Tari László
A Tisza nagy áradásai vidékünkön

A Tisza talán csak a földrajzi fogalomtárban folyó, valójában inkább egy bonyolult és gazdag élővilág örökké változó közege, az ember számára meg maga a rejtély és az örök kihívás.

A Tisza a végletek folyója. Öröm és jókedv, bánat és könnyek forrása a legmagyarabb folyó. Hozzá fűződik ezer emlék, dal s a magyar népnek szinte rajongó szeretete.

A századfordulón még ezt írják róla: "A Tisza a magyar ősfolyó, a magyar Nílus, mely magyar dalt, magyar mondákat vet ki zsombékos partjára; a magyar nép rokoni bensőségben él a Tisza folyóval, párhuzamot von a saját és a folyó kiszámíthatatlan temperamentuma között, összeveti a maga észjárását a Tisza szeszélyes folyásával. Büszkeséggel elegyes méltatlankodásban emlékezik meg a folyó rakoncátlanságairól is. Úgy van a Dunával, mint egy átutazó szép királynővel, csodálattal tekint rá, de lelkének dalait a Tiszára önti."

Szerencsés embernek mondhatja magát, aki e Tisza mellett élhette le életét, s napnap után láthatta ezt a mindig másképp csillogó, széles ezüstszalagot, mely diadémként fogja át egyhangú, sík Alföldünket, melynek ha a partjára kiérünk, úgy állunk meg előtte, mint valami szentély előtt, elmerengve, magunkba szállva, szótlanul bámulva tovatűnő, csillogó habjaira.

A Tisza igazán kétszer nyűgözi le az embert. Egyszer nyáron, amikor forró homokpartjairól szaladunk önfeledten hozzá, hogy összeölelkezzünk hűs hullámaival - amikor mélyen ülő, zöldeskék, fodrozódó vizén sziporkázva játszadozik a szétáradó, ezernyi részre tört napsugár. Másodszor meg, amikor tavaszi áradásakor a jó öreg korlátra könyökölve tehetetlenül bámuljuk roppant erejét és irdatlan víztömegét, mely tiszteletet parancsol a róla megfeledkező halandóknak.

Az áradások létfontosságúak a folyók életében, enélkül lassan vegetáló, folydogáló vízzé változnának, sok ember szemében viszont az áradás inkább csak egy zavaros, ágakat meg mindenféle szemetet hordó víz, mely talán felesleges is. A Tisza azonban csak az áradásoknak köszönhetően tud minden évben újjászületni, és új életet adni. Az áradások sodrában keletkeznek szemet gyönyörködtető, homokos partjai, s a kiöntött ártéren fogan meg a vízi élet csodálatos és bőséges világa.

Nem hiába írták egykoron áradásairól a következő sorokat: "De minden kiöntése nyomában áldásosztó iszapot terít a mezőre, és százszoros termést ont. Mondja is a magyar, hogy örömest látja az árvizet, ha el is viszi a nádgalyibát, csak azt szeretné tudni, mikor jön, hogy bevetetlenül hagyhatná a földet."

A Zenta feletti Nagyrét a folyó szabályozása előtt a Tisza ártere volt - vízben, halban gazdag paradicsom. Áradáskor a Tisza két ága is itt folyt keresztül (lásd a 2. sz. mellékletet). Az egyik egész Felsőhegyig nyúlt el, s ez táplálta vízzel és hallal a csésztói halastavat, melyet már egy kora-középkori, 1224. évi határbejárási jegyzőkönyv, de egy, a halastavat illető rendelkezés is említ 1246-ból. A Csésztó (vagy Csecstó) az áradások következtében volt halban igen gazdag, de ugyanúgy a többi mellékág (holt-tiszai ág) is, melyek a múlt században még össze voltak kötve a Tiszával. Az 1870-es évek halászati kimutatásaiban a Tisza mellékágainak (holtág) és halastavainak (a Fényes- és Zanoga-tavak) halászata jelentősebb volt, mint magáé a folyóé, mondhatni kétszer annyi halat fogtak ott, mint amennyit a Tiszában.

De sok, valamikori ártéri legelő füve is az áradásoknak köszönhetően volt oly dús, hiszen ásványi anyagokban gazdag iszap trágyázta meg minden évben. (A Hortobágy is ilyen legelő volt egykoron, de miután megépült a legelőt a Tiszától elválasztó töltés, vált a mai híres pusztasággá.)

A folyót áldás és átok övezi mindenfelé, amerre kanyarog. Az utóbbi persze csak akkor, ha nem veszik előrelátóan figyelembe a szelídségét bármikor vad erőre váltó tulajdonságát.

A Tisza azért többre tart bennünket, mint mi őt. Manapság többet szenved, többet tűr, mint bármikor is az ember azon ostoba törekvésétől, hogy a folyót kizárólag a maga szolgálatába állítsa.

A Tisza a múlt század közepéig - szabályozásának megkezdéséig - mondhatni, szabadon élte a maga életét, arra folyt, amerre éppen a kedve tartotta (főleg az áradások alkalmával) annak ellenére, hogy már korábban is védekeztek árvizei ellen kezdetleges és összefüggéstelen kisebb gátakkal.

A szabályozás előtt a Tisza áradásai a vízszintet tekintve nem voltak magasak, pl. Szegeden a szabályozás előtt észlelt két kivételesen nagy árvíz 1830-ban 615 cm-re, 1845-ben pedig 639 cm-re emelkedett. Ez a két vízszint Zentánál is hasonló volt, tehát megközelítőleg a mai 580-620 cm között lehetett. Gyakorlatilag, amikor a folyó kilépett medréből, már alig emelkedett, mert a víz szétterült az ártéren, viszont az ár nagy területeket borított el, s a tavasszal kiöntött víz nyár közepéig az ártéren maradt. Az 1816. évi nagy árvízről írta egy korabeli író, hogy Szegedről a nagykikindai vásárra hajókon mentek a kereskedők és a mesteremberek, s onnan a "Böge" csatornáig szabadon lehetett csónakázni.

A majdnem minden évben megújuló áradások elleni védekezés, illetve a kezdetleges töltések széttagoltsága, gyengesége vezetett a 19. század első felében (főleg az 1830. évi nagy árvíz után) arra a felismerésre, hogy a folyót teljes hosszában kell szabályozni. A szabályozás célja egyúttal az volt, hogy az óriási árteret a mezőgazdasági kultúra számára hasznosítsák, valamint az árvizek gyors levonulását és a hajózást előmozdítsák. A folyó feltérképezése 1833-42-ig tartott, s utána Vásárhelyi Pál mérnök vezetésével elkészültek a szabályozási tervek is, melyben a feladatok két részre, az árvizek gyors levonulására és az ármentesítésre osztódtak.

Még a szabályozási munkálatok megkezdésének évében - 1846-ban - meghalt Vásárhelyi Pál, s helyére az akkor már ismert lombard-velencei cs. és kir. építési főigazgatót, Paleocapát hívták meg a szabályozási tervek felülbírálatára és a további teendők kijelölésére. Ő Vásárhelyivel ellentétben nem az árvizek gyors levonulását, hanem az ármentesítést látta a Tisza-szabályozás elsőrendű feladatának, s úgy tartotta, hogy az első tennivaló a töltések megépítése méghozzá úgy, hogy a Tisza a kanyarulataival együtt közéjük férjen, ahol viszont a Tisza egyenes, ott 760 méterre tervezte a folyótól a töltéseket kiépíteni mondván, hogy a töltéseknek nem az a céljuk, hogy a folyót kormányozzák, hanem ne engedjék a vizet szétterülni, és csak 15-20 átvágást ajánlott. Az új elképzeléseket 1847-ben elfogadták, azonban a nemsokára kitört forradalom és szabadságharc a további munkálatokat félbeszakította, s azokat császári parancsra csak 1850-ben folytatták tovább, de már nem Paleocapa, hanem a korábbi Vásárhelyi-féle tervek alapján és teljes állami jogkörrel. A terveket ezután személyes érdekekből több helyen is módosították, s ezek a módosítások éppúgy sértették a közérdeket, mint a Tisza folyásának és vízrendszerének természetes dinamikáját. Az egyre nyilvánvalóbb földéhség és kapzsiság folytán a Tiszát annyira beszorították a töltések közé, hogy ez óhatatlanul a folyó bonyolult vízrendszerének és hihetetlenül gazdag élővilágának okozott jóvátehetetlen kárt mind a mai napig.

Valójában a Tisza múlt századi szabályozása vetett véget annak a pazar vízi-ökológiai világnak és természeti egységnek, mely ha ma meglenne, talán a világ nyolcadik csodájaként emlegetnék...

1867-ig a Tisza árteréből közel 827 és fél ezer hold földet vontak ki az elöntések alól, és 1115 km hosszú gátrendszert építettek. A Vásárhelyi tervezte átvágásokból ekkorára 105 valósult meg, ami 461,8 km-rel rövidítette meg a Tisza eredeti, 1420 km-es hosszát. Szegedtől Titelig 11 átvágást hajtottak végre, ebből Zenta környékén kettőt (a bátkai és a pánai átvágás). A Budzsákot a Tisza - az 1787-ben készült vízrajzi térképek szerint - maga vágta át egy keskenyebb partszakadással, s magasabb vízálláskor ezen a csatornán hajók is átkelhettek, nem kellett Csóka alá kerülniük.

A Tisza Martonostól Titelig az átvágások előtt 229 km hosszú volt, utána pedig csak 171 km, tehát Bács-Bodrog vármegyében 58 km-rel lett a folyó rövidebb.

A Tisza-szabályozási munkálatokat irányító kormánybiztosságot 1875-ben megszüntették, s helyébe a közlekedési minisztérium keretében a Tisza-völgyi szakosztályt állították fel. Ettől kezdve vesznek ismét lendületet a szabályozási munkálatok, melyeket az akkor egymás után következő árvizek is napirenden tartanak. Az 1876., az 1877. és főként az 1879. évi árvíznek volt nagy jelentősége, mivel az utóbbi Szeged városát is elpusztította. Ekkor felzúdult a közvélemény, és az egész Tisza-szabályozást elhibázottnak tartotta, ami részben igaz is volt, hiszen a töltésezésnek egyenes következménye volt, hogy összeszorította a folyó árvízi medrét, s a víznek emelkednie kellett. A felháborodott lakosság megnyugtatására ekkor külföldi mérnököket hívtak meg, akik viszont a rövid vizsgálódási idő miatt csak felületes és kétes értékű véleményt alkothattak. Éppen ezért a minisztérium 1880-ban önálló tervezetet készített, de ezt sem hajtották végre maradéktalanul. Eközben az 1881. évi árvíz minden addigit felülmúlt, több töltésszakadással járt, s néhol csak a katonaság segítségével lehetett megvédeni a töltéseket. A katasztrófa után a kormány kénytelen volt rendezni és egyöntetűvé tenni az ármentesítő társulatok érdekeltségeivel és egyéb szervezetlenségekkel tarkított állapotokat. Ekkor tervezték meg a Tisza ártere alsó folyása menti szabályozását is.

Ezzel a Tisza-szabályozás ügye nagyot lépett előre, de még egy árvíznek, az 1888. évinek kellett jönnie ahhoz, hogy az illetékes minisztérium valóban egységesen kezelje a szabályozási ügyet. Az 1888. évi árvíz alkalmával is számos töltésszakadás történt, és összesen 400000 hold került víz alá. Ezután a minisztérium az összes társulat számára megszabta a töltések méreteit, melyek magasságát Szolnok felett az addig mért legnagyobb vízszinttől egy méterrel, alatta pedig 1,5 méterrel határozta meg.

1889-ben a vízügyek a közlekedési minisztériumból a földművelésügyi minisztériumhoz kerültek át, s itt egybekapcsolták a vízépítészeti és talajjavítási hivatallal, ami azután elősegítette az árvízvédelmi intézkedések hatékonyságát és áttekinthetőségét. Ennek köszönhetően a gátrendszert olyan állapotba hozták, amely a minden addigit felülmúló, 1895. évi óriási árvizet is kordában tudta tartani (leszámítva jó néhány töltésszakadást).

1895 végéig lényegében elvégezték a szabályozási munkálatok zömét, s a Tisza völgyében 5 203 944 hold (29 944 km2) árteret hódítottak el a Tiszától, ami az akkori földéhség szempontjából érthető volt, de hosszú távon a roppant gazdag vízi élővilág rovására ment, és meghozta a korábban ismeretlen, nagyon magas árvizek kiszámíthatatlan és szeszélyes tombolását.

Már ekkor, a század végén megállapítást nyert, hogy a szabályozások után lényeges változások álltak be a Tisza vízjárásában. Az árvizek magasságai tetemesen megnövekedtek, mert az óriási árteret töltésekkel szorították össze, így a folyó középső szakaszának az elején a víz sebességét meggyorsították, s ezáltal az alsó részeken az árhullámok egymásra torlódását elősegítették. A vízfolyás meggyorsításával viszont a nyári alacsony vízállások még alacsonyabbak lettek, s a különbség a kis és nagy vízállás között jócskán megnőtt.

Vidékünkön a Tisza-szabályozás előtti idők nagy árvizeiről csak alkalomszerű feljegyzések maradtak meg, melyeket városunk múlt századi krónikása, Dudás Andor gyűjtött egybe. E krónika a 18. század elejéről jegyzi fel a következőket: "Következik az 1709. év, melynek kezdete rendkívüli nagy hóval és hallatlan erős hideggel, tavasza iszonyú vízáradásokkal, nyara pedig a kuga (pestis) halálnak nevezett dögvészes ragállyal lett nevezetessé."

A feljegyzések szerint 1830-ban ismét óriási az árvíz, és a következő évben úgyszintén. A rendkívül sok hó és hideg miatt csak márciusban következik be az olvadás, s a Tisza vize a csókai és a zentai rétet, az Orom alatti völgyeket is elárasztotta. Sinkai János, a város akkori jegyzője emlékirataiban arról ír, hogy a gabonát az Orompartig is beúszó hajókba rakták be, s a Nagyrétnek csak a magasabb részei látszottak ki a vízből. 1845-ben az 1830. évihez hasonlóan nagy az árvíz, melynek hatására az ország nádora elrendeli a Tisza-szabályozási tervek elkészítését.

A krónika a továbbiakban az 1850. és az 1853. évi árvizeket tartja igen nagynak.

1854-ben kezdik meg a bátkai, majd a pánai Tisza-kanyar átvágási munkálatait, melyek ellen a város tiltakozik, mondván, hogy a legjobb búzaföldeket veszik el a töltésépítésekhez.

Az 1855. évi árvíz sem marad el a korábbiaktól. Erről ezt írja a krónika: "Árvíz van ez év tavaszán, melynek folytán a korlátozott dimensióban felépült ókanizsai és az építési munkában levő zentai töltés az áradás áldozata lett." Ugyanakkor a víz elsodorta a Tisza-parton az 527. és 529. számú házakat (e házak a mostani Jovan Đorđević és Stevan Sremac utcák által határolt Tisza-parti sétányon álltak akkor), de a bánáti töltések is sok helyen átszakadtak.

1870-71 telén hihetetlenül sok csapadék esett, s januárban már teljesen víz alá került a Bátka, sőt a Nagyrét tetemes része is, ahol a krónika szerint még augusztusban is "roppant sok hal és víz van", de "nagy vizek vannak az Orom-partok alatt" is, melynek levezetését árkok ásásával oldották meg szerte az egész határban.

1877-ben szintén nagy árvizet jegyeznek Zentánál, s a vízmosások rongálása miatt a hajóállomás környékén hét házat sajátít ki a város, melyek összedőléssel fenyegetnek. Április 12-én a töltésen szivattyút kellett felállítani, ahol 13, majd 30 munkás dolgozik. A hosszan tartó árvíz fenyegeti a Nagyrétet, s május 2-án az erős északi szél igencsak megrongálja a pánai körtöltést. Kiderül, hogy az Adorjántól a zsilipig húzódó töltés sok helyen igen alacsony, s csak rendkívüli erőfeszítéssel sikerült megakadályozni a töltésszakadást. Ezután elhatározzák, hogy a töltést 2 lábnyira megmagasítják.

Az 1879. évi nagy árvízkor - mely Szegedet is elöntötte - városunk haladéktalanul felajánlotta segítségét, s azonnal 15 csónakot küldött 65 emberrel, hogy segédkezzenek a mentésben. Ezután a város élelmiszersegélyt küld, s nemsokára hajóval megérkeznek Zentára az első árvízi menekültek, kiknek száma rövidesen eléri az 1200 főt. Magánházaknál helyezik el őket, s a város gondoskodik az ellátásukról. Zenta városa ezenfelül még 10000 forintot is kiutal a szegedi árvízkárosultaknak, melyből részesülnek Algyő, Tápé és Dorozsma károsultjai is, de fogatokat is bocsát azok rendelkezésére, akik a rokonaiknál találnak menedéket vidéken.

Két évvel később - 1881-ben jön az eddigieknél még nagyobb ár - a Tisza elönti a Róma és a Kukucska városrészeket, a lakosok egy része a vásártéri bódékba költözik, az adai országúton a közlekedés is megakad. A víz 816 cm-es magasságot ér el. (A nulla pont - melytől a vízállást mérik - akkor nem a mostani, 72,79 méteres tengerszint feletti magasságon állt, hanem valamivel alacsonyabban a 72,15 méteren, tehát ha a mai mérésekkel akarjuk összehasonlítani, akkor le kell számítani 64 centimétert, s ez a 752 cm-es mostani vízállásnak felelne meg.)

Ahogy folyatódtak a töltésépítések, és szűkült a folyó ártere, úgy növekedett évről évre az árvizek magassága is, melyet már sokan korábban is megjósoltak. Báró Vay Alajos a Tisza szabályozására vonatkozó észrevételeiben (1885) megírja, hogy a szabályozás és a töltésezés sohasem fogja véglegesen megoldani az ármentesítést, mert a töltéseket örökké emelni, erősíteni kell (így jutunk majd egyszer el a csillagos égig - tenném én hozzá).

Ezután jött az 1888. év árvize, mely minden eddigit maga mögé utasított. Zentánál ekkor 824 cm-es vízállást mértek (ma 760 cm-es vízmagasságot jelent). A víz április 11-éről 12-ére virradó éjjel is, amikor Adorján alatt megcsúszott a töltés, majdnem betört, de 13-án a Kukucskát mégis elárasztja. A lakosok kénytelenek kiköltözni "kulibájukból". Zenta város tanácsa a károsultak megsegítésére hirdetményt tesz közzé, amelyben adakozásra szólítja fel a lakosságot a más vidékek károsultjainak a javára is.

A Nagyrétben a Fényes- és a Zanoga-tavak kivételével 456 hold legelő került az átszivárgó és a feltörő talajvíz alá, de az ott levő búzaföldek laposabb részei is elposványosodtak. A közgyűlés elrendeli a szivattyúzást 10 nap időtartamra a városi házipénztár terhére.

Alig múlt el néhány év, és a Tisza ismét rettegésben tartja a város lakosságát. Az 1895. évi áradás minden addigi rekordot megdöntött, s a Tisza 874 cm-en tetőzött (ekkor már a mostani nulla ponttól mérték a vízállást, s ez az 1970. és az 1932. évi után a harmadik legmagasabb vizszint mind a mai napig). A nagy áradásról a Zentai Hirlap április 7-i száma így tudósit: "Ahhoz hozzá vagyunk szokva, hogy a Tisza így, tavasz elején erősen megárad, hanem hogy medréből olyannyira kidagadjon, mint az idén, rendén kívüli, s a ritkább esetek közé tartozik. Kora reggeltől késő estig álldogál egy-egy csapat ember a Tisza partján és szorongó szívvel, fejcsóválva szemléli az előtte elhaladó piszkos áradatot, féltve a Tisza menti községeket a komoly árvízveszedelemtől. Igaz ugyan, hogy Zentán nincs mit tartani attól, hogy a partot meghaladja az áradás, hanem elég az is, hogy a Mákos, Bátka, Pána stb., legjobb termő talaja a városnak víz alá került, s a szegény munkás nép megélhetési feltétele nagyban meg van ezáltal nehezítve." Két héttel később ugyanez a lap ezt írja: "A lefolyt hét utolsó két napja valóságos rémületet keltett városunk lakosaiban, de kiváltképp a Tisza partján lakókban. Az erős alszél által felkorbácsolt hullámok kitörtek még a rakodó parton is, és félő volt, hogy a már úgyis átázott védtöltések nem lesznek képesek ellenállni a nagy hullámverésnek. A hajóállomástól lefelé mintegy 10 ház lett az erős hullámverés áldozata, úgy elsöpörte azokat a leomló parttal együtt, hogy még a helye sem látszik, hogy hol állottak. És a vészbizottság tagjai mindezekről a vész elmúltával vettek csak tudomást, és nyújtották a már felesleges segélyt. Bizony szomorú állapotok vannak nálunk a sok drága napidíj daczára! Az utcza közepére hurczolkodott, hajléktalanná vált szegény családok áldják is, várják is a vészkerülő bizottságot."

Az 1895. évi nagy árvíz után a Tisza - talán kitombolva magát - csaknem 30 évig nem lépte át az igazán magas vízállásokra jellemző 800 cm-es határt (ami 80,79 méteres tengerszint feletti magasságot jelent, a város ugyanis 82-83 méteren fekszik), s meglehetősen "szolid" árvizek vonultak le. Jelentékenyebb áradásokat, melyek elérték a 721 cm-es vízmagasságot (80 m a tengerszint felett); csupán 1907-ben, 1913-16-ban, 1919-ben és 1922-ben mértek, de ezek közül is a legmagasabb 757 cm volt.

1924 áprilisában - hosszú idő után - ismét nagy árvíz van, Zentán 820 cm magasan állt meg az áradás. 5000 hold bevetett föld került víz alá, főleg árendált földek, melyeket a szegényebb népréteg művelt. A károsultak a városhoz folyamodtak segítségért, de a közgyűlés különféle indokok alapján elutasította a kérelmeket.

Az igazi ár, mely csak ezután következett, s zentai viszonylatban az 1895. évi rekordmagasságot átadta a múltnak, 1932 áprilisában köszöntött hívatlanul a városra. A kemény tél után a Tisza még márciusban is be volt fagyva, s a hirtelen olvadás óriási víztömeget indított el. Az áradás kezdetén egyik helyi lapunk április 8-i száma így ír a közelgő veszélyről: "Néhány nap múlva a Kőrös áradásától a Tisza hét méternél magasabbra emelkedik, de remény van arra, hogy a vízállás nem okoz semmi bajt. Az előkészületeket az ármentesítő társulat már megtette, hogy semmiféle kellemetlen meglepetés se érhesse a várost. A Mákosban, a Koplalóban és a Siristyánban még mindig bent van a víz, mely óriási károkat okozott már eddig is a vetésekben, szőlőkben és gyümölcsösökben." Nemsokára azonban kiderült, hogy a vártnál sokkal súlyosabb a helyzet. Ekkor a városi főmérnök irányításával komolyan hozzáláttak a védekezéshez. A veszélyeztetettebb helyeken, az Alsó Tisza-parton és a Kukucskában végig nyúlgátakat építettek. A város kubikusokat is fogadott fel, akik a gátakhoz szükséges földet szállították. Az éjjel-nappal tartó, megfeszített munka sikeres volt, mert a város s termékeny határa nem került víz alá. A városi közgyűlésben elhangzott, hogy a védekezésre kiadott 30000 dinár szinte "bagatell" ahhoz képest, amilyen kárt okozott volna, ha a Tisza kiönt.

A minden eddigit túlszárnyaló ár után a Tisza nyolc évet "pihent", hogy erőt gyűjtsön egy másfajta teljesítményhez, amit 1940, 1941 és 1942 tavaszán, tehát három, egymás után következő évben "produkált". A különlegesség az, hogy a Tisza vízállása mind a három évben elérte az igazán nagy árvizek vízszintjét, a 8 métert, ami sem addig, sem azóta nem fordult elő. 1940 áprilisában 835 cm, 1941 májusában 820 cm és 1942 márciusában 800 cm volt a vízállás.

A három áradás közül a legmagasabb az 1940. évi volt. A Szentai Híradó április 7-i számában ezt olvashatjuk: "Árvízveszély híre érkezik mindenfelől. Pénteken a Tisza elöntötte Siristyánt. Híre kelt annak is, hogy a Nagybátkába is bement a víz. A Tisza rohamosan árad. Csütörtökön reggel Szentán a vízmagasság 762 cm volt. Ha az ármentesítések tovább így haladnak, akkor minden jelentősebb áradás csúcsmagasságú vízszintet idéz elő, és városok falvak esnek áldozatul az áradásoknak. A pancsevói ármentesítéssel egyidőben Szolnoknál több mint 100000 holdat ármentesítettek. Feltétlenül szükséges, hogy az ármentesítéseknek határt szabjanak, egyébként a mostanihoz hasonló kataszrofális árvizek nem réteket és ártereket öntenek el, hanem lakóhelyeket." Egy héttel később az újság már a folyó apadásáról ír: "A hét folyamán lassan tovább áradt a Tisza, elöntötte Bátkát, és kiáradással fenyegetett Kukucskánál, ahol az érdekelt háztulajdonosok megkezdték a védekezést. A város néhány igát bocsátott rendelkezésükre. Pénteken a vízállás 835 cm volt, szombatra 4 centimétert apadt. Ma a Tisza vízállása 831 centiméter. Az árvízveszély egyelőre elmúlt."

Ugyanakkor a helyi Katolikus Akció vezetősége Tamás Ferenc esperesplébános segédletével és a többi társadalmi egyesületek bevonásával sikeres gyűjtést folytatott a károsultak megsegítésére.

A következő évi árvíz már "szerényebb" volt, 15 cm-rel kisebb az előző évinél, de így is elég nagy riadalmat okozott. Az újság annyit írt, hogy a Mákos és Nagysiristyán víz alatt van, de a Bátka még tartja magát, s ha az apadás tovább tart, akkor a Bátkát meg lehet menteni.

1943-tól 1970 tavaszáig egy kivételesen hosszú, nyugalmasabb időszak köszöntött be a nagy árvizeket illetően, mert ebben a periódusban a víz szintje nem éri el egyszer sem a 800 cm-t. Jelentősebb áradások azonban voltak, mégpedig 1945-ben, 1958-ban, 1962-ben, 1964-ben és 1965-ben.

Azután jött 1970 május-júniusa, és a Tisza minden eddigi rekordot megdöntve átlépte a 9 méteres magasságot. A szokásos tavaszi áradáskor a víz - mint majdnem minden évben - feljött az Alsó Tisza-parton a meredek partig, melynek tetején már házak álltak mintegy 7-10 méterre a víztől. Az ár később már kezdett visszahúzódni, de egyszer csak megállt, és ismét áradni kezdett. És csak jött, jött a víz! Május 23-án kezdték el a gátat építeni az egész Alsó Tisza-parton végig, a város alatti gyártelepig.

Május 25-ére a Tisza elönti a Bátkát, s 30-án már harminc családott kellett kilakoltatni a Kukucskából. Az Alsó Tisza-parton legalább 150 ház volt veszélyben, s addig 23000 homokzsákot használtak fel a védekezésre. Aznap délben Zentára látogatott a Szövetségi és a Vajdasági Képviselőház elnöke is, hogy tájékozódjanak a helyzetről, s megtekintették a a gyárteleptől délre épülő nagytöltést, melyen a katonák is dolgoztak. A következő nap már akkora a Tisza, mint 1932-ben, vagyis elérte a 886 cm-t, és a víz tovább emelkedett. Az ár csökkentése érdekében a katonaság átrobbantja a Mákost védő gátat, s a víz betódul a szőlőskertekbe s a gyümölcsösökbe, ahol még szeptember elején is maradt belőle a laposabb részeken (oda jártunk feneketlen kosárral halat fogni).

Június 2-án a vízállás reggel 6 órakor 908 cm, délben és este ugyanannyi, és ekkor megkönnyebbülhettek a zentaiak, mert ezen a napon már nem áradt tovább a folyó. Ekkorára azonban már 83 ház vált lakhatatlanná, s a járványveszély miatt 7500 embert kellett beoltani. A Tisza apadni kezdett, de még korántsem múlt el a veszély, a töltések kezdtek átázni, s június 16-án egy még veszélyesebb árhullám közeledéséről kaptunk hírt. Ekkor a Tisza még mindig nagyon magas, 840 cm-t mutatnak a mércék, s ismét teljes a készültség. A zentai polgárok már április 4-e óta küzdenek az árral, a rendkívüli védekezést 26, a készültségi állapotot pedig 22 nappal ezelőtt rendelték el. A folyó négynapi stagnálás után ismét áradni kezdett. A várostól 6 km-re levő adorjáni töltés már szinte péppé változott, megerősítését azonban tovább folytatják. A várt, még magasabb ár azonban már nem érte el Zentát, ugyanis Magyarországon több helyen átszakadtak a gátak, s talán e szerencsétlenségben ez volt a szerencsénk. A víz június 16-ától 22-éig még áradt, de a felsőbb szakaszon történt gátszakadások miatt itt csak 867 cm-re tudott felemelkedni, majd lassan apadni kezdett. Június 30-án a Magyar Szóban bekeretezett cikk jelenti be a csata végét Legyőztük a Tiszát! címmel. Július elsejére 808, másnapra pedig már csak 796 cm-t mutattak a vízmércék.

Végre fellélegezhettünk.

Azóta az eltelt 30 év alatt csak két alkalommal volt igazán nagy áradás: 1981 márciusában (830 cm) és az idén áprilisban 840 cm-es vízállással, de egyik sem jelentett már komolyabb veszélyt, mivel nem sokkal az 1970. évi árvíz után az Alsó Tisza-part egész hosszában új, magas töltést építettek, s a régi árteret homokkal töltötték fel. 1983 augusztusától pedig elkezdték - szerintem feleslegesen - átépíteni a páratlanul szép zentai rakpartot (a legszebbet az egész Tisza mentén), majd a következő években a töltéseket magasították meg jelentősen a Tisza egész itteni szakaszán. Valójában az idei áradást már csak a túlzottan is biztonságos, de monoton és ízléstelen, göcsörtös töltésre rakott Tisza-parti betonfal mögül néztük meg néha, s a "nagy víz" látványa kinek-kinek eszébe juttatta a korábbi árvizek emlékeit.

Irodalom:

A Pallas Nagy Lexikona. 16. és 18. kötet. Budapest, 1898, ill. 1900.

Guelmino János: Zenta és környékének növényei. I. rész. Zenta, 1968, Zentai Monográfiai Füzetek

Rácz Vince: Mezőgazdaság. II. rész. Zenta, 1969, Zentai Monográfiai Füzetek

György Aladár: A Föld és népei. V. kötet. Magyarország. Budapest, 1905.

Források:

MOL, Helytartótanácsi térképgyűjtemény. S: 12 A Tisza vízrajza Szegedtől Titelig

ZTL, F: 381 Joca Vujić gyűjteménye. Dudás Andor krónikája

ZTL, F: 385 Zentai újságok gyűjteménye. Újságok az árvízről, 1970 május-július

ZTL, F: 003.21, 23, 31 Zenta Város Közgyűléseinek jegyzőkönyve, 1877, 1879, 1888.

ZTL, F: 71.1.6. Zenta Város Közgyülésének jegyzőkönyve, 1924.

ZTL, F: 71.1.14. A városi elöljáróság jegyzőkönyve, 1932.

ZTL, F: 003 A II. kataszteri felmérés birtokkönyve és kataszteri térképei, 1857.

ZTL, F: 315 Térképgyűjtemény A-2, 1896.

ZTL, F: 215 Fényképgyűjtemény. Árvíz, 1970.