Krámer kabátja

Az Erdő utcában hosszúra nőttek az árnyékok, október közepe ült a fákon. Az ostorfákon kipattantak a barna bogyók, többségük már a járdán hevert sárgára aszalódva. Halálukban megsárgultak, apró citromokká váltak a gelegonyák. Úgy izzottak a neonlámpák fényében, mint apró ametiszt kövecskék. Talán a neonlámpa meleg-fehér fénye hevítette fel őket annyira, hogy színüket megváltoztassák, citrinné legyenek. Vagy a biztonság, amit a sötétedő utcában a kigyúló lámpa jelent, gondos ember nem tapossa el a heverő gelegonyát, megkerüli, lépésirányát megváltoztatja, vigyáz az ostorfa termésére, akként viselkedik vele valóban, miként a régiek az ametiszttel, becsben tartja, amulettnek tekinti, az utca amulettjének, az ostorfa termése megóv, mint a kő jelentésében rejtve van a nyelv előtt tudatlanul topogónak, a részegségtől. Minden érzelem túlzásakor fellépő részegségtől. Ez a hit óvja az embereket ebben a városban, amely környes-körül van véve ostorfákkal. Az Erdő utca járdája is ezért sárga, a felfelé tekintő szem ezért ütközik barna bogyókba, októberi fákon himbálózó, megsárgult levelek közt melegen mosolygó gelegonyákba. Az ostorfa levelei nem játszanak az ősz minden színében, ezért nem tudnak a város gyerekei kellő szépségű fogalmazást írni az őszről. Csak megsárgulnak a levelei, nem is szépek, kicsit hosszúkásak, nagyon porosak és csak megsárgulnak egy éjszaka alatt, ha elérkezik az ősz ideje. Mint az emberek a városban. Átmenet nélkül öregszenek, észre sem véve az idő múlását, csak öregek lesznek. Vannak, akik ez elől menekülnek. Mintha nem lenne elég jó megoldás este lefeküdni és reggel öregen ébredni - ha eljött az ideje. Azt mondják, akik ez elől menekülnek, hogy érezni akarják az életet, szürcsölni, nyalogatni, mint a csigát a nyaralások ebédjein, színekben látni a közeledő elmúlást, élvezni azt is, nem egyik percről a másikra rabjává lenni, nincs tovább, sárgák a levelek, nem is zihált bennem az élet, nem siklott a bensőmben, nem jajdult föl bennem ezernyi szépségével és színével, és csak vége van, milyen átkozott halvérű, változásoktól mentes város ez, nem is lehet idejében elmenekülni belőle, mondják, akik élni szeretik az életet, nyaralások csigaebédjeiből szürcsölik tele a lelküket, és óriási városokba mennek álomra hajtani a fejüket, ahol parkokba kell menni fát keresni, látod, ez a fa, mondják, és mert nem látják mindennap az októbert váró leveleket, azt hiszik, övék az élet. De az övék is. Nem vitatható. A többi, ami a kisvárosokban marad, a szűk utcákon és unalmas tereken található, a fák és az emberek is történet csak. Meg nem történt. Lehetőség. Elképzelhető valóság. Gyöngeség és ámulat. A gyáva gyöngesége, aki nem mer szerencsét próbálni a nagyvilágban, a meghunyászkodó ámulata, aki felnéz a világot jártra, az életet habzsoló polgárra, topogva figyeli a szavát, nem látott és érzett gyönyörökről hallgat történeteket, igaziakat, "ami megtörtént velünk a repülőtéren", anekdotákat hallgat, és csodálkozik. Saját gyávaságán és azon, hogy hazafelé menet mégis gondosan kikerüli a gelegonyákat. Mértéktartó. Ugyan, hiszen annyi a kávéház, a kocsma, az alternatív szórakozóhely - füvet kaphatsz ingyen is -, a lebuj, hogy válogatni is sok belőle. Miért mértéktartó az anekdotát hallgató? Részegen, mi okozta a bódulat érzését, ne vitassuk, legyen ez az írás modern, afgán hasis, miért kerüli meg hát az anekdota-hallgató, afgán hasistól bódult részegségbe eső a gelegonyákat? Van erről egy történetem.

Krámer úr hallgatagon baktatott hazafelé, sétált, mondanám, de lehajtott feje, csüngő kezei, megroggyant válla cáfolta ezt. Nehézkesen tette meg a lépéseket. Araszolt. Fő, hogy halad, gondolnám, ha nem jutna eszembe rögtön, hogy a rák is ezt mondta. Fázósan húzta össze magán a kabátot, tudom, hogy ez a mondat következik, hiszen október van, gunnyaszt a szél a fákon, hogy időről időre nekilóduljon, fészkelődik a megmaradt lombozatban, kibújás vagy bebújás, ez a gondom óriás, töpreng a szél, mert az is meglehetősen lusta errefelé, de azért csíp a hideg és a sóhajtozón töprenkedő szél is elég kellemetlent lehel magából ahhoz, hogy Krámer úr összehúzza magán a kabátot, fázósan, öregesen, de nem teszi, mert nincs rajta a kabátja. Hirtelen fordulatot vesz itt a történet, hiszen amikor elindult otthonról a színháztanács ülésére, tekintélyes polgárok tisztsége ez, akkor magára öltötte, nehéz volt és fekete, aprócskának tűnt benne Krámer úr, ősz-szaga volt a ruhadarabnak, naftalin, mondanám, ha nem lenne lírai az alaphang, maradjunk hát az ősz-szagnál, öreg kezével szeretettel simogatta végig, a ráncokat előbb, aztán a gallér fazonját, büszke volt rá, a nagyvárosból hozta, Széchenyiéből, ha éppen pontosítani kell, régi is volt, de melyik értékes ruhadarab nem az, vigyázott rá, óvta az októberi esőktől, a város porától, a fölcsapódó sártól és a lovaskocsikkal trappoló lovak patkójáról fölverődő latyaktól, a piacnál kell leginkább óvatosnak lenni az átkeléssel, piros arcú kofák mérges ura csapkod az ostorral, úgy fodrozódnak a zöld káposztalevelek a kocsin, mint akik boldogan mennek a halálba, akkor vette ezt a kabátot, amikor befejezte a tanulmányútját és haza készült, átvenni a ruhagyárat, begombolta, amikor elindult, és most - a mondat ellenére - nélküle baktat az Erdő utcán, s engem már csak az érdekel, hogy tudja-e, tisztában van-e a ténnyel, a hiánnyal, érzi-e a kellemes súly elmaradásával járó hideget. Igen, hogy is kételkedhettem, már a járása elárulta, de az, ahogy belépett az előszobába, s ott állt porig sújtottan, míg a felesége ki nem jött csodálkozva, hogy miért nem megy már be, és ahogy kimondta: "ellopták a kabátom", abban minden benne volt, nemcsak a tény, a hiány, a fájdalom, sokkal több, egy élet értelme, a bajtól megóvó tárgy, az amulett elvesztésének tragikuma, az ebből következő szerencsétlenség és a várakozás, a megadó várakozás, erre utaltak már a lecsüngő kezek, a lehajtott fej is, nincs tovább. A ruhagyáros viselkedése pontosan olyan volt, mint az amulettjét elveszített emberé általában. Túlzásokban esett, nem óvta már őt semmi az érzelmi túlzás esetén fellépő részegségtől, különösen mert a túlzás oka a kegytárgy elvesztése. Fölösleges arra gondolni, hogy egy egyszerű, hétköznapi kabát ellopása is ilyen reakciókat vált ki a meglopottból. Fölösleges, mert nem hétköznapi kabátról, emberről, történetről van szó. Krámer úr túlzásának megnyilvánulásai: nem vacsorázott, nem hallgatta végig a felesége pasziánszjátékának következtetéseit, nem bóbiskolt el kedves foteljában, hanem merev háttal ült egy kényelmetlen széken, aludni küldte a feleségét és korgó gyomorral végiggondolta az esetet: amikor belépett a színházba, a ruhatárban hagyta a kabátot, mindenki így tesz, lassan fölment az igazgatói irodába, és végigülte a kötelező másfél órát. Őelőtte senki nem távozott az egy Marci bácsit kivéve, de ő nem gyanúsítható, hiszen kilencven is elmúlt, meg aztán jóval alacsonyabb is. Mégis, ó, beleborzong a háta, ahogyan most újra elképzeli, átéli a jelenetet, odalép a kisasszonyhoz, aki unatkozott, duzzogott és morcos volt, mert a cukrászdanapja helyett kellett végigvárnia az ülést, odalép és kimondja, ahogy talán soha többé, azt az egy szót, "a kabátomat", és a kisasszony megfordul, keres, kutat, zavarban van, hiszen ismeri, jaj, mennyire azt a nehéz és fekete ruhadarabot, de nem találja, pirulva fordul meg, hebeg és esküdözik, hogy el nem mozdult a helyéről, de már hiába, mert a kabát nincs. Krámer úr egy percig sem várt, megfordult és elindult. Ott pillantottuk meg az Erdő utca sarkán, ahogy baktat. És most, összetörten ülve a széken, de egyenes háttal, megpróbál magyarázatot találni arra, hogy miért van ennyire magán kívül. Felnőtt ember létemre, motyogja, mégiscsak egy kabát volt, semmi több. Ő nem tudja, hogy hatvan évet leélni egy városban még nem fátum, de ebben a városban bizony az. Megmérgeződik a lélek, darabokra törik az akarat, látszatcselekvésben múlik az élet, és a legnagyobb tragédiákat éppen a látszatveszteségek okozzák. Azt sem tudja még, hogy amulett a kabátja, ő csak sajnálja, mert emlék volt, az egész fiatalságának, életének, a szabadkai ruhagyár felvirágoztatásának tanúja. Amikor már nem volt régi a világ, megfakult az épületek sárga színe, akkor megnézegette a kabátját és eszébe jutott a város, ahol vette, a sárga középületek élénksége, a hatalom bizonyossága, amelyre alapozódott az ő munkája, a katonauniformisok gyártása. A ruhák mellett, természetesen, de ahogy a pénz világában mondják, a nagy tételt mégis az vitte, a mundér. Amuletté később lesz a kabát, a történet vége felé, de hogyan érzékeltetni a jelentőségét a dolognak, ha nem húzom ki íjként a feszültséget? Krámer úr éjféltájt lefeküdt, mert úgy érezte, meglelte a magyarázatot. Öregszem. De reggel, amikor ismét csak nem sütött a nap, és nem csillanhatott meg az ökörnyál, hogy a kertbe kisietők kikerülhessék, hanem alattomosan fojtogatni kezdett, tekeredni és halált idézni ezüstösen, a szél pedig esőfelhőket hozott kelet felől, szilvakék felhőkbe puhán bugyolált esőcseppeket, óvatosan ejtette ki őket öléből, gondos anya módján, Krámer úr ismét nyilallást érzett a lelkében, és felöltőben indult a Majsai híd felé. Nem tudott másik kabátot a testéhez, magához közel engedni. Zakatolt a szíve.

Korán jött az este, egy hét előtt még délutánt mondtak volna ebben az órában. Megkocogtatták az ablakot, és sietve, a mássalhangzókat sisteregtetve mondták a hírt, hogy fegyverszünetet kértek, ez a biztos véget jelenti, ha nem a halált, csomagolni kell és felmenni, amíg nem késő, felmenni, így mondták, nem volt kétséges az úti cél, a város, ahová indulni kell, szinte azonnal, a másiknak, a kabát születési helyének a rokona, testvére, alig várták, gyűlölnek bennünket, sisteregtek a hangok, sziszegtek, jönnek már az övéik, nem bevárni, menekülni, menekülni. De hová, motyogta Krámer úr a feleségének, aki már pakolt is, sürgette a férjét, ne totyorogj, tudod nagyon jól, mit jelent ez, százszor beszéltünk erről, ha bekövetkezik, ezért adtuk el a házunkat, szőlőnket, vettük meg fönt azt a lakást, elvégre a gyárat nem viheted magaddal, siess már, reggel indulunk.

Nem megyek sehová, mert nincs meg a kabátom. Megőrültél? De meglehet még. Hátha mégis a Marci bácsi vitte el, olyan öreg szegény, észre sem is vehette a cserét, és már otthon is volt. Utánajárok. Krámer úr, miután hazaért a vasútállomásról, és elfelejtette a felesége végtelenül hömpölygő mondatait, teát főzött magának, kabát nélkül járni október végén nem vicces dolog, és megpróbálta előre látni a történelmet. Ez csak igen keveseknek sikerült, és Krámer úr nem tartozott közéjük, így nem csoda, hogy lári-fárinak nyilvánította a fejvesztett menekülést, és visszatért kedves tevékenységéhez, a kabát utáni - gondolatbeli - nyomozáshoz. Ekként telt el néhány nap, késő októberi, szomorú, riadt és félelemmel terhes hét is talán. November harmadikán, Krámer úrnak örökre emlékezetébe vésődött ez a dátum, Marci bácsi kopogott. Zavartan köhécselt, és a kabátot tartotta a kezében, óvatosan és mégis idegenkedve, más jószága ez tartással a könyökében, a temetőbe indult volna tegnapelőtt, akkor vette észre, hogy nem az övé ez a nehéz és fekete kabát, bizonyára a színháztanács ülése után, igen-igen, kellemetlen, de hát rossz a szeme és fáradt is volt, hozta volna előbb, de nem mozdult ki a házból, vagyis nem akart kabátot ölteni, nem jön be, sötétedés előtt otthon akar lenni, csak ennyi.

Krámer úr otthon maradt a városban, mert nem tehetett másként, utazni csak akkor tud az ember, ha lehet, ezen is lehet vitatkozni, de minek, a bizonyosság úgyis csak annyi, hogy Krámer úr sokat sétált, boldogan simulva bele a kabátjába, de lehajtott fővel, mert más világ lett, ahogyan egy régelmúlt estén sziszegte egy hang az ablakban, gyár nélkül és hirtelen megöregedve sétált az Erdő utcában, hiába, olyan a város, hogy hirtelen ráncosítja el az arcokat, átmenet nélkül. Öregen, mondom, de boldogan, teszem hozzá, kételkedve ugyan a mondatban, mert lehajtott fővel, hirtelen megöregedve hogyan lehet boldognak lenni egy kicsire töpörödött, idegenné lett városban, de a kételkedésem nem tartozik a történethez, amelyből már csak a magyarázat hiányzik, a magyarázata annak, hogy miért mértéktartó a város mai polgára, miért anekdota-hallgató és nem élethabzsoló, miért kerülgeti gondosan a galagonyákat. Természetesen Krámer úr miatt. Mert ő ezt hagyta örökségül.

Egy októberi délutánon, amikor a szél ott gunnyasztott a megmaradt falombok között, Krámer úr hazafelé tartott kabátjában egy kártyapartiról, és azon mosolygott, hogy a háziasszonyok milyen értetlenül bámulnak rá minden alkalommal, amikor közli, hogy a kabátot nem hagyja a fogason, hanem magával viszi, és milyen bárgyún bámulnak rá a férfiak, hogy időnként hátranyúl a székén és megtapogatja a kabátját, ezen mosolygott, amikor észrevette, hogy kíméletlenül tapossa az útjába eső gelegonyákat. Zavarba jött, igen, ez a szó következik, zavarba jött, mert úgy érezte, túlságosan respektál egy tárgyat, míg más dolgokat figyelmen kívül hagy, esetleg megsemmisít, mint az ostorfa terméseit. Pedig mi maradt meg neki ebből a városból, ha nem az ostorfák, és az azon ülő szél, amelynek szintúgy hálás lehet hideg leheletéért, hiszen olyankor a kabátjának örülhet. És ennyi az élet, gondolta, miközben gondosan kerülni kezdte a galagonyákat. Élni annyi, mint beleütközni a dolgokba, és simogatni azokat. Ez az utolsó mondat.

Ebben a városban van ehhez néhány ostorfa.