Első, avagy egy nap=egy hang

(Egy park szélén. A színpadon összefirkált pad. A padon egy férfi ül.)

A nevem: Kovács, de ez mindegy, a nevem senkit nem érdekel. Taxis vagyok, az én dolgom, szállítsam az utast. Innen el. Most is ülök a padon, és várom, hogy végre jöjjön valaki. Egy mocskos park mellett, ahol senki sem ül taxiba. Küldj már utast, Istenem, én készen állok. (Nevet.) Készen ülök, és csak egyetlen utast kérek. Tegnapelőtt volt utasom. Egy fiatal nő. Azt hiszem, randevúja volt. Beszélgetni akartam vele, de nem válaszolt. Egy taxissal nem szokás beszélgetni, mondta a nagy zöld szemével. Kedvesen, hogy értsem. A belvárosban szállt ki, gyönyörűen ment át a téren, és úgy mozgott, mint egy szép ígéret. A férfi aztán biztosan elvitte egy étterembe, egy bárba, a sötétben gyöngéden fogta a kezét, beleszagolt a hajába táncolt, aztán sétált vele a belvárosba majd a férfi lakásán, zene, francia pezsgő mellett a nő mesélt gyerekkoráról, a férfi figyelt, aztán ... (Üvölt.) jóóól megkefélte. Az a baj, hogy a nő nem volt úrinő. Udvariasan viselkedett, az igaz, de nem volt finom teremtés. Az emberi bőr mindent elárul, és ennek a nőnek olyan szegény bőre volt.

Az étel teszi: a hagymaleves, a sok zsíros kenyér, a rossz kolbász. Azt hiszem, a pasas is látta, hogy kivel akadt össze, a szegénység kiüt, különösen a belvárosi kirakatok fényében, és ezt szerintem a pasas is látta, és biztosan nem bánt a nővel udvariasan utána..., biztosan nem hívott taxit...

Igen, itt várok, a belvárosba nem mehetek, a szállodákat, tereket, pályaudvarokat őrzik, az idegen taxisokat elkergetik a többiek. Menj innen, mondják, és egyenesen az ember szemébe néznek, és belerúgnak az autóba, menj innen, mondják, aztán végigkarcolják a kocsi oldalát, rugóskést mutatnak, könnygázt fújnak röhögve az ember szemébe, savat öntenek a kocsira, takarodj vissza, üvöltik, ahonnan jöttél...

Persze gurulhatnék is, míg leint valaki, de nincs pénzem benzinre, SAKK-MATT, itt, a külvárosban viszont... múltkor egy utas azt mondta, itt nincsen erkölcs. Ezekben a betonházakban? Az egyforma fürdőszobákban? A beépített szekrényekben? A konyhákban? Vagy a lépcsőházakban? A feltört pincére, gyerekkocsi-tároló helyén működő videóboltra gondolt, URAM? Nem az erkölcs követel túl sokat? Itt íratlan törvények vannak, uram, mondtam, aki itt él, jobban teszi, ha ismeri az írott törvényeket. De inkább hagyjuk, uram, én csak egyszerű taxis vagyok.

(A férfi kimegy a színpadról, és egy vajas kenyérrel tér vissza. Lassan kicsomagolja, enni kezd.)

Szemben az utca túlsó oldalán van egy mozi, most is fut egy film, de alig ül valaki a nézőtéren. A gépészt ismerem. Öregember, az összes foga hiányzik, mégis nyalja a főnöke fenekét az állásért. Azért a lyukért, ahol befűzi a vacak filmeket. A filmhősök egyre igazságosabbak és keményebbek, az öreg gépész meg mélyebbre hajol. (Autózúgás. Feláll, hadonászik.) Menj innen, ez itt az én standom! Micsoda? (Visszaül a padra.) Igen, a gépész, a vénember, aki fogsor nélkül nyal. Van egy kiskertje vidéken. Uborka, paradicsom, virág a magasfeszültségű vezeték alatt... Faháza is van, zsebrádiója is, töredezett gumislagja, kempingszéke is. Kettő.

Egy neki, egy a feleségének. Azon ülnek, és nézik a kertet.

Nő már a paradicsom?

Apa, a krumpli nem fejlődik...

De azért tisztelem az öreget, tőle ugyanis meg lehet tanulni, hogyan hajlongjon, bólogasson, és közben hogyan gondoljon az ember a vidéki kertjére. A kertembe ugyanis csak azt engedem be, akit én akarok, mondja mindig az öreg, és ez jó, ez nagyon jó. A kert!

Éhes vagyok. Már megint. Pedig az előbb ettem. A nevem Kovács, ezzel a névvel gyakrabban éhes az ember. Ismerik a külvárosi éhséget? Arról jobb nem beszélni. Pedig egy ilyen padon mindenről lehet beszélni. Még a nőkről is. (A távolba néz.)

Kigyulladt a villany, megérkeztek. Ez a barom! Utálom, ahogyan a konyhaablakban áll. Dülleszti a hasát, az orrát túrja, és bámul... (Fényképet húz elő a zsebéből.) Tessék, ezen a képen is rajta van. A feleségem mellett áll, és mosolyog. Ez én vagyok, akkoriban több hajam volt, ez a feleségem, ez meg a fiam. Most ott ülnek fönt...(Hosszasan nézi a fényképet.) Miért az én feleségem kellett neki. (Feláll, integet.) Doktor úr, még mindig itt vagyok! Nem adom fel! (Visszaül, megnyugszik.) Egy utas jól jönne. Egy riadt nénike, a temetőhöz, a kórházhoz, a repülőtérről már nem álmodom. Innen senki nem megy a reptérre, és ez - nem tudom, értik-e? - még szomorúbbá teszi ezt a lakótelepet.

Holnap leszek negyven éves. (A képre mered.) A fiam most golfozik. Nyert néhány bajnokságot. Egy kanadai edző ingyen oktatja, állítólag tehetséges. Most golffelszerelés kell a gyereknek, táska, ütők, cipő. A golfpályára csak golfcipővel szabad belépni, mondta tegnap a fiam, és a szívembe taposott ezzel a mondattal. Ezért is jöhetne utas. A feleségem, a gyerekem, a doktor úr, igen, az a barom..., abban a házban laknak, ott..., reklám van az oldalán.

Az a tegnapelőtti lány szép volt. Csak azt akarom mondani, hogy biztosan jó lehet az ágyban. Biztosan mosolyog utána, és szelíd, jóságos lesz az arca. Azzal a lánnyal biztosan szép még utána is, szebb és jobb, mint a feleségemmel, aki soha nem akart. Kérdem én, miért baj, ha a férj megkívánja a feleségét? Mi rossz van ebben? Mindig a konyhában kívántam meg, úgy éreztem a konyhaasztalon mindent szabad. De a feleségemnek mindig megfájdult a feje, és az ágyunk temető lett. (Üvölt.) Így teltek az éveink, a mi éveink, de mindig ÉN KÖNYÖRÖGTEM, SZÉGYENKEZTEM IMPOTENSRE magam vasárnap hajnalban, és egy idő után nem érdekelt, hogyan múlik megint a vasárnap, mert annyira vágytam a szerelemre. Igen, egy idő után csak az élvezetnek akartam élni, és nőhöz kezdtem járni, kezdetben titokban, később nyíltan. Neked nincsen szíved, mondta a feleségem az előszobában, de nem volt igaza, és még most is azt mondom: NINCS IGAZAD drágám, hogy az izém hajtott a nőhöz, ez így nem igaz, és most kérdezem, miért vetetted a kispolgári ravaszságoddal a szememre, hogy nem tudtam fellobbantani benned a vágyat, és miért beszéltél az ágyban örökké a felelősségről, mi köze a szexnek a felelősséghez.

(Feláll, hosszasan sétál, megnyugszik.)

Már megint kiabáltam. A megszállottság a hiány következménye, nem? Ezt nem értette a feleségem. Nincs utas, utas nélkül pedig nem vagyok taxis. (Nevet.)

(A szín lassan sötétedik. A férfi kimegy, pulóverben jön vissza.)

Ez az én standom, ez az én padom. Ez a munkahelyem. Persze, ez nem igaz. Ez itt nem stand, ez csak egy utca, a pad pedig a népé. Ez a park, a pad köztulajdon. Ide bárki leülhet, de nem ül le senki. Félnek tőlem az emberek, már az öreg gépész sem jön. A baj az, hogy beszélgetés közben mindig indulatba jövök, aztán analizálom a másik ember életét, és minél keményebben mondom a véleményemet, az ember annál erősebben védekezik. De én nem vagyok lélekgyógyász, én csak egy taxis vagyok, PERSZE A TAXIS UTAS NÉLKÜL SEMMI; tudom jól. De akkor is: ez az én autóm, ez az én standom. Abban a pillanatban, ha jön az utas, felállok, kinyitom előtte az ajtót, meghajolok, tudom, az öreg gépész is meghajol, aztán beülök, udvariasan megkérdezem: Uram, hová parancsolja?, aztán bekapcsolom a taxiórát.

A konyhaablakból idelátni, a fiam látja, hogyan hajol meg az apja. De soha nem mondja, hogy figyel. Soha!

Azt hiszem, szégyenkezik miattam a társai előtt.

Mi is az apád? Taxis!

Az, aki ott ül a padon?

Erre mit mondhat? Ez érdekelne...

Azt is tudom, hogy a taxist senki sem szereti. A pénzemet akarja, mondja magában az utas, látom a tükörből, erre gondol, miközben lopva a taxiórára sandít. Sokan meg azt hiszik, hogy a pénzükért engem is megvettek. Az utas az úr, az OKOS, a taxis, a szolga meg hallgasson, vezessen. Sajnos ilyenkor indulatba jövök, NEKEM IS VAN VÉLEMÉNYEM!, még akkor is, ha egy taxit vezetek, igen, az átkozott büszkeségem soha nem hagy nyugodni, engem ne oktasson ki senki. Múlt héten egy öreg professzort vittem, mi jut eszébe, ha azt mondom: fa, kérdezte fölényes jósággal szemében. Tavasz, a virágzó fák illata, feleltem. Csak nevetett. A háború után a legtöbb ember az elpusztult fákra gondolt, magyarázta húsz évvel később pedig a zöld, virágzó fa jutott mindenki eszébe, és mostanában a legtöbb ember arra gondol, hogy pusztulnak a fák. Érti? Mégis, mit jelent ez az egész, kérdeztem. Ahogyan a világ, úgy változik az emberek véleménye is, mondta mosolyogva, és Ön most abban a szerencsés helyzetben van, hogy..., TUDTAM MIT AKAR MONDANI, pontosan tudtam, hogy most valami okos dolog következik, ezért inkább megálltam, és az utca közepén kidobtam az autómból.

DE A FIAMRA SOHA NEM EMELTEM KEZET, ÉS A FELESÉGEMET SEM BÁNTOTTAM SOHA! Az igaz, a végén összetörtem a bútorokat. A fa reccsent, a poharak durrantak a falon, de a legszebb az volt, amikor a tükör törött. A tükör, melyben látni, mire is vitte az ember! A fiam sírt... De már van új tükör, most a doktor áll előtte, a mérnök úr.

(Lassan elrakja a fényképet.)

Manapság az emberek többet mozognak, erre gondoltam, amikor egy éjjel elhatároztam: akkor valóban taxis leszek.

Az autó nagyon öreg, a fékfolyadékot régen cserélni kellett volna, mindegy, eddig mindig megálltam! (Nevet.) Ez jó, hogy eddig még mindig... De az utóbbi időben túl sokat áll az autóm. A belvárosba nem mehet, értsék már meg. Ezt megtanultam. Kiszúrták a gumikat, a szemembe fújtak spray-el, és azt mondták: ta-ka-rodj. Itt kell várnom, az út szélén, és ha elmennek egy öreg taxi mellett, gondoljanak rám. Nekem nincs Mercedesem, nekem csak erre a nyomorult orosz autóra futja. De azért ember vagyok, és az autóm tiszta. TISZTA!!! Az albérleti szobám is tiszta. Van fedél a fejem fölött, és rádióm is van, japán zsebrádió. Hajnalban mindig meghallgatom a világ eseményeit. Az udvari szobámban, az ágyon ülve értesülök a világ dolgairól. A hokedli az asztalom. Jusson csak eszükbe, ha reggelente kimennek a konyhába, és kávét isznak, hogy én ugyanazt az adót hallgatom, és az ágyon ülve is tudom, hogy mit mondott az elnök. Jusson eszükbe, hogy a híreket mindenki hallgathatja.

Jusson eszükbe, ha egy hokedlit látnak....

Hol is lakik az apád?

Erre mit mond a fiam?

Mi az apád?

De miért nem akarnak ebbe a tiszta autóba ülni? Miért inkább a Mercedest választják. Tudom: nagyobb, kényelmesebb!

(A férfi kimegy, és nyakában egy sállal tér vissza.)

Bosszút állni? Érzelem nem érv, mondja mindig a feleségem, a düh soha nem megoldás! DE AKI EGY SZÉP HOTEL ELŐTT POFONT KAPOTT, akit elkergetett a portárs, akinek kiszúrták az autógumiját, aki nem hajthat fel a villanegyedbe, és akinek szintén van gyereke, az az ember egyszerűen törődjön bele, hogy ilyen az élet?

Törődjek bele, hogy itt kell ülnöm? Örökké?

Törődjek bele, hogy albérletben fogok élni?

Törődjek bele, hogy már nem fogok soha egy bárban ülni?

Törődjek bele, hogy nem eszem fagylaltot a fiammal a tengerparton?

Törődjek bele, hogy soha nem fogom a füvet nyírni a kertemben?

Törődjek bele, hogy az utas, aki ebbe az autóba száll be, mindig is sajnálni fogja tőlem a pénzét?

Törődjek bele, hogy az utas mindig arra fog gondolni, hogy ebben az öreg, bűzös autóban átverik?

Bosszút állni? A belvárosban nem lehet bosszút állni, mondja a doktor úr, és igaza van, egy városon, egy szállodában, egy szép és nagy villán, egy tágas kerten nem lehet bosszút állni, ahogyan az ápolt női bőrön sem lehet.

De kérdezem én, törődjek bele, hogy a fiamnak nincsen golfcipője? Még ebbe is? Na, nem! Mégis bosszút állni? Kicsodán?

A fiatal portáson?

Azon a taxison?

Azon, aki gázspray-t árul kéz alatt?

A turistán, aki a buszból videokamerával filmezte, hogyan kaptam a pofont?

A mozi tulajdonosán? Az ország elnökén?

Szúrjam ki a gumikat? Most éjjel?

Kövessem a portást, raboljam ki?

Üljek taxiba, vitessem magam egy elhagyatott utcába, verjek fejbe egy taxist? Bizony, játszom ezzel a gondolattal. Egyszer visszaadni azt a pofont... úgy Isten igazából...Üssem le az utast? Húzzam le a nénike gyűrűjét?

Miért bíznak maguk bennem? Azt sem tudják, ki vagyok... Egy taxis, egy alak a sok közül, gondolják most. De lehetséges, hogy egyszer annyira elkeseredett leszek, hogy leütlek téged, vagy téged, vagy éppen téged.

Aztán bedoblak a folyóba...

Aztán végre teletankolom a kocsimat...

Aztán egy egész napon át csak ülök a padon.

Értik? Ülök, nem várok, EZ NAGY KÜLÖNBSÉG.

Egy ilyen padon mindenre lehet gondolni... és mindenkire.

(A férfi kimegy, kabátban jön vissza.)

Az a fiatal lány nem megy ki a fejemből.

A lakótelepről jött, és talán ide lát az ablakából, talán figyeli, hogyan várok ezen a padon. Talán megint jön, és beszél velem...

Tudják, most valóban jó sorom van. Most nincs okom panaszra...

Egy évvel ezelőtt majdnem meghaltam. Ebben a nagyvárosban könnyű meghalni, nem is hiszik, milyen könnyű. Elég, ha szerelmes lesz az ember. Mondjuk egy vállalati bulin, egy ócska tornateremben összejön egy nővel, aki úgy mosolyog és mozog, mint egy szép ígéret. Igen, ez már elég, hogy a férfiben mozduljon valami, és ha aztán ezzel a nővel tölti az éjszakát, és az éjszaka csodálatos, akkor a férfi végleg elveszett. Nem kell több, és a férfi megbolondul, egyre a nő testére, mosolyára gondol, igen, a nő a férfi szívébe költözik, akár egy sárkány mardossa belülről. A férfi pedig esténként a nő háza előtt ácsorog. Lesi az ablakát, az ö FÜGGÖNYÉT, aztán jön a nő, mosolyog, illata beborítja a férfit. Olyan ez akár egy háló, és a férfi megy a nő után a lépcsőházban, közben a gyerekére gondol, de mégis megy, és a nő lakásában minden olyan egyszerű. Az ágy, a test, és a kávé, a cigaretta utána is egyszerű, így is lehet élni, gondolja a férfi, amikor hajnalban taxiba száll, és bemondja az otthoni címet, igen, így telnek a hetek, aztán egy reggel a felesége megkérdezi, van-e valakije, és a férfi biccent. NEKED NINCS SZÍVED, mondja a felesége, a férfi megint biccent, minden olyan egyszerű, a férfi dolgozik, utána megy a nőhöz, a feleség hallgat, a férfi összetöri a bútorokat, a gyerek még nem tud semmiről. Aztán a feleség arra kéri, költözzön el. A férfi becsomagol, a nő lakásában kicsomagol, de attól a pillanattól kezdve már semmi sem egyszerű azzal a nővel, a test, az ágy, és a kávé, a cigaretta utána egészen más, és a nőt nem érdekli, ha a férfi a gyerekéről beszél, aztán egy este a nő bejelenti, hogy nem jó így, azt hiszem jobb lesz, ha visszamész a feleségedhez, mondja kedvesen. A férfi becsomagol. Megint. Aztán kimegy a sötét utcára, az első két éjszakát egy olcsó hotelben tölti, mert a barátai a felesége pártján állnak, aztán valamikor felhívja a feleségét, de a nő hűvösen közli, hogy akkor döntött, és most viselje a következményeket. A férfi leteszi a kagylót, aztán valamikor elfogy a pénze, a hotelból mennie kell, a munkahelyére már nem jár be, a ruhája gyűrött, haja csapzott, az arca borotválatlan, aztán hirtelen pályaudvari padon találja magát, aztán a hajléktalanok konyháján áll sorba... A belvárosi téren járókelőket szólít meg, egy kis pénzt, motyogja zavartan, adjon már..., aztán az aluljáróban rosszul lesz, később egy kórházi ágyon ébred fel. A felesége, és egy férfi áll az ágy mellett. Egy közös barát...

Hogyan tovább?

A férfi a feleség új barátja gyakorlatias ember, szerez neki albérletet, pénzt ad kölcsön, hogy vegyen magának egy autót, a taxisok szabad emberek, mondja kedvesen, jönnek-mennek városban, igen...

(A színpad sötét lesz, a férfit alig látni.)

A doktor úr ötlete, hogy a gyerek golfozzon. A sport jó dolog.

Most golfszerelés kell a gyereknek. Ruha, ütök, táska...

Ezt pedig én, értik?, ÉN... ÉN SZERETNÉM MEGVENNI A FIAMNAK. Én szeretnék előtte állni a tarka zacskókkal, én szeretném látni, ha örül, és én szeretném hallani, hogy: Papa csodálatos vagy.

Ezért jöhetne már egy utas.

De a belvárosba nem mehetek. Ezzel az öreg autóval főleg nem. Egy ilyen autót manapság egyetlen taxisstandra sem engednek... és az emberek csak mosolyognak, ha meglátják az autómat. De senki sem mondja, hogy URAM; ezzel a tragaccsal hogyan taxizhat manapság?

Senki sem kérdezi, hogy: Hát az a karcolás a kocsi oldalán. Az hogyan történt?

...SENKI sem kérdezi meg, hogy miért vagyok olyan hallgatag.

Az emberek csak mosolyognak. Kedvesen, hogy megértsem: az utasért tenni kell valamit. Fejleszteni kell, nagy autót, szép, új üléshuzatot, rádiót venni.

De miért nem elég, ha udvarias, kedves vagyok?

Sakk-matt!

Ez a padom, ez az otthonom, az öreg mozigépész a barátom, az a fiatal nő pedig a szerelmem. De utas nélkül SEMMI vagyok. Ezért kérem, hogy aki teheti, üljön taxiba, és közben gondoljon arra, hogy a taxisnak is lehet véleménye.

Igen, gondoljon arra, hogy a virágzó fa jutott eszembe. Negyven évesen is...

Gondoljanak arra, hogy itt ülök, várok, nem adom fel.

Gondoljanak arra, hogy az emberi bőr mindent elárul.

Gondoljanak arra, hogy az autóm öreg, de tiszta.

Gondoljanak arra, hogy gyakran indulatba jövök, de soha senkire nem emeltem kezet..., és még arra kérem Önöket, hogy ne legyenek olyan szomorúak.

(A színpad elsötétül, a férfi nem mozdul.)