Van ebben a nagyvárosban egy író, lelkem rokona, igaz, nem ismer, de én őt igen, én láttam elhelyezkedni szürke zakójában a kaszinó újabb kori, puha-diktatúrás (barátomtól, aki találkozott az íróval e szöveg kezdetének pillanatában, tőle hallom az ilyesmit, terminus technicusok nyomják bánatos fejem) székén, a Városi Könyvtárban, mint urak a kaszinóban. Úgy ültünk, a nagyvárosi író bátyjának szélesen elterülő városában, kényelmetlen széken és csillogó szemű, középkorú nőkkel körülvéve, mit meg nem tesz az író, mosolyog és kedves, csak én szégyellem a bugyuta kérdéseket, az utolsó sorokban ülve. Az irodalmi est előtt jött a telefon, készítsek vele interjút vagy mit, beszélgessek vele. Mondom, lehetetlen, igaz a nyakam hosszú, hattyúé is lehetne akár, de a bátorság, honnan vegyem, nincs nekem, mit is gondolna rólam: kisvárosi újságíró? Ültem hát az utolsó sorban, főleg a kezét figyeltem, van-e dudor, bőrkeményedés a mutatóujján, hisz annyit írt (említett barátom, ki őt ismeri, és e szöveg kezdetekor a színház előtt összefutottak, amiatt a regény miatt ment el katonának, hogy megtudja: létezik-e az a fíling. Erről többet nem.), figyeltem a kezét, mintha meg akarnám tudni, hogyan lehetséges ezt tenni, miként: mintha már arra készültem volna, hogy magam is átírom, átrajzolom az életem, tenyerem vonalát, önmagam ellenében, igazán furcsa, talán nehezen is érthető, de ebben a nagyvárosi íróban, aki itt él, kezének mozdulataiban ott voltak a félelmeim, hogy egyszer, igen, éreztem, hogy megtörténhet, egyszer majd egymásra csúsznak a síkok, az élet és a könyvek, és az fájni fog nekem.
Vagyis attól féltem én, a volt-kaszinó gipszmennyezete alatt ülve, hogy egyszer oda kerülök, ahol városunk szülötte - születésének századik évfordulóján azt mondta az író, akivel barátom találkozott, és akinek kezét évekkel ezelőtt megfigyeltem: "bátyánk Kosztolányi" - boldog fájdalommal élt, oda kerülök, és közben át kell írnom az életem, tenyerem vonalát, át kell írnom, mint tette az iskolával ez az író, és ennek a kemény, sós munkának a félelemhez lesz köze.
Az író éppen színházba ment. Milyen édes gondolat, csupa rezgő szépség, lehet, igen, történhetnek még finom dolgok, új cipőben, dekoltált ruhában talán én is elmegyek egyszer még színházba, feltámadt bennem a remény, hullámaitól a mellem is dagadni kezdett (nem is árt neki, ahogy elnézem a nagyvárosi nőket), csak a tenyerem nem mutatom senkinek, azt nem, bárhol leszek is. Ez is olyan furcsa dolog, ez a lebegő bizonytalanság, az állandó, lüktető indulás, éppen olyan, mint amikor a volt-kaszinóban oda szerettem volna menni hozzá, az íróhoz, de nem volt merszem, meg aztán a helyettem kirendelt újságírónő már karon is fogta, vitte, húzta magával, most is éppen így érzem magam, ha ránézek a gyerekre, elfogy a mersz, amikor karon fog és visz és húz magával, menjünk már haza, megállok, megtorpanok, hisz miatta vagyok itt, az ő félelmei és remegése az oka annak, hogy ezen a vasárnap reggelen - éppen egy héttel azután, hogy megkezdődött ez a szöveg, hogy a barátom, aki értem indult a buszállomásra, összefutott a színházba tartó íróval - megpróbálom megírni azt, ami nincs, kisvárosi Krúdy módján nézegetem a tenyerem, sorsom vonalát, amihez a kapaszkodóm ebben a pillanatban annyi, hogy van ebben a nagyvárosban egy író, akinek kezét Szabadkán láttam röpködni, és olvastam egy regényében, hogy vannak gyerekei, megpróbálom megírni az átmenetiség állapotát, aminek lényege, hogy azok az emberek, akik szülők, nem önmaguk sorsát rajzolják tenyerükbe, hanem gyerekeikét.
Bizonyos kiélezett helyzetekben - minden egyéb leírása az állapotnak, amiben vagyunk, a személyes érintettség miatt közhelyszerű volna, meg különben is: már mindenki elmondta és megmondta, hogy mi ez a helyzet, hogyan kell és nem lehet, muszáj és szégyenletes megoldani - a sorsrajzolás tevékenysége fájdalmasabb, mint általában. Gondolom, mert rajtunk kívül álló események diktálják. Mert úgy van az, hogy ha elverem a gyereket, sarokba állítom és nem olvasok neki esti mesét, tudom, hol a vége, meddig bírja. Kiélezett helyzetekben viszont, amikor tőlünk függetlenül, de fölöttünk és rajtunk történnek dolgok, csak azt látom, hogy nem bírja. Talán ennek is én vagyok az oka, mondták sokszor: túlságosan érzékeny vagyok, könnyen megbántódom, mert a kelleténél mélyebben élem át az eseményeket, legyintenek rám, bolond vagy. Lehet.
Talán valóban így van, azért is nem ismerkedtem meg annak idején az íróval, amikor a tulipánoktól terhes városunkban járt, azért nem léptem hozzá, "jó estét, jó estét, Lovas vagyok, feladatom, hogy interjút készítsek Önnel, talán az igazgatói szobában leülhetnénk, ha megfelel, a nyakam hosszú, a lelkem remeg, kérdésem egy se, de szeretem a szavait, ahogyan sorakoztatja őket, és megnézném a kezét, ha megengedné".
Ahogy baktattunk az utcán, elfelé az Erzsébet tértől, és a barátom megemlítette, hogy találkozott az íróval, ismered, mondta, éppen színházba ment, szóval abban a pillanatban, amikor megkezdődött ez a szöveg, és én csak pislogtam, hisz nem ismerem, pislogtam a széles-szagos nagyvárosi utcán, nézted-e a híradót, kérdeztem, ugyan, hagyd már, mondta a barátom, bolond vagy, vagy az leszel teljesen. Miután elhelyezkedtünk a kellemes székeken és a gyerek egyenletesen szuszogott a galérián, a barátom behozta a barackpálinkát, amit az apja küldött utána, eredetileg a lakodalmára szánta, ittunk egy keveset, egyetlen pohárral, és a bácskai barack illata úgy töltötte be a szobát, mint a terhes nő izzadságszaga a nyári éjjelt, félő reményekkel telten, mondom neki: te, én nem ismerem. Amikor ott járt nálunk, eliszkoltam, most meg, amikor a folyóirat (főszerkesztő lennék vagy mi) határral foglalkozó tematikus számába kellett írást kérni, a szerkesztőtársamra bíztam a vele való levélváltást.
Így volt jó, tudom most már, lassan a szöveg végéhez közeledve, ismeretlennek maradni, rácsodálkozni a barátomra, hogy ő mindenkit ismer, és ijedt léptekkel mérni a nagyvárost, egy rövid ideig fürdeni a fényeiben, autóktól zajos éjszakáiban barack illatú lehelettel Kosztolányit idézni így lehet igazán, könnyekkel morzsolt szavakba tömni a lehetetlent, mérni az időt.
Mert az időről szól ez a szöveg, az formálja történetté, a nehezen múló, megsokszorozódott idő: kerete egy régen volt irodalmi esttől feszül az egy héttel ezelőtti vasárnap este irányába, és tartalommal nem tölti meg más, csak két szó: "bátyánk Kosztolányi", ennek ritmusára rebbennek a kezek, kezd csökkenni az egyedüllét, nem mintha nekem is bátyám volna, hol vagyok én attól, hogy jövök én ahhoz, csak a szavak miatt, amelyekkel elmondható: talán lesz újra pillanat, amikor magam rajzolom, vésem a tenyerembe a vonalakat, újra kisvárosi Krúdyként, két emlék közé szorítva, préselve: a vasárnap esti Erzsébet tértől a május utolsó vasárnapjának délelőttjéig húzódik ez az emlék, amikor is lementem a lakás közelében lévő telefonfülkéhez - hétköznap telepisálják, nem értem, marja, facsarja az orrom a szag - és a fülke mellett lévő szeméttartóból sok szál vörös rózsa fonnyadt teste figyelt rám, gyűrött szirmaik, besodródó, karcolt testük tárcsázó (számokat nyomkodó) ujjaimhoz simult, és nekem az jutott eszembe, amíg a búgó vonalat vártam, hogy a kéz nem csak a féltéstől és bizonytalanságtól remeghet, de annyi mástól is, például az izgatottságtól, hogy majdnem megismerkedünk egy íróval, sőt, a felbukkanó emlék örömétől, és lángolni kezdenek a fonnyadt rózsák a szemetesben, mert én úgy látom, akárha magamat, de lehet, hogy csak bolond vagyok valóban, amint mondják, és képzelődés nélkül nem élhetek, mint a gyerekem mondja, akinek az Ali baba című mesekazettát ajándékozták az egyik fotósüzletben, mert élete első fényképezőgépével sikeres fotókat készített a csoda-híd nyelv nélküli oroszlánjairól, hogy azért jó ülni és hallgatni a mesét, mert közben mindenfélét elképzelhet, becsukja a szemét, és azt hiszi, a szobájában ül. Magam is becsukom a szemem, testem fonnyadt rózsa, és arra gondolok, ahogy elviselnek itt, nem gyűlölnek majd ott, mert ebben a helyzetben tenyerembe csak így tudom rajzolni a sorsom, hétköznapjait a gyerekemnek.