátú fóliasátrak zizegnek, csillognak a szeles napsütésben. Ismételten rohamozza őket az északi szél, huzakodnak, elkelne a szélfogó sövény.

A korai konyhakerti növényeket oltalmazó sátrak oltalmazó sátrak bekerített területen állnak. Nyitva a kapu, betérünk, s a sátrak alá is betekintünk, ahol trópusi klíma, fojtott párás légkör uralkodik. Az uborka ilyen körülmények közt fejlődik a legjobban, bár a szeszélyes tavaszt a takaró alatt is megsínylette, a gyomok azonban a menhelyen jócskán erőre kaptak. Beszedicséknek a gyomtalanítás a legsürgetőbb feladata. A jó termőerőben levő talaj, a nedvesség és a meleg, tehát a védettség, a jó föltételek nemcsak a haszonnövényeknek, hanem a gyomoknak is kedveznek. Irtásukat mechanikai módszerrel, vagyis a herbicid helyett "kapaciddel" végzik a gyakorlott termelők (férj és feleség), akiknek ez a bő egy hold föld köti le munkaidejük javát. A kapálás jobb, alkalmasabb a vegyszeres gyomirtásnál, mert az öntözés hatására kérgesedik a talaj, s így egy menetben annak lazítását, porhanyósítását is elvégzik.

Csókán szűk körben foglalkoznak konyhakertészettel. A kombinát több, mint egy évtizede fölszámolta a kertészetét, az egyéni termelők körében pedig nem terjedt el különösen ez a fóliás termesztési módszer. Csókán, de lehet, hogy egész Észak-Bánátban a harminchárom éves Beszedics Ferenc a legnagyobb fóliasátras konyhakertész, némi kitérővel vált azzá.

- A nyolcadik osztályt tíz-egynéhány fiú fejezte be velem 69-ben, többségük szakmát tanult (bár többen is földműves családból származnak, nem folytatták elődeik foglalkozását. Én is

kitanultam a szakács szakmát. Egy évtizedig szakácskodtam, pl. a zentai Royal szállóban is dolgoztam, de kicsi volt a fizetés, így válaszút elé értem. Felsőhegyről nősültem, az asszony szülei úttörői voltak ott a fóliás zöldségtermesztésben (és még mindig nagyban foglalkoznak vele). A látottak, hallottak gyorsan meggyőztek arról, hogy ami ott jó, itt nálunk is hasonló lehet. Az asszony már jártas volt a munkában, és már nekem se volt idegen a termelés, hiszen amint már említettem, földműves családból származom. Néhány sátorral kezdtük, és minden évben hozzátoldtunk újabbakat, így alakult ki ez a kertészet. Jó helyen van, a műút mellett, ami azért fontos, hogy könnyen megközelíthető legyen, hiszen gyakran kell itt takarni, szellőztetni, rögzíteni a sátrat. Vagyis ennél a termesztési módnál nagyon is kifejezésre jut az az elvárás, hogy minden munkálatot idejekorán végezzen el az ember. Éppen ezért nincs megállás, egész napunkat leköti a munka, amelyből egy-egy napra többféle is jut, pl. szellőztetés, öntözés, fejtrágyázás, kapálás és szedés.

Jó termőerőben van a föld, szerves trágya mellett műtrágyával is ellátom, így jól teremnek a növények, a paprika, a tök, uborka, paradicsom, saláta, retek stb. Általában két termést szedek le egy évben, most, a hamarosan lekerülő saláta után paprikát ültetek, s annak szedése a fagyokig megtart. De három termés is betakarítható, ha rövidebb tenyészidejű növényeket termeszt az ember, pl. előveteménynek retket, főveteménynek uborkát, utóveteménynek meg fejes salátát. Köztes termesztéssel nem foglalkozom, mert az akadályt jelentene, ha pl. a sátor alját gyorsan föl kellene szabadítani, meg a munkálatoknál is jobb, ha egyféle növény van, egyszerűbb a szellőztetése. locsolása stb. Öntözővíz nélkül nem boldogulnánk, ezért az első jelentősebb beruházásként 79-ben 116 m kutat fúrattam, elég jutányosan, a mai árakhoz képest, mindössze 5 millió dinárt (régit) fizettem érte. Most a sokszor többszöröse lenne: benzinmotorral működik, így az áramszünet nem számít, de a villany bevezetése is a terveim közé tartozik. Tudom, nem lesz olcsó mulatság a villanyosítás, de hát a fólia sem olcsó. 800 új dinár kilója, egy 8x25 m-es sátorra 35 kiló kell, s minden évben kell cserélni, mert elhasználódnak, szakadoznak, töredeznek, csökken a szigetelő-, és fényáteresztő tulajdonságuk. A kisebb felületűek tovább bírják. Persze a fólia így is sokkal olcsóbb az üvegnél, amit ha a jégeső elintéz, akkor a kertészet is megsemmisül. Az ítéletidővel is kell számolni, én is átéltem már néhányat, amikor a fóliasátrakat cafatokra szaggatta, a fémvázakat pedig meggörbítette a vihar.

Az idén az elhúzódó hideg idő okozott gondot, a fűtés drága lenne, ezért a nap energiájára szorítkozunk. Kevés volt a meleg, napos idő, így a takarás ellenére is három hetet késtünk a salátával. Korábban március 8-ára, illetve 15-ére már megjelentünk a fejes salátával a piacon, de az idén márciusban még nem volt árunk, április elejére, 6-ára, 7-ére szedtük az első, néhány ládából álló primőrárut. A többit is visszavetette az időjárás, de most már reméljük, jobbra fordul.

Beszedics Ferenc vállalkozó szellemű, hozzáértő és dolgos ember, afféle mindenes: termelő, piackutató, elárusító és könyvelő, adó- és járulékfizető egy személyben. Bevallása szerint egy évben csak 1,5 hónap a laza a számára, de ekkor sem ül ölbe tett kézzel, hanem a melegágy-rámákat javítja, készíti, a ládákat reperálja stb. Aztán pedig jön az év első felétől az esztendő vége feléig tartó hajrá: a talaj-előkészítés, a fóliázás és a vetés. Sikerének egyik titka a jó fajtaválasztás, a kiváló mag, amelyet leginkább apja szerez be Hollandiából postán, vagy esetenként elmennek érte.

- Az idei vetéshez a mag jórészét személyesen hoztam Hollandiából. Lukácsfalvi, ugyancsak kertészkedő barátommal kocsiba ültünk, s kiruccantunk a szélmalmok és tulipánok földjére, persze az asszonyokat is vittük, hiszen együtt dolgozunk. Megtekintettük a kiállítást, a jól megszervezett kertészeti bemutatót, meg ami jött. Egy hetet rászántunk a kikapcsolódásra, beszereztük a szaporítóanyagot és jöttünk haza. Az előző évben pedig Gyulán voltunk. Egy hét távollétet megengedhetünk magunknak, különben a vasárnapunk jó része is munkából, piacozásból áll. Leginkább 6-12 óráig árusítjuk a terményeket Kulán, Kikindán, Becsén vagy Újvidéken. Mind a ketten árulunk, másik asztalnál, természetesen. Drága a piacozás, nemcsak az üzemanyag, hanem az asztal bérlete is. Kikindán pl. egyévi bérlet hétmillió dinárba kerül, nekünk kettő kell, tehát duplázódik a kiadás, emellett a helypénzt külön meg kell fizetni, ami az áru értékének 5-9%-a. A múlt vasárnap még elég jó ára volt a salátának, de általában gyorsan csökken. Van, hogy nem is keresik, olyankor kiszántom, s azonnal bevetem olyan növénnyel, amelytől több hasznot várok. A koraiak ára elég magas, de a kockázati tényezők is nagyok.

Beszedicsék vállalják a kockázatot, s a többletmunkát, kertészetük növekedése arról tanúskodik, hogy megtalálják a számításukat, vagyis, amint Ferenc röviden megfogalmazta, meg lehet belőle élni... Különösen, ha az ember tettre kész és fiatal.

Vendégségben itthon

Néhány nappal az ünnepek előtt megjelentek megviselt utainkon a nyugati rendszámtáblás személygépkocsik, amelyeken a külföldön dolgozó hazánkfiai, a vendégmunkások jöttek haza vendégségbe. S néhány nappal az ünnepek után is láthatók voltak a D betűs járművek, s egyikből-másikból régi ismerős, ám a múló időtől már eléggé beárnyékolt arc villant elő. Szívélyes, de azért lényegében szokványos volt a röpke találkozás, hogyvagytokozás... azokkal is, akik vonaton, vagy busszal jöttek haza, néhányan talán repültek is. Mert a közutakon fárasztó az utazás, a zsibbadt hajsza, még akkor is, ha a vámosok jóvoltából hosszabb pihenőre nyílt alkalmuk.

Rokonok, barátok is vannak köztük; egy részük kint maradt, talán ott fényesebb az ünnep, vagy mert azok már ott vannak otthon?... Ő, akivel leültem beszélgetni, hazajött. Nagyon jött, mert egyik évben így, aztán meg amúgy. Nehéz váltani, neki is nagyon nehéz volt. Meg is jegyzi: - Tudod, ha akkor, amikor a szerencsét próbálók tömegével én is kisodródtam Németországba, ha akkor jobban tudok németül, mesés munkahelyem lehetett volna, de a jó alkalom nem sokáig vár az emberre, mire megtanultam a nyelvet, beszűkültem a jelenlegi munkahelyembe, egy gép mellett gyűröm az ipart, immár tizenhét éve. Nem mondhatnám, hogy megszoktam abban a német városban, de megválni sem tudok tőle. Azért történt egy s más velem, meg itthon is, és itt sem könnyű csak úgy kapásból munkahelyhez jutni. Márkában fizetnek, közepesen, de erősödik a márka.

Kávét tesz föl, ízléses csomagolásból, levélutánzatos, mutatós zacskóból kerül elő a figyelemre méltó íz- és zamatanyagú koffeintartalmú áru, amely közismerten beavatkozik az alvás és ébrenlét ritmusába, s a patkányokon végzett kísérlet szerint növeli a vér koleszterin- és zsírtartalmát. Az élvezetről Abesszinia Kaffa nevű tartományában a kecskék se mondanak le. A pásztorok már nagyon régen megfigyelték, hogy a kávécserje vöröses gyümölcséből lakmározó jámbor állatok egész éjszaka ugrándoztak, kergetőztek az akolban... És hát a "jó pap is holtig tanul", a megfőzött gyümölcs levét megkóstolva meglepetten tapasztalták (a szerzetesek), hogy nem álmosodnak el az esti ájtatosság alatt (holott azelőtt alig tudták nyitva tartani a szemüket). Gyűléstermeinkben állandó kellék a kávé, meg hát vendégségbe sem bóbiskolni megy el az ember.

Ahogy illik, egy doboz cigarettát tesz a gőzölgő ital mellé. Tetszetős a csomagolás. Ernte a neve, egy rudacskában sincs fináncláb, no persze, az ára is, ha jól emlékszem, 3,70 DM volt ráírva, ami testvérek között is... Ernte, töprengek, hogy vajon aratást jelent-e. Maradjunk az aratásban, régen tanultam németül, akkor még főleg hagyományos módon arattunk, nehéz volt a tikkadt tarlón a kenyérnekvaló betakarítása.

- Tudod, ha a gyerekeim fölveszik a síruhákat, biztosan lesznek irigyeik, pedig nekem sem az ablakon dobják be, túlórázni kell érte. Gépiesen mozgok egész nap a gép mellett, és ez talán jó is, nincs idő idegeskedni, az elérhetetlenen töprengeni, emésztődni.

- Az albérleti lakásomban már lassabban múlik az idő, pedig megvan minden kényelmem. Sokat változott a fölfogásom s a helyzetem, mégis itthon gyorsabban múlik az idő, sokkal gyorsabban. Most érkeztem, s lassan már pakolnom kell. Nagyon sokszor vissza kell még mennem. Furcsa, hogy csak vendégségbe járok haza.

Bajnokokat nevelt

Csóka (a madárnevű mezőváros) nevének szélesebb körben való megismertetéséhez az egykori mintagazdaság és a Kremenyákban végzett ásatások mellett az asztalitenisz is hozzájárult, de... A mintagazdaság lepusztult, a Kremenyák eltűnt és az asztalitenisz se az, ami volt, bár az egykori nagy lendületből még mindig futja a meglepetésekre, de egyértelmű, hogy ennek a sportágnak az első nagy korszaka lezárult.

A sikerek kovácsa, Szabó István vezetőedző betegség miatt hosszabb időre "kivonta magát a forgalomból", Palatinus Erzsébet pedig, aki sikert sikerre halmozott, Ausztriában kezdett új életet. Ritkán látogat haza, ám példaképként így is megmaradt az új reménységek előtt, s újabban Szabó István is be-betér a tornaterembe, klubba, igaz, már nem vezetőedzőként, hanem kisegítő tanácsadóként, mert a kaucsuklabda korcogása és pattogása nélkül üres lenne az élete annak a szakembernek, aki roppant leleményességgel élete javarészét a ping-pong fölfuttatásának rendelte alá, s aki bajnokokat nevelt ezen a "vakbél-vidéken".

- 1963-ban jöttem Csókára, az általános iskolába tanítani, és azonnal hozzáfogtam az asztalitenisz versenyszerű megszervezéséhez. Nem sok jót ígért a kezdet, de hát nyugtával kell dicsérni a napot. Mindössze egy asztalunk volt, az edzésre kijelölt terem pedig olyan alacsony volt, hogy a megtermettebb játékosoknak le kellett hajolniuk. Éveken át görnyedve készültünk a fölfutásra, és a rendszeres munka meg is hozta az eredményt. 1969-ben már bejutottunk az első ligába. Mint mindenütt, itt is sok tehetség bukkant föl, és szépen lehet csiszolni őket.

Az első kiugró tehetség Bakos Margit volt, a csókaiak közül ő jutott be elsőként az országos válogatottba. Őt követte Erzsike, Palatinus Erzsébet, aki már igazi csillagként ragyogott föl, s a fénykörében seregnyi tehetséges asztaliteniszező bontakozott ki. Például Juhász, Király, a két Subotin és Števančev, Milevszka, Mellik és mások. Mind-mind bajnokok voltak, és szívesen gondolok rájuk, jegyezte meg a mester, majd hozzáfűzte, hogy olyan ez mintha temetnénk, holott a szóban forgók erőteljesek, élnek és itt vannak nyomukban a fiatalok, akik szintén megteszik a tőlük telhetőt a sikerek érdekében. Minden bizonnyal, de vajon megismételhető, túlszárnyalható-e Erzsike teljesítménye?... Aki 1973-ban a Szkopjéban megrendezett országos bajnokságon sorba verte élmezőnyt, s háromszoros bajnok lett, mert a felnőtt bajnokság mellett az ifjúsági és a pionír bajnokságot is megnyerte, nagy meglepetést okozva. Én sem számítottam ilyen nagy diadalra, hiszen az iskolabajnokságon csak második volt az akkor még valóban csitrinek számító Erzsike. De kijött a lépés, s a gyermek bajnoknőt ritkán látott, néhány ezres tömeg fogadta Csóka központjában. (Ahol korábban csak akkor jelent meg falunyi nép, amikor az egykori virágzó gazdaság nagyirodájának ablakán keresztül az Erdélyi és a Fósz a napszámosokat fizette ki... No meg a fáklyamenetes május elsejei ünnepségek alkalmával, de hát minden mulandó...)

- A tömeg órákon át várakozott ránk. Erzsike pedig csak mosolygott, mintha csak iskolai csínytevésről lenne szó. Nagy volt az elragadtatás ás a fölhajtó erő. Javultak a munkafeltételek, és sorjáztak a sikerek. Néhány év alatt Erzsike Balkán-, Mediterrán- és Európa-bajnokságot is nyert. Fölkapta a világhírnév, és a legrangosabb versenyen is bizonyított. Az észak-koreai Phjongjangban (1979-ben) megrendezett világbajnokságon Perkučinnal az oldalán dobogós helyezést ért el. Az észbontóan játszó ázsiai lányok között bronzérmet szereztek.

Az érdeklődők elleptek bennünket, szerették volna betájolni, hogy hol is van ez a rejtett pingpong-nagyhatalom, de hát a világtérképeken nem tüntetik föl Csókát. Hosszan magyarázgattam, hogy ott valahol a Tisza mellett van ez a pöttömnyi település. Persze nem mindegyik szaki érte be ezzel a magyarázattal. Egy japán atyafi hosszasan gyötört, pontos értesülésre várt, ám hiába magyarázgattam, hogy az országhatártól és a fővárostól, Belgrádtól sem túl messze van az a helység, ahonnan mi jöttünk, nem elégítettem ki a kíváncsiságát. Áttértem a vízrajzra, mondom a Tisza mellett, de akkor se jött be neki a kép. Ekkor már némi nyugtalansággal bedobtam hogy Zenta, Korpa... Erre már fölcsillant a két mandulavágású szem, ezt már igenlően ismételte. No, mondom, ott átellenben van Csóka, ahol szívesen látunk benneteket.

A sportág nagyságai közül sokan megfordultak Csókán, volt miért. Szabó Istvánnak az 1963-tól 1988-ig tartó vezetőedzősködése, irányítása alatt a csókai asztaliteniszezők, bajnokok halomnyi érmet és erdőnyi serleget szereztek, és nem tévelyedtek el ebben a jelképes erdőben.