Kék Duna keringő

Ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférő kék égdarabbal. Ahogyan ő készítette a karamellt, abból színek találkozása született, ezt akarom mondani. Nem mintha tudtam volna akkor. És nem mintha visszafelé kívánnék okoskodni, bele a gyerekkoromba, megmagyarázni mostanságomat. Csak eszembe jutott. Így jutott eszembe, hát így írom le. És csak a tisztesség kényszerít rá, hogy hozzátegyem: nem mintha tudtam volna akkor. És csak az elolvasott elméletek mennyisége követeli meg, hogy hozzátegyem: nem mintha visszafelé kívánnék okoskodni, bele a gyerekkoromba. Nem tudom, mikor szűnik meg az írás, de úgy tűnik, kezd. Az írás mint tevékenység és eredmény. Mert ahelyett, hogy folytatnám, nem olyan szélesen hömpölyögve, mint a nagy mesterek, a szavak egymásutániságának szépségét nyújtva, de hasonló hevülettel, mert a mondatokat kiváltó érzéseknek, szorító kényszernek nem az intenzitásában van a különbség, csak a tehetség és tudás nagyságában, ezért mondom, hogy nem olyan szélesen hömpölyögve, de nem folytatom, hanem szüntetni kezdem, megakasztom. Mert mintha az írás - szöveg?, de hiszen annál több benne a könny és szívdobogás, hogy csak annyi legyen - már nem valamiről szólna, hanem önmagával foglalkozna; ilyesmit érzek, amíg a folyóiratokat és új könyveket olvasom, csodálva, amit a nyelvvel tesznek, de tanácstalanul is, mert én mégiscsak arról szeretnék mondani valamit, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette.

De miért?

Arról szeretnék írni, amit nem tudok. A legegyszerűbbről. Az öregedés jele lehet ez a meggondolatlan vakmerőségnek mutatkozó próbálkozás. Az öregedésé, amely állapotban a tapasztalatok sokaságának nagy szerepe van - mondták sokszor a szüleink és nagyszüleink, hallgass rám, nekem több az élettapasztalatom, persze hiába, de évek múltán mindig kiderült, hogy igazuk volt, de hogyan is szerezhettük volna meg azt a tudást, ha akkor rájuk hallgatunk -, a leírt, de legfőképpen a kitörölt, áthúzott és még leírás előtt félredobott mondatok számának. Ha ez a mondatszám átlépi a fej és lélek elnyelőképességének határát, akkor - mindenkivel más - velem az történik, hogy arról szeretnék írni, amit nem tudok, a legegyszerűbbről. Nekifogni nehéz. Gyürkőzni hozzá, majd vele. De aztán a sejtések, sejlések megalapozottakká válnak. Az anyámról szeretnék írni. Itt megakadtam, meg kell mondanom, különben honnan tudhatnák, hogy órákon át fogózókat kerestem, azokhoz a percekhez, órákhoz rendelni a munkának számító olvasást, amikor ültem a kávé mellett és semmit se csináltam, legfeljebb fáradtan rászóltam a gyerekre, halkabban, nyugodtabban, lassabban. És egyedül. Egyedül próbáld: felépíteni színes kockáidból a várat, megjavítani a kisautót, lerajzolni a helikoptert, összerakni a kindertojás titkát.

Nem tudok egyedül írni. Mintha állandóan iskolába járnék, megszakítás nélkül ülnék a padban, és figyelnék a tanáraimra, kigondolom, megszerkesztem, leírom a mondataimat, aztán odaadom nekik, hogy átolvassák, úgy olvassák át, hogy én olvasom őket. Ez másként nem lehetséges. A tanáraim közül sokan már nem élnek, akik meg igen, azok nem tudják, hogy létezem. Próbáltam volna másként csinálni, kérni a segítségüket, mondják már meg nekem, miről írjak. Nem ment, üres lett a fejem, gondolom, akár a fiamé, miközben összerakom neki a bicikliző kindermajmot.

Amikor aztán a hosszú ücsörgések eredményeképpen végre megfogalmazódik, hogy arról szeretnék írni már hónapok óta, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készíti, miközben a kétszárnyas ablakon bekékül a konyhába az ég, akkor ismét megakadok, mert nem tudok egyedül írni, tudom már miről, hogyan, de kell egy bólintás, csak annyi, hogy lehetséges, igen, lehetséges erről írni, ha nem is a nagy mesterek módján, arról, amit nem tudok, a legegyszerűbbről.

D. Albahari legújabb regényéről, a vékonyka műről mondják, hogy nagyon könnyű elolvasni. Egy szuszra. Ő azt mondja, hogy nagyon nehéz volt megírni, mert arról akart írni, akiről - mint kiderült - a legkevesebbet tud, az édesanyjáról. Távol mindentől dolgozott. A tárgyaktól, az ismerős utcáktól, a nyelvtől, a mindennapoktól, az életétől távol. Csak egyvalamihez volt közel: a könyvhöz, amit a hamis, elferdült emlékek által próbált, és meg is írt. Szeretném ismerni a kételyeit, a két összerakott szó közötti űrt, bizonytalanságot, nem a gyerekéét, de az íróét, amely azonban az előző függvénye. A megírás lehetetlenségére gondolok. Az emlékeink hamisságára, amelyek - amikor évekkel később, mert nem hagynak nyugtot, hát megíródnak - még inkább azokká válnak. A megírás lehetetlenségére gondolok továbbra is. Egy másik oldalára: amikor a végén derül ki, hogy amit teljességgel igaznak hittünk - igazság az irodalomban? - egyáltalán nem az. Nem is hamis. Csak teljesen más. Hogy nem az az anyja, akit annak hitt a hős, aki maga az író, vagy fordítva, lényegtelen, hiszen ez az írásban a leglehetetlenebb, megmagyarázni, hogy az egyes szám első személy ugyanolyan távolságban van az írótól, mint amilyen közel hozzá bármely kigondolt harmadik személy. Ezen a másik oldalon, ahol az elsődleges hangsúly nem a megírás lehetetlenségén van, talán ellenkezőleg, viszont maga az egész válik megkérdőjelezhetővé, szintén nagy szerepe van az emlékeknek, tárgyaknak, amelyek pontosságát az író nem kérdőjelezi meg, nem állítja, hogy esetleg hamisak, ferdék, csekélyek, de minek is tenné, amikor lehetnek azok pontosak, ha valaki másról szólnak; azt mondja A. Makine, hogy amint elképzeltem ezt a női táskát a keresztek között, a szibériai ég alatt, kezdtem megsejteni a tárgyak hihetetlen sorsát. Miközben helyüket változtatják, magukba szívják életünk köznapi korszakait, s rettentően távoli pillanatokat kötnek össze.

Viszont az írások csak önmagukról szólnak, függetlenül hőseiktől, attól, hogy kik azok a hősök. Egy anya megírása esetében - visszapillantva gyerekkorunk most is bennünk fodrozódó vizének kútjába - persze fokozott érzékenységgel kell számolni, úgy az emlékek, életünk köznapi korszakai, mint az írás irányába. A tárgytól való eltávolodás lehetetlensége, az érzelmek megfigyelése, az emlékeknek az érzelmektől független megfogalmazása az írás próbája. A gyermeki önzés hihetetlen csúcsa? És célja csakis távoli pillanatok összekötése, amelyek talán magyarázatul szolgálnak arra, ahogyan és amiért szavakat kötünk össze. De ha én most azt mondom, hogy minden eddig leírt szó a Kék Duna keringő cím alatt a novella része, annyiban hazugság, amennyiben az írás igazság lehet, és hogy az anyám készítette karamell csak kiindulópont volt, amely rendeltetése eljutni a most következő idézethez, akkor már annyira őszintének kell lennem, hogy bevallom, az emlék is hamis, nem tudom, hogy láttam-e a tavaszi eget, végigcsorgatta-e anyám a megolvadt cukrot a kanálon, hogy lássam a fényben áttetsző, folyékony barnaságát, de egy kék színű képről, amelyen végigfut egy barnás csík, ez jutott eszembe: a képnek más részeiről szándékozom írni. Viszont karamellt tényleg készített és tavasszal, az idézethez pedig, a kék és barna legszebb megidézéséig tényleg csak így juthattam el: anyámról egyszer azt találtam mondani: 'Szép barna szeme volt.' A feleségem, aki már ismerte a leíróképességemet, majd legurult a székről nevettében: erre figyeltem fel. Kijavítottam: 'Kék szeme volt.' Világoskék? 'Az.' Mint a búzavirág? 'Nem.' Mint a nyári égbolt? 'Nem. Nincs hasonlat rá. Pont olyan kék volt, amilyen az ember édesanyjának a szeme színe. Úgysem tudom közölni veled, hogy milyen volt, tehát mondhatom nyugodtan azt is, hogy barna.

Nem tudok egyedül írni. A megírás lehetetlensége pedig különösen nyomaszt, akár a gyereket a magány, amikor mégsem rakom össze a bicikliző kindermajmot, hanem otthagyom a részekkel együtt őt is a konyhaasztalnál.

Ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférő kék égdarabbal. Ilyenkor mindent biztosnak és szilárdnak hittem. A létezést, az életet. Olyan kézzelfoghatónak tűnt minden, talán a karamell jellegzetes illata miatt, de úgy tűnt, ha kinyúlnék az ablakon, megérinthetném az ég kékjét, nem az eget, hanem a színét. És csönd volt, csak a hideg tej fehérsége alatt pattogó cukor hangja hallatszott, és egy kicsit a tavaszi reggelek hidege. Azoknak különös hangjuk van, a tavaszi reggelek hidegének: fényes, de nem fémes. Csillogó, de nem villogó. A fémesen villogó téli reggelek ellenpontja, a pörkölt cukorteával jellemezhetőeké. Ültem a konyhaasztalnál, és a biztosnak és szilárdnak hitt minden valójában a magány hiányát jelentette: nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. Már tudtam, hogy létezik, és örültem, hogy nincs jelen. Egy őszi délutánon tanultam meg a bánat szót. A konyhában guggoltam és arra gondoltam, hogy ez a mai nap soha többé nem fog megismétlődni, de ami még rosszabb, el fog múlni. Most is múlik, hogy itt guggolok, erre gondoltam, és nem tehetek semmit. Akkor kérdezték meg, hogy mit is csinálok ott a fal mellett: bánatos vagyok, mondtam, bánatos, hogy a napok elmúlnak, elmennek, és nem tudjuk, hová. Ez a magány? - kérdeztem. Azt mondták, hogy nem, de én tudtam, ahogyan most is tudom, hogy éppen ez a magány. Semmi nem szakadhat úgy ránk, olyan súllyal, mint egy-egy elmúlt nap. Ezen nem segíthet, de enyhíthet anyánk élete, az egyetlen tanúé, aki minden elmúlt napunk raktározója, őrzője, ekképpen végeláthatatlan magányunk oldója. Azokon a tavaszi reggeleken ennek a magánynak a súlyát nem éreztem, éppen ellenkezőleg, mintha megállt volna a konyhaablakban, a két szárnya között az ég kékje, az idő, a barnába olvadt cukorkristályokkal találkozva, és ott hömpölygött a konyhában, ízes illattal, nem is hömpölygött, de forgott, keringett, keringőzött a két szín, anyám keze körül, lágyan. Nem jó a gyomrom, ezen gondolkodtam a kávéházi széken üldögélve, csupa ismerős körülöttem, hangos odaköszönések, a szobrász, az újságíró és a régiségkereskedő, a képkeretező meg a kiállítási meghívók legavatottabb szakértője, mind-mind beszéltek, egymásnak, maguknak, valahogy úgy, ahogyan könyvekből tanulva tudtam, hogy kell. Én meg a gyomromra gondoltam. Nem fájt, nem szúrt, semmi nem volt vele, de tudtam, ha kérnék egy feketét törökös módra, félóra múlva már fájna és szúrna. Anélkül azonban nem láttam okát az üldögélésemnek, fárasztott a mások beszéde, a könnyed mondatok. A saját leírásra váró mondataimra figyeltem, és hogy azok békében hagyják a lelkiismeretemet, szükség lett volna arra a mondatra, egy feketét kérek, törökös módra. Mert olyan volt a hangulat, a szereplők is körben mind. Benne voltak több mint hatvan évvel ezelőtt íródott szövegekben. Ők nem tudták, engem meg nyomasztott, merthogy erről kellene írni, kitalálva, ami úgyis van, hitelessé, hihetővé téve a valóságot, a várost, amely olyképpen ismétli önmagát és nálánál jóval nagyobb városokat, ahogyan a nyugodt és szép nő rántja magával a férfiak gondolatait - nem a szívüket, lelküket, az semmi kérem, a gondolataikat, amit a leginkább féltenek -, hamis manírok, begyakorolt mozdulatok nélkül. Hát így létezett ez a kávéház a Korzón, felmerülve a múltból, a teljes őszinteség és az iránta meglévő emberi igény természetességével, vagyis abszolút a jelen részeként. Egyrészt mert sajnáltam az ott eltöltött időmet - sorra haltak bennem a mondatok -, másrészt mert éppen azt kellett volna megírni, a kávéházat és hangulatát, a benne lévő emberekkel, kiválasztva egyikőjüket és mellérendelni valami történetet, szabályos novellává kerekítve a sorjázó szavakat, igencsak szükségem lett volna a törökös feketére. Ily módon belophattam volna a novellába - például amikor a szobrász az ablak melletti egyes asztalnál üldögélve és szemben lévő lakásának ablakát nézve rendel, hogy a török kávét nyilvános helyeken azok az ügyes tulajdonosok vezették be, akiknek volt érzékük a finomságok iránt. A zaccos, jó szagú, különös ízű 'török kávé' mellett valóban úrnak, boldognak, sőt kitüntetett egyénnek érezhette magát a pesti polgár. A 'török kávé' felszolgálásánál másként hajoltak meg a pincérek, más volt a kávés és kávéskisasszony mosolya. Törökösen főzött kávét az élet ünnepnapjain engedhetett meg magának az ember. Ha jó a gyomrom, és megrendelem, akkor kész a történet, hiszen abban már nem én, hanem a szobrász rendeli, akinek életében ünnepnapja van - valamit csak kitaláltam volna a török kávé illatával és zamatával körülvéve, a pincér mozdulatait, amint elé helyezi, óvatosan, hiszen - ha más okok miatt is - ma ismét kuriózum a törökösen rendelt kávé. De nem jó a gyomrom, tehát csak ülök az asztalnál, egyre idegesebben, mert fölállni és elmenni mégsem lehet, hja, a kávéház!, a novella meg csak fogy, tűnik el belőlem. Ez a magány. Ahogyan elmúlik, visszahozhatatlanul, egy nap.

- Ott az a kép a boltív mellett - mondja a meghívók mestere. Az - így ő. Csak sok a piros - válaszoltam. Hol? - kérdezi. Hát a képen - ingerülten én. De hiszen kék - csodálkozik rajtam. Erre már megfordultam, jobban, egy kicsit hátratolva a széket és a gyomrom miatt elmaradt törökös kávé-hangulat iránti sajnálatomat is. És ott függött fehér-arany keretben a kék égdarab, akár konyhaablakunk szárnya a ráma, benne meg a barnás csík: "ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, a megolvadt cukor lágysága, folyékony barnasága találkozott a kétszárnyas konyhaablakba beférő kék égdarabbal". És hiányozni kezdett bennem a magány, az egy perccel ezelőtt még türelmetlen fájdalmat okozó. Nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. Már tudtam, hogy létezik, és örültem, hogy nincs jelen.

- Anyámnak barna szeme van - mondtam. Ott, a boltív mellett, az a kép - nézett rám a meghívók mestere. De olyan barna, hogy a tavaszi ég biztonságot nyújtó kékje is benne van. - Igen? Talán a karamell illata miatt. Tudod, mielőtt ráöntik a hideg tejet, a cukrot végigcsorgatják a kanálon, hogy lássák, elég folyékony-e már. De csak tavasszal. Télen teát készítenek. Az más. Olyankor szürke az ég. - Az a címe, hogy Kék Duna keringő - a meghívók mestere a csendes agresszivitás mestere is egyben. Mindig rám nézett, miközben fogta a kanalat, hogy nyugodtan várok-e a konyhaasztal mellett. Sárga cillámok voltak a szemében. Azt hittem, hogy csak nekem vannak ott, mert szeret. Tudja, hogy éhes vagyok, és egyedül érzem magam addig is, amíg ő a tűzhely fölé hajol. A gyerek a konyhaasztalnál mindig egyedül van. Ha bicikliző kinder-majmot rak is össze. De nem. A sárga cillámok mindig ott vannak, ha kórházi ágyon fekszik is, sok évvel később. Ezektől gyógyul meg. A barna szemének sárga cillámaitól. Pedig egyedül van. Visszahozhatatlanul múlnak a napjai, amelyeken kinder-játékokat rakhatna össze. Magányos. De ha látom, mindent szilárdnak és biztosnak hiszek. Anyám szemében színek találkozása születik. Az ő szeme sárga csillámaival ilyképpen barna, hogy a tavaszi ég kéksége is benne van, mondhatnám tehát, hogy kék. Pont olyan kék, amilyen az ember édesanyjának a szeme színe. Úgysem tudom közölni veled, hogy milyen, tehát mondhatom nyugodtan azt is, hogy barna. Amiként valóban az. Érted? - De én a képről beszélek - a meghívók mestere kezd türelmetlenné válni.

Arról szeretnék írni, amiről nem tudok, a legegyszerűbbről. És ha arról, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készítette, akkor az italról is. És a konyhaasztalról. És egy képről, a Kék Duna keringőről. Egyik csak a másikában létezik, bármilyen nagy is köztük az értékbeli különbség, tárgyak lévén általunk létezhetnek, amiként az emberekről tárgyaik által mondhatjuk ki irántuk érzett szeretetünket. .kezdtem megsejteni a tárgyak hihetetlen sorsát. Miközben helyüket változtatják, magukba szívják életünk köznapi korszakait, s rettentően távoli pillanatokat kötnek össze.

Érthetően messze elkerültem a kávéházat, ahol nem rendeltem meg a törökös módra készített feketét, nyomasztott az elfecsérelt idő, meg a meghalt mondatok, a novella, amelynek hőse a saját szobájának ablakát bámuló szobrász lett volna, de leginkább az, hogy mintha valami elkezdődött volna, és nem találna kiutat, valami egyszerű és szép, köznapi és alapvető. Akár egy keringő. Mert ha ritkán adódik is rá alkalom, tudjuk, lépései egyszerűek, alapvetőek, de az érzés, amit nyújt, a kellemes szédület, az enyhe bódulat szép és köznapi, nincs benne semmi túlzó, felrázó: éppen csak a minden.

Érthetően bementem a kávéházba, amikor - egyébként ritkán, hiszen mindenki máshol él - a megszokott társaság megállt az ajtó előtt. A meghívók mestere jókedvű volt, éppen a nyomdából jött. Nekem meg a rosszkedvem jött, mert eszembe jutott a néhány hónappal azelőtti beszélgetésünk, és az azóta tartó konyhaasztal melletti kín, a legegyszerűbbről kellene írni, miközben fáradtan rászólok a gyerekre, halkabban, nyugodtabban, lassabban. Ahogy leültünk - három sör és egy kávé tejjel -, a meghívók mestere elkezdte: ott az a kép, a boltív alatt, az a kék. A beszélgetés során egyszeriben ott termett a régiségkereskedő, aztán már a létrán volt, és hozta a képet. Odatámasztotta az orrunk elé, hát ezt is akartuk, és bennem újra kezdődött a szédület, mint egy keringő, ahogy néztem, Kék Duna keringő, tényleg az a címe, és rajta a halvány barna csík, de alul, legalul, egy fehér falevél is, ahogy éppen földet ér vagy vizet, a szél felkérte táncból megpihenve, a barnás csíkban meg sárga cillámok itt is, ott is, hogy egy piciny, sárga orrú sétahajóvá álljanak össze a falevél mellett. És akkor megint hiányozni kezdett a magány, nem úgy, hogy hiányzott, hanem úgy, hogy nem volt jelen. A hónapok óta tartó szédült keringőben, amelyben ide-oda lépegetve a legegyszerűbbről szerettem volna írni, ahogyan anyám tavaszi reggeleken a karamellt készíti, szemében sárga cillámok és az ég kékje az ablakban, ahogyan a szemével találkozik, én meg a konyhaasztalnál, vagy a fiam, és a kindermajom végre biciklizni kezd, csak a magány nem szűnik soha, mert a napok múlnak, visszahozhatatlanul, én meg csak ülök, ez a bánat a magány, a keringő, a falevél egyedülléte láthatatlan táncosának kiszolgáltatva, hol ereszti le, vízre vagy földre, hát ebben a keringőben álltam meg. Nézve egy képet, amelyen akkor láttam meg a sárga cillámokat, a falevelet és a piciny hajót sárga orrával, amelyet a vízen ringatózva éppen az a törékeny fehér falevél tart fönt. Ennyi a történet. Ez a legegyszerűbb, amit nem tudok. - Szeretitek a karamellt? - a három férfi értetlenül emelte a képről rám a tekintetét. No, igen. A szobrász mégiscsak egyszerűbb megoldás. De nem eléggé az. - Mindig ilyeneket mond - tolta fel orrán szemüvegét a meghívók mestere.