Nusi néni cipője
Mostanában úgy érzem magam, akár egy öltöztető. Mint akinek az a dolga, hogy segítsen, aztán meg leskelődik a függöny mögül. És mindenfélét gondol, szabadjára engedi magában az érzéseket és vadul lángol a művelődési egyesület bordó bársonyfüggönye mögött. Titokban, míg a felöltöltöztetettek a színpadon billegnek, lökik a végszavakat egymás felé, hunyorognak a széksorokra, az öltöztető fél szemmel leskelődik és egész testtel ég.
Mostanában, úgy egy éve érzem ezt. Mint aki háttérmunkát végez, de önként vállalta, így semmi frusztráció. Azt akarom mondani, hogy nem azért lángolok vadul, mert azt gondolom, jobban tudnám csinálni, csak nincs rá módom. Nincs mit jobban csinálni, ez a helyzet. Régebben, amikor még nem művelődési egyesületről, hanem városi színházról volt szó, én se öltöztető voltam. Ha nem is a drámai osztály erőssége, azért volt néhány jó dobásom, mint a Lőbl Sára vagy a Bokor András. A Száraz Pista se volt rossz. Emlékszem, amikor a palicsi Kisvendéglő pincérét kellett megformálnom a hatvanas években, utalva arra, hogy azok, akik az utolsó villamossal utaznak a városba, mennyire kiszolgáltatottak, fejük úgy világított a nagyradanováci éjszakában, akár másokéi a téli olimpia hegyekbe zárt városában, csak míg Nagyradanovác és Szabadka között az esetleges késés miatt bekövetkező szülői büntetés volt a tét, amott az élet. Maga az élet. Azt akarom mondani, hogy emlékszem, amikor ezt formáltam, valóságos érzések voltak bennem, félelem és féltés, figyelmeztetés és kiáltás, ha gyönge, ha kicsi, de erő volt bennem. Nem magamban engedtem szabadjára az érzéseket, hanem hangosan.
Mostanában, úgy egy éve, nem valóságosak az érzéseim, mert nem mérhetem le őket, nincs hangjuk. Nem valóságosak, mert nem engedem szabadjára őket. Ezért vagyok olyan, akár egy öltöztető.
De nem kerültem rögtön a művelődési egyesület bordó függönye mögé. És amikor igen, az se magában volt rossz, annak is van varázsa, rejtelmes titkai: Csantavéren, ahol olyan szecessziós biliárdasztal tölti be a teret, amelyen beszélnek a faragások és nem koptak ki a gyöngyberakások, kevesen tudnak róla. A helybelieknek jó, mert masszív, nem kell vízimértékkel kezdeni a partit, ha a golyó bekerül a lukba, akkor ott a helye, ügyesség és tudás, nem véletlen lejtés zavarta be, ők nem csodálják, simogatják, ők játszanak rajta. Amikor két évvel ezelőtt Szabadkáról megérkeztem Csantavérre, hogy két írót kirángassak a disznóvágásról és elautózzunk Zentára, ahol irodalmi estünk volt, még nem tudtam, hogy a faluban ilyen szecessziós remekművön múlatják a szombat estét a legények. Visszafelé derült ki, amikor Zentáról Csantavéren át jöttünk Szabadkára, és a havas esőben meg kellett állnunk, mert Bozsik tudott erről a biliárdasztalról, és meg akarta mutatni, nem is annyira nekem, mint a kávéházkutató Zekének. Telitalálat volt, ott ültünk a műanyag székeken, egyikük hosszú, fehér kabátban, másikuk hosszú szőke hajjal, én meg izgatottan, mert ha fagyni kezd, nehezebb lesz hajtani az autót, és bámultuk a gyöngyberakásokat. Előtte körüljártuk az asztalt, érintgettük, simogattuk, a Payer Andris énekelt meg a Zámbó, szombat esti slágerműsor a rádióban. A falon kitömött vadkacsák. Nagyon jó érzés volt ott lenni, abban a művelődési egyesületben, pontosabban annak a szomszédságában, mintha egyetlen épület lett volna, de lehet, hogy csak közel voltak egymáshoz, és mi a vadászegyesület színpaddal is ellátott termében voltunk, kékesen tarka tollú vadkacsákkal a fejünk felett, sárgán világító hatvanas villanykörték árnyékába boruló zöld posztós szecessziós biliárdasztal mellett, talán a színek miatt volt olyan jó érzés, a kék és a sárga meg a zöld megnyugtató színek. A múltkor benn jártam a múzeumban, és megmutattak egy biliárdasztalt, mint a múzeum új szerzeményét, féltem, hogy talán a vadkacsák alól húzták ki a zöld aljazatot, de nem. Másik volt. Mégis rossz lett a kedvem, mert már nagyon fárasztó és megalázó a pillanatnyi megnyugvás, hogy nem, még nem arról van szó, ami hozzánk a legközelebb áll.
Azt akarom mondani, hogy jó volt abban a csantavéri művelődési egyesületben, akkor még egyáltalán nem éreztem úgy magam, akár egy öltöztető, minden a helyén volt és jól. Aztán vendégségben voltam egy észak-német házában, a központi helyen egy vadkacsás festmény volt rútul megfestve, de rajongással beszélt róla, amennyire értettem, a szeme csillogott, azt láttam. Rajongott a vadkacsás képért, a vidékről, ahonnan jött, ez természetes. Akkor már birtokában voltam annak a ténynek, hogy Vojnich Oszkár biliárdozott azon a csantavéri asztalon, attól a kilencvenéves öregasszonytól hallottam, aki mindenét a szabadkai művelődési egyesületre hagyná, ha a vezetőség vállalja, hogy eltemeti és gondozza a sírját - tán összeveszett a csantavériekkel -, valami rokonságban volt a Vojnich-okkal, bekeretezve függött a falán a gyászjelentés, ennyiben hihető volt a rokonság, de nem is ez érdekelt, inkább annak szerettem volna utánajárni, volt-e a Vojnich-nak vadkacsás festménye, ha igen, akkor az olyan lett volna, mint egy vékony fonal, ami még a világhoz köt, a világutazó szobájának a falán német-alföldi motívum, mint a mi fejünk fölött a kitömött vadkacsák, legalább úgy érezhetjük, még része vagyunk valaminek. Azt, hogy pontosan minek, nem tudtam, és megvallom, nem is érdekelt, amint konkrét alakot ölt a hova- és miheztartozás, egyre inkább csak a hibákat látjuk, valami átok lehet ez, távolodni kezdünk és berzenkedni. Ilyen érzés volt, és ezért volt minden a helyén és jól abban a csantavéri teremben. Mondom, akkor még nem éreztem úgy magam, mint egy öltöztető. Még volt erőm és elhittem Pascalnak, hogy nem jó túlságosan szabadnak lenni. Nem jó, ha megvan mindenünk.
Talán még mindig elhiszem neki, csak időközben szinte semmi nem maradt, így egyre kevésbé tudom elképzelni mondatának értelmét. Nem megérteni, azt könnyebb. De elképzelni. Ahhoz több kell.
Amikor a múzeumban hallottam, hogy egy szecessziós biliárdasztallal bővült a tárgylista, akkor se nyugodtam meg teljesen, amikor láttam, a saját szememmel láthattam, hogy nem a "miénkről" van szó, az még ott áll a helyén, a vadkacsák, a valahová-tartozás motívuma alatt. Nem nyugodtam meg teljesen, mert eszembe jutott, hogy az érzéseimet nem mondhatom ki hangosan, nem mérhetem le őket, így másoknak se adhatom át. Nem mesélhetem el, milyen fontos volt az a késő esti, csendes csantavéri üldögélés. Öltöztetőnek lenni lehet ilyen.
Nem tudom pontosan, merre hegyeztem volna, mit emeltem volna ki, ha elmesélem. Talán az öregasszonyt, aki nem is volt ott, de később, amikor hosszan beszélt arról, ki mindenki biliárdozott azon az asztalon - még maga Vojnich is, két vadászat között, vagy amikor kiábrándultan hazamenekült a főváros társasági életéből - fontossá vált. Ha az öregasszonyt helyezném a középpontba, meg kellene keresnem a múzeum művészettörténészét is, ő talán a közelébe kerülhet a Vojnich-hagyatéknak, az esetleg létező vadkacsás képnek. De nem mesélhettem el, nem lett volna valóságos. Nem vagyok a színpadon, ha bármibe belekezdenék, csak támolygás lenne, tapogatózás, rángatózás. Nem értenék, amit mondok, vagy rosszul mondanám, mert nem tudok rákapcsolódni a végszóra, hiába lökik felém.
Erről van szó. A városi színházból vidéki művelődési egyesület lett, ahol olyan darabokat adnak elő, amiről nem lehet beszélni, ami önmagát rendezi, saját forgatókönyve szerint alakul. A bordó bársonyfüggöny mögött állni nem több, mint reménykedni, hogy egyszer befejeződik, mert az előadásnak az a dolga. Mondom, pontosítom, ez is olyan újdonság, hogy folyton pontosítani kell, értelmezni a saját gondolataimat, nem a valóságos művelődési egyesületről van itt szó: nem a csantavériről, ahol őrzik a biliárdasztalt, és nem a szabadkairól, amelyik - remélem, de nem jártam ennek se utána - vállalta egy öregasszony sírjának a gondozását. Ezek emberi dolgok. Emberiek, tapintható, életszerű dolgok, szagolni lehet, mint a zöld posztót, megsóhajtani, mint egy sírt. Ekképpen tehát nem is a valóságos városi színházról beszélek.
Az érzékenységi küszöb alacsony, bokatájt kezdődik, ezért kell folyton pontosítani, miközben a valóságos érzéseket nem lehet lemérni, azokról beszélni se: legyinteni lehet, vagy félrenézni, grimaszolni, vagy undorodni.
Miközben minden a legnagyobb rendben van. Ezt az egyet nyugodtan állíthatjuk, mert ahogyan Pascal is mondja, nem jó túlságosan szabadnak lenni, nem jó, ha megvan mindenünk, így is van, érthető, amit mond. Csak már elképzelni nem lehet.
Amióta nem tudom elképzelni, amit Pascal egyetlen mondatba belesűrített, azóta érzem magam leginkább öltöztetőnek. Pontosabban ezt úgy fogalmaznám, Lőbl Sárákról, Bokor Andrásokról beszélni mostanság, az bizony ripacskodás volna. Inkább a függöny mögé állni, ki- és elvonulni, levonulni a kerek történetek színpadáról.
Ezért nem tudnám tehát megírni annak a csantavéri késő estének a történetét, hagyni, hogy a mondatok egyre szélesebb körré tágulva arra kényszerítsenek, hogy halmozzam az adatokat, mindent megtudjak és beleszőjem: addig járjak a múzeumba, míg megengednék, hogy Vojnich-hagyatékában kurkásszam, és megtudjam, volt-e vadkacsás festménye, a művelődési egyesület titkárnőjét megkérjem, keresse elő nekem a csantavéri öregasszony levelét, amelyben összes vagyonáért annyit kér, hogy a sírját gondozzák, elmenjek Csantavérre, hogy részleteiben megfigyeljem a biliárdasztalt. Mert nem volna rendjén. Most annak van az ideje, hogy jelezzem, bizony vannak jó kis történetek, amiket egyszer jó volna, és talán érdemes is megírni. Ha az érzéseket hangos kimondással újra mérhetem. És sírni és nevetni lehet a történetekben, akár vidáman, hogy túlvagyunk végre azon, ami meggátolta, hogy a megértésen túl el is képzeljük Pascal mondatát, vagy vigasztalan szomorúsággal, hogy hiába vagyunk túl, ha túl sokat veszítettünk magunk körül, magunkból. Arra várunk, hogy megtörténjen a legrosszabb - és évek óta többször is gondoltuk már, hogy megtörtént, míg ki nem derült, hogy lehet rosszabb is -, miközben a jó és rossz közti mérleget az érzések hangos kimondásának lehetőségével együtt elveszítettük.
Előfordulhat azonban, hogy mindaz, amit most elmondok, semmissé válik kimondása pillanatában, vagyis azzal, hogy leírom: a magam részéről az öltöztető helyzetét tartom elfogadhatónak, már bele is kerülök egy történetbe, ami ha nem is olyképpen lesz kerek, ahogyan évekkel ezelőtt elképzeltem a megírást, valamiképpen mégis. Hisz az öltöztető is az előadás része.
A szövegírásnak a csapdája, ha leírom, kimaradok, már benne is vagyok. De ez jól van így. Többféleképpen próbáltam már mindezt elmondani, a feszítő várakozás különböző pontjain állva. Éreztem már úgy, hogy nincs bennem történet, megszakadt a fonala, ami pontos volt, ha akkor nem is tudtam, de előzménye ennek az öltöztető-állapotnak.
Itt kuksolva a bordó bársonyfüggöny mögött, jónéhány megformált alakkal és egyre több félbeszakadt történettel, aminek megírására várakozom, úgy érzem magam, mint érezhette magát Nusi néni, amikor megfonta a cipőjét. Nusi néni a bajai szőlőkben lakott a pulikutyájával, és nem állhatta, hogy tavasztól őszig hullik, csomókban száll a kutyaszőr az udvaron, inkább kefélte, fésülte, gyűjtögette a kutyaszőrt, maga se tudta, miért nem dobja a szemétbe, csak rakta félre, halmozta a fekete csomókat. Novemberben aztán, hogy már a kutyája testén megállapodott, beállt a szőr sűrűsége, Nusi összegyűjtötte az egész évi termést, nekiállt, és cipőt font belőle. Szépen, szabályosan csomózta, tekerte - nem értek hozzá, de a cipőt láttam a múltkor, amikor kint jártam a bajai szőlőkben anyám újra megörökölt házában, meg is jegyeztem, miféle jó cipője van Nusi néni, akkor mesélte, miből van és hogy járt vele, de azt, hogyan készítette, nem mondta el, csak mosolygott, műhelytitokról lehet szó, gondoltam, és nem firtattam, nem illik - tán még horgolótűt is akasztott bele, és amikor kész lett, megtalpaltatta a Brza uslugában a hotel és a korzó közti kis utcában lévő, zöld ajtós, piszkos függönyű remek cipészboltban, és abban sietett tejért Nusi néni, abban állt meg a szomszédokkal, hogy megtárgyalják, miért is nem termett tavaly a szőlő, megérezte-e a nehéz repülők zúgását, és teremni fog-e jövőre (vagyis az idén), ugyan mi jöhet még, ilyenekről beszélgettek, amikor Nusi néni észrevette, hogy a környék összes kutyája odagyülekezett a lábához, szaglássza, mustrálgatja, körbejárja az ő remek cipőjét, és szorgalmasan le is pisálja mindegyik. Hazament, félrerakta a puliszőr cipőt, szomorú is lett talán, erről nem beszélt, de aztán gondolt egyet és újra elővette, mert - ahogy mondta - az én cipőm, én fontam, ha le is pisálják, attól még cipő marad. Kimosom, hamar megszárad, elvégre kutyaszőr. És különben is: tán nem nekem kellene a kerítés mögé zavarni mindazoknak a kutyáit, akik röhögve nézik, hogyan gyűlik a tócsa a cipőm körül.