Balassy Ildikó
Öröm és bánat forrása: a Tisza
Tallózás régi zentai újságokban

Szőke, kanyargós, virágzó (most éppen szennyezett) Tiszánk mindig is kedvelt témája volt a költőknek, íróknak. Megénekelték leíró költeményekben, megsiratták nótákban. Színhelye számos útleírásnak, tudósításnak. Medrének szabályozása, hídépítés, közlekedés révén tanulmányok, térképek főszereplője. Így aztán nem kell azon csodálkoznunk, hogy a nyári uborkaszezonban a régi zentai lapok újságírói (a régi jelző nyugodtan ki is maradhat, hiszen jelenlegi nincs is!) szíves-örömest foglalkoztak a folyóval. Gyakran megtörtént, hogy partján, habjaiban zajlottak az események, amíg Zenta lakossága a hőségtől elpilledve átadta magát a semmittevésnek. Olykor egy-két távoli történésen kívül nem akadt semmilyen hazai, beszámolásra érdemes dolog. Kapva kaptak a tudósítók egy-egy vízbefúláson, tiszai öngyilkosságon vagy éppen egy vidám strandjeleneten. Kissé kiszínezve már tálalva is volt a szenzáció. Ilyen érdekes, tanulságos, olykor meghökkentő leírásokra bukkanhatunk régi zentai újságok lapozgatása közben. Ezekből szeretnék néhányat idézni.

A folyó partjaitól messzire elkerült emberek többségében, de az itthon maradottakban is többnyire valami kellemes emléket ébreszt a Tisza nevének említése. De sokszor idézzük: "Ki a Tisza vizét issza, vágyik annak szíve vissza!" Gondolom, nem én vagyok az egyedüli, aki megtapasztalta, hogy egy igazi zentait vagy csak egy kis ideig Zentán élőt bármikor, bárhonnan visszacsalogat a gesztenyefákkal szegélyezett Tisza-parti sétány. Az idézetek sorát egy ilyen "hazavágyó lélek", Móra István versrészletével kezdeném a Zentai Közlöny 1893. évi július l6-i számából. (Üzenet Zentára a vers címe, a szerző pedig Móra Ferenc rövid ideig városunkban tanítóskodó bátyja):

Visszavágyott lelkem

A szülői házba,

Régi fészkünk, régi fáink

Hűvös sátorába.

S itthon vagyok végre,

Ahol úgy szeretnek,

Aggó gonddal keresgélik,

Mi kedves szívemnek.

...

Szeretet ringat el,

Jóakarat kelt fel,

De azért csak nem telik meg

Egészen a lelkem.

Hogy mim is hiányzik,

Tán magam sem tudnám, -

De valamit ott feledtem,

Ott, a Tisza partján.

A sétányt említettük. A régi és az új városháza mellett ez volt és ma is ez Zenta jelképe és büszkesége, valamikori és mostani fiatalok találkozóhelye, idősek oázisa. Sok-sok dícséretet, de elmarasztaló szavakat is kapott. A következő részletet a Zentai Híradó 1907. június l6-án megjelent Séta a rakparton (Óda a vaskorlátokról) című cikkéből vettem:

"Szó sincs róla, a mi rakpartunk temérdek pénzbe került, ámde eltekintve a védelmi és közbiztonsági szempontoktól, még ráadásul igen kellemes sétahelyül is szolgál. Egy kilométernyi hosszú sétát tenni egyenes, sima aszfalton, zentai embernek bizonyára elsőrendű szórakozás. E poros-piszkos városban, az élet mindennapi küzdelmében kifáradt, avagy elkeseredett zentai polgár a rakpart mentén kiépített aszfalt sétányra menekül, hogy ott a jó hűvös Tisza partján testileg és szellemileg fölfrissüljön, mert a tiszta, pormentes levegőn kívül az épülő félben lévő vashíd és maga a rakpart a zentai szemnek olyan látványosság, a mely egy szebb jövő reményét varázsolja a szemlélő lelkébe. Ragyogó fantáziával elképzeljük a vashídon a keresztül robogó vonatokat és a különféle járműveket, az egészséges közgazdasági fejlődésnek eme lebonyolító eszközeit. Ez az élet, ez a kívánatos előrehaladás ez csábít, vonz és megnyugtat bennünket.

Nos hát igen, a rakpartmenti séták ilyen és hasonló kellemes érzésekkel telítik meg szívünket és lelkünket. Ám az utóbbi hetekben mintha valami nagy változás történt volna. A rakpartmenti séták már nem üdítenek, sőt teljesen lehangolják a kedélyünket. Mi történt? Mi okozza ezt a kellemetlen érzést? Talán az, hogy a házi kezelés alkotta úttest süpped és mikéntha az egész rakpart az ő potemkinmárvány falaival a Tiszába dőlni készülne? Tagadhatatlan, hogy ez is bántja a szemet, sőt gondolkodóba is ejt, hogy vajjon mennyi költséget igényel majd e házi kezelésnek gyökeres reparációja, ámde más valami az, a mi bosszant, a mi sérti az összhangot és elnyomja bennünk a kellemes benyomásnak elhalványuló érzetét.

Elvégre is mi történt? Mi is történhetett más, mint a minek Zentán okvetlenül meg kellett történnie t. i. annak, hogy - elcsúfították, agyonrácsozták a mi egyetlen milliós értékű gyönyörűségünket. Tessék kérem elképzelni egy elegánsan felöltözött, jó izlésű uri embert, aki az öltözékéhez illő kalap helyett bohóc sipkát illeszt a fejére! Nem tudjuk, hogy kinek a bűne ez a vasrácsozat, ámhogy az a korlát merénylet a jóizlés ellen és hogy zentai módon való botrányos betetőzése egy korszakos és hozzáfűzhetjük, hogy váratlanul elég jól sikerült méregdrága alkotásnak, - azt tudjuk és követeljük, hogy - ha másként meg nem történhetik, - hát csendőr segítséggel és pedig sürgősen távolítsák el onnan!"

Hát ízlések és pofonok. A cikk felháborodott írója elfelejtette vagy jobbnak látta a nevét nem adni. Ezért-e, vagy másért, az ügyben évtizedekig nem történt intézkedés. Számos régi fotó bizonyítja, hogy a "korlátozott" Tisza-part a fenti elmarasztalások ellenére is a "vetetkezések" kedvenc háttere volt.

A vízparti séta mellett a folyón való hajókázás, csónakázás is maradandó élményt nyújtott elődeinknek. Nemcsak nálunk, országszerte értékelték a folyó szépségét. Egy Utazás a Tiszán tutajon című írás érdekes vállalkozásra hívja fel a zentai olvasók figyelmét 1904. július 31-én a Zentai Híradóban:

"Az Uránia tudományos színház a jövő évadban bemutatja a Tiszát, ezt a minden ízében magyar folyót és vidékét szebbnél szebb tájrészleteivel, a mellette lakó nemzetiségek és magyar nép szokásaival, viseletével, régi történeti emlékeivel, iparával, gazdaságával és kereskedelmével egyetemben."

Egyébként az újságok majd minden nyári száma rendszeresen ismerteti a gőzhajók menetrendjét, gyakran a jegyek árát is. Lássunk ezekből is egyet a Zentai Híradó 1884. november 2-i számából:

"A személyszállító hajók menetrendje. Szegedről Zentára minden vasárnap, kedd, csütörtök és pénteken reggel 7 órakor. - Zentáról Titelig minden vasárnap, kedd, csütörtök és péntek délelőtt 10 órakor - Zentáról Zimonyig minden vasárnap és csütörtökön reggel ˝ 10 órakor - Zentáról Szegedig minden hétfő, kedd, csütörtök és szombaton reggel ˝ 9 órakor."

(Nos, ehhez mit szólnak? Hogyan is jutunk mi el üzemanyag-hiányos napjainkban Szegedig? Hajóval? Már jó néhány éve nem. Vonaton? Már néhány évtizede nem. Autóval? Inkább nem. Autóbusszal? Néha. De főleg kilépővel!) Ám mielőtt visszakívánnánk a régi szép időket, olvassunk bele a következő felhívásba! Lám, azokban az időkben sem volt minden zökkenőmentes:

"A zentai hajóállomás főnök arra kért bennünket, hogy értesítsük a közönséget, hogy a csekély vízállás miatt csupán a személyszállító hajók nem fognak közlekedni, míg a teherhajók ezután is közlekednek." Gyengébbeknek magyarázat is következik: "A személyhajók tudvalevőleg mélyebb járatuak mint a teherhajók, ámde a teherhajókra nem rakhatnak nagyobb súlyt, hanem úgy segítenek a dolgon, hogy a teherárut uszályhajókra rakják és a megrakott uszályhajót összekötik a géphajóval." (Zentai Híradó, 1904. július 31.).

Érdekes vízi balesetről tudósít a Zentai Híradó 1884. november 2-i száma:

"A tiszai hídba a hét folyamán szerdán két hajó is beleütközött. Délelőtt egy gőzhajó vontatott két teherhajót, melyek egyikének kötele, a kormányos ügyetlensége folytán a híd egyik lábához vágódott, s ha idejekorán el nem vágják a kötelet a hajó elsüllyedhetett volna. A másik eset a délutáni órákban történt, ekkor egy lovak által vontatott teher hajó ütődött bele a híd lábába s abban tetemes kárt is okozott."

(Ennél súlyosabb baleset történt 1902. március 18-án, amikor is egy szegedi gabonaszállító hajó, a Kossuth Lajos, vontatási hiba miatt nekiment a zentai híd egyik part menti pillérének. A korhadt fapillér kidőlt, a híd pedig rászakadt a hajóra. Sajnos, erről az esetről nem találtam leírást a nagyon hiányos újsággyűjteményben.)

Egyéb érdekes dolgok is történtek a Tiszán. A Zentai Híradó 1884. július 20-i száma például nem hagyta szó nélkül, hogy "a hideg fürdő házat a Tisza árja szokott állomás helyéről lejebb sodorta. Tragicomikus látvány volt, midőn az úszó fürdőházban egy helyi idősb nő, az u.n. vörös bába kétségbeesetten segitségért kiabált. Persze, hogy nem lett semmi baja."

Különleges látványosságok színhelye is volt a folyó. A Zenta és Vidéke az 1890. augusztus 24-i számában arról tudósít, hogy "a Lajtha hadigőzös ez évi lőgyakorlatait a Tiszán f. hó 21-én nálunk tartotta meg, a mely érdekességénél és látványosságánál fogva igen nagy számu közönséget csalt ki ugy a délelötti, de legkivált az esti 10 órakor tartott lőgyakorlatra, mely mindenkit bámulatra ragadt."

Jó néhány évvel később, 1927-ben, az augusztus 19-én megjelent számában a Sentai Ujság is beszámol egy érdekes eseményről, amely nagy nézőközönséget csalt ki a Tisza partjára:

"Monitorok a Tiszán. Szerdán délután a Lovcsen, Száva és a Morava monitorok érkeztek Senta alá magukkal hozva egy óriási gáztömlőt, amely a terep szemle céljára szolgál, ha a magasba eresztik. A hadihajókat egész napon át nagy közönség nézte végig a Tisza partján lecövekelt ballonnal együtt. Különösen a Zeppelinekre emlékeztető ballon keltette fel a közönség érdeklődését. Csütörtökön reggel a ballon ismét a levegőbe emelkedett. Most még inkább kitünt a nagy hasonlóság a Zeppelin féle léghajóhoz. Kilenc óra után a monitorok felszedték horgonyaikat és nagy nézőközönség jelenlétében lefelé haladtak a Tiszán, maguk után vontatva az egyik hajóhoz erösitett ballont."

Ennél nagyobb nézőközönséget csak az 1895. évi királylátogatás alkalmával rendezett hadgyakorlatok vonzottak a Tisza partjára, de mivel erről a nagy eseményről a Bácsország egyik korábbi számában már részletesen írtam, most nem elevenítem fel.

Hajók, sétány, fürdőház. Az illetékesek igyekeztek a lakosság kedvében járni, az itthoni nyári üdülést kellemessé tenni. A Zentai Közlöny 1912. június hó 16-i számában egy cikk Nyaralás - fürdőzés címmel arra hívja fel az olvasók figyelmét, hogy "közgazdasági szempontból magyar ember vétkezik hazája iránt, a ki - ha csak nem valamely speciális külföldi fürdőre van utalva - külföldre megy nyaralni, ott költi el a pénzét és szegényebbé teszi az által hazáját. Aki a statisztikai kimutatásokat figyelemmel kiséri, az láthatja, hogy évről évre emelkedik az összeg, mely behozatalunkat nagyban tulszárnyalja kivitelünkkel szemben. Száz meg száz milliókkal leszünk tehát azáltal szegényebbek, hogy minden féle, még nálunk kapható és gyakran jobb árúk helyett is idegen rosz, selejtes árúkat vásárolunk csökkentve ezáltal hazánk munkaalkalmát, és kényszerítve véreink idegenbe vándorlását. Ezen kedvezőtlen helyzetet azonban nemcsak azáltal idézzük elő, hogy a belföldön is beszerezhető ipari - sőt mezőgazdasági cikkekért külföldre áramlik pénzünk, hanem azáltal is, hogy a külföldön való nyaralás és fürdőzésre évenkint számtalan milliókat költünk."

Ki gondolná, hogy a Tisza - ha még oly borzalmas "tettével" is - barátságot is képes kötni két város között? Pedig ez történt 1879-ben, a nagy szegedi árvíz idején. Erről szerzünk tudomást a Zentai Figyelő 1880. május l6-i számának jóvoltából, amely közreadja a következőket:

"Azon szegedi polgároktól, kik az árvíz idejében Zentán kerestek és nyertek menedéket, a következő egyszerű, de meleg hangon írt köszönő levelét vettük.: Különösen t. polgárság! E művelt 19-iki század magasan lobogtatja a dicsteljes zászlót, melyen letörűlhetetlen betűkkel van felírva 'Testvériség'. Ezt tartotta szem előtt a derék zentai polgárság, a nemes emberbaráti szivek is; mert mig a romboló árviz remegteté Szeged lakóit, addig a nemeslelkü zentai polgárságnak legszegényebbjei is helyet készitettek számukra.

Mig a dúló árvizben ezrek és ezrek törlik le könnyeiket elvesztett ártatlan magzataik miatt, addig a derék zentai polgárság falatjainak felét el teszi számunkra. Nézzük t. honfitársak a tűzoltó egyletet, mely az emberi-szeretet nemes kifolyása, ha a harang vészt hirdet, mindenki megjelenik, hogy felebarátja jószágát megmentse, volt az bár ellensége. Itt mutatkozik ki az emberi szivben rejlő nemes érzés.

A derék zentai polgárság nyelv-, vallás- és állapot különbség nélkül pártfogolta a szegedi népet. Nem nézte az érdemet vagy jutalmat, mert ha ezt nézte volna, akkor számossan éhen haltak volna el, mert számtalan még nevét sem hallotta azon nemes városnak, hol a legvendégszeretőbb ellátásban részesült.

Most midőn az árvíz veszélyen túl vagyunk a szegedi nép határtalan hálával párosult örömmel üdvözli minden jóltevőjét, kik a természet adta ünnepélyes öltözetben (jóságban) mutatták meg magukat. Vajjon jönnek-e alkalmas szavak ajkainkra azon érzelem kifejezésére, melyet szivünk érez és ajkunk rebegni akar.

Fogadja a nemes lelkü zentai polgárság hála köszönetünket, mi imánkat röpitjük az úr zsámolyához és ha esdő fohászunk meghallgatásra talál, úgy ez életben élvezni fogják Önök nemes tettöknek legméltóbb gyümölcsét.

Kérjük szives figyelmöket továbbra is ránk irányozni, kik soha meg nem szününk hálás s lekötelezett szomszédaik lenni. Kérésünk és kivánataink ismétlése maradunk legmélyebb tisztelettel. Szegeden, 1880. május hó."

Árvíz, mélyvíz, örvény. Tiszánkat barátságtalanabb oldaláról is bemutatják a régi zentai lapok. Gyakran találhatunk az alábbi felhíváshoz hasonló, rövid írásokat:

"A hatóság szigoruan tiltja a szabad Tiszában s a tóban való fürdést, de mindennek daczára csapatostól fürdenek apróbbnál apróbb gyermekek mind a Tiszában, mind a tóban, ugy látszik a szülők e tekintetben nem járnak el a kellő szigorral gyermekeikkel szemben, pedig számtalanszor majdnem mindennap fordulnak elő szerencsétlenségek."

(Zentai Híradó, 1884. augusztus 24.).

A fenti figyelmeztetés süket fülekre találhatott, mert az újság következő, 1885. évi július 25-én napvilágot látott száma már nagyobb teret szentel a témának, és szigorúbb hangon kéri számon a hatóság tehetetlenségét:

"A Tisza áldozatai. Zenta, július 25. Ez év elejétől alig van hirlapunknak egy száma, melyben a Tiszába veszett emberekről nem kellene szomorral emlékeznünk. A mult vasárnap is történt ily szerencsétlenség, oly helyen, hol köztudomásulag életveszélyes helyek vannak, hol ennek daczára szabad a fürdés, hol évről-évre, tavaly is, harmadéve is történt vizbe fulladás.

És a hatóság mégsem lép közbe. A Tisza áldozataival egyáltalán nem törődik senki. A Tisza veszélyes voltáról beszél az egész ország, a Tiszába fulladt emberekről, gyermekekről a tiszavidéki lapok után az összes magyar hirlapok és nem jut eszébe egyetlen hatóságnak sem, hogy e számos évről-évre százakra szaporodó tiszai szerencsétlenségek ellen valamit lehetne tenni.

Alig négy-öt éves gyermeket láthatunk naponként fürdeni a Tiszába, annélkül, hogy a rendőrség ezt megakadályozná. - Igaz az is, hogy ily esetekben nagyrésze van a szülői gondatlanságnak is, mert vétket követ el az a szülő, aki apró gyermekét a veszélybe hagyja rohanni, akár hanyagságból, akár gondatlanságból. Hiszen a Tisza köztudomásulag is oly veszélyes, hogy benne még a legjobb úszó is oda veszhet. Ha befelé uszik, a sebesen ringó ár magával ragadja s nincs az a karerő, mely néha megbirjon a háborgó Tisza hullámaival. Hány százan, ezren pusztultak igy már el a Tiszában? Hisz városunk is hány áldozatát siratja már a Tiszának? De hát lehet is és kell is ezen segíteni.

A mi városunk polgármestere bizvást kezdeményezheti ezt az ügyet s a város vidékén a partokat bejárván, megjelölheti táblákkal a fürdő és a tilos helyeket, ellenőriztetheti főleg a város rendőrközegeivel, hogy apró gyermekek ne menjenek fürödni a kész halálra, a Tisza rohanó habjai közé. Átiratilag megkereshetné ez érdemben a többi érdeklett szomszédos hatóságokat is s ezek bizvást megértenék az ő humánus szavát.

Nem magyarázzuk neki bővebben ez intézkedés szükséges emberies voltát.

Oly polgármesternek ismeri őt szülő városa, kinek fiatalkora daczára - szive helyén is van, rendén is dobog.

Hát gondolkozzék e sorokról. S aztán cselekedjék szive sugallata szerint!"

Nincs egyetlen olyan, a nyári hónapokban megjelent régi zentai lap sem, amely ne adna hírt a Tisza hullámaiban történt szörnyű tragédiákról. Gyengébb idegzetűek itt hagyják abba az olvasást, mert idézünk ezekből is néhányat.

"A Tisza áldozata. Krix Ilona, Krix János trombitás hét éves leánya vasárnap d.e. 10 óra tájban fürödni ment. Szülei azt gondolták a délben haza nem jött leányról, hogy az talán a szomszédban van és ezért nem is néztek utána. Délután azonban a kis leány bátyja szintén fürödni ment és testvérének ruháit a parton találta. Ez gyanut keltett benne, szüleihez szaladt és tudositotta öket aggodalmáról. Ezek siránkozva szaladtak a helyre hol a ruha feküdt. Azonnal nyomozásra indultak de nem találták. Másnap délután azonban Moholy alatt a szerencsétlen leány hulláját sikerült kihalászni. - Valamivel több elővigyázat a szülők részéről nem ártana." (Zentai Hiradó, 1885. július 26.)

Vagy:

"Tiszába fult fiu. Pénteken három óbecsei kis fiú, 6-9 évesek, a Tiszára mentek és ott játszadoztak a viz partján. Papp Lajos 6 éves fiucska belehajolt a vizbe, hogy megmossa arcát, mikor hátulról csintalan pajtása meglükte és a fiu a habok közé bukva csakhamar elmerült. Késő éjjel találtak a kis Lajos hullájára." (Összetartás, 1911. 95. sz. melléklet).

Az öngyilkosjelölteket is nagyon vonzotta a Tisza. A Zenta és Vidéke 1890. augusztus 24-én arról ad hírt, hogy "Velemity Vladimir borbély vásár hétfőjén, f. hó l8-án a vásárról berugott állapotában kocsin hozatta magát hazafelé, a Magyar király szálloda előtt azonban egyet gondolt, leugrott a kocsiról s egyenesen a Tiszának tartott. Anyósa roszat sejtve utána sietett, de mire utolérte volna, a hid karfájáról, óriási magasságból a Tiszába ugrott hol nyomtalanul eltünt."

Hasonló esetről számol be az Összetartás 1908. szeptember 4-i száma:

"A Tisza halottja. A Tiszából Magyarkanizsa mellett egy foszlásnak indult női holttestet fogtak ki a halászok. A nyomozás megállapítota, hogy a holttest azonos Hajós Etel szegedi leánnyal. A kétségbeesett apa, Hajós János szatócs kerestette a leányt mindenütt, de nem tudott felőle senki felvilágositást adni. Távozás előtt sokszor emlegette a leány, hogy nagyon szeretne meghalni. Barátnői közül is ketten öngyilkosok lettek, ami igen mély benyomást gyakorolt gyenge idegzetére. Akkoriban azt mondta anyjának, hogy szivesen öngyilkos lenne ha tudná, hogy oly sok nép jönne el a temetésére, mint a barátnői végtisztességére. A halál gondolata kínozta azután mindig, mig csak egy napon eltünt hazulról. Kiment a Tisza partjára és beleugrott a hullámokba. Nem látta meg senki. A mult héten megtalálták holttestét a Tiszában, ahol egész eddig pihent a boldogtalan leány."

Szerencsére nem minden öngyilkossági kísérlet végződött ilyen szomorúan. Olvashatunk olyan tudósításokat is, amelyek könnyed, már-már humoros hangot ütnek meg:

"Egy gondolat bántotta őt, ágyban, párnák közt halni meg. Ugyanis, Annus János csütörtökön éjjel szivettépő fájdalmai között be ment egy kocsmába s ott először tele itta magát, hogy nagyobb kurázsija legyen, azután pedig nekiszaladt a Tiszának. Amikor a szeliden folyó vizhez ért, valami eszébe juthatott neki, mert megállt. A vizről jövő hűs szellő lecsendesítette a belső viharban dúló embert, meggondolta a dolgot s lefeküdt a kompjárónál levő szalmakazal tövébe. Itt találta meg a rendőr őrjárat, mely aztán meg hűvösebb helyre kisérte." (Összetartás, 1905. augusztus 27.)

Hasonló, szerencsés kimenetelő öngyilkossági kísérletről tudósít a Zentai Hírlap 1895. június 9-i száma is:

"Reinhold Mária nagykikindai illetőségű, zentai cseléd-leány f. hó 5-én gazdájának, Rosenstok Fülöpnek tiszaparti lakásán kékkő oldatot ivott s aztán bele ugrott a Tiszába. A parton álló halászok kimentették a vízből és a városi kórházba szállították. A gyorsan alkalmazott orvosi segély megmentette az életnek s ma szívfájdalmán kivül, semmi baja. Hűtlenül elhagyta a szeretője s e miatt akart öngyilkossá lenni".

De ne ilyen borzalmakkal fejezzük be tallózásunkat, inkább ismerkedjünk meg a virgonc szabóinas tragikomikus történetével, amelyre a Zenta és Vidéke 1890. június 29-i számában bukkantam:

"Az elkeseredett szabóinas. Valahány iparos-inas van a világon, tudjuk, az mind gonosz csont, hanem hetedhét vármegyében olyan rossz, vásott kölyök mégis csak kevés találkozik, mint a milyen Gerzsán József szabó majszter uramnak akadt. Nem került nap, hogy a hunczut gyermeket, Almási Györgyöt egyért s másért büntetni ne kellett volna. Kedden is valami nagyon, de nagyon rossz fát tehetett a tüzre a Gyuri inas, mert a mester büntetésböl nemcsak jól elpáholta, hanem délben a tányérját is fölforditotta. E miatti keservében mi telhetett töle, - neki ment nagy el szántsággal a Tiszának délbe! Az ám, Gyurka inas elszántában erőnek erejével a Tiszába akarta magát fojtani, hanem, szerencséjére-e, vagy szerencsétlenségére (ezt a jövő mondhatja meg!) a vizparton időzött Kővágó György halászlegény s ez hirtelen utána ment a már-már fuldokló fiúnak és kihuzta a szárazra. A gyereket eleinte szinte holtnak gondolták a körülálló emberek, de lassanként magához jött s már - meglehet - valami ujabb gonosz csinyen töri kócos fejét. Hiába: Rossz pénz nem vész el."

Forrás

ZTL. Zentai Történelmi Levéltár, 385-ös levéltári fond. Zentai napi- és hetilapok gyűjteménye.

Megjegyzés: Az idézeteket változtatás nélkül adjuk közre, az akkori helyesírási szabályokkal és az újságokban előforduló helyesírási hibákkal együtt.