Szemcsék

 

Visegrádnaál egy órakor esik.

A kupéablak helyettem vízszemes,

elárvizesedik tőle a táj.

 

x

 

Egyszer-egyszer, neked-

támaszkodva a vágy,

és belédkönyökölvén

az akarat, elviszed

messze-messze kirándulni

a szavakat.

 

x

 

Újra és újra beleszövöm.

Egy versbe. Egy mítoszba. Egy dalba.

Négyrét hajtott teste a papír,

csomómentes, sima szavak rajta.

Az asztalon hanyattdönti az ártatlanságot,

a glória a lapockájára penderül.

Lezuhanyozza magáról a ráaggatott jelzőket,

napon szárítkozik, elrepül.

 

x

 

Elszakadó vonattá válsz.

Lassan, mint a könnyek,

gördülsz végig

a város arcán.