Zalán Tibor

A névtelen velszi bárd

(Illusztrálta: Török István)

Kering a szél, a déli szél,

iszapba bútt halak

tátogják, éljen Eduárd,

de néma szájukat

 

feszíti kín, feszíti gyász.

Hazug lett mára Velsz.

Kiszáradt lelkek árnya és

rongy nép, mit benne lelsz.

 

Ötszáz bizony, dalolva ment,

mi' szép volt, istenem,

Edwárd király, angol király,

te tetted ezt velem.

 

Ahányan álltak lángba ott,

hősökké lettek mind.

Emlékük sír a lanton még -,

példájuk visszaint.

 

 

Utódjaik szép sírjokon

pergetnek könnyeket,

s a könyvek lapjain nevük

csillagja rengedez.

 

Övék a hír, s a rang, s a bér,

utóbb' lehet halál,

bár voltak bizton ostobák,

te tetted, ezt, király!

 

Legtöbbjük rosszul pengetett,

a nyelv gyalázva volt,

ha szájukból a drága vers

akár moslék omolt.

 

Legtöbbjük bárd alá való

hitvány rossz udvaronc,

ki kapva kap, hogy név legyen,

ha elfogyott a konc.

Szolgáid szétszáguldtanak,

ország szerint tova,

de megvolt nékik mondva, hogy

kihez, miért, hova.

 

 

Az első ötszáz énekes

nevét a bárd-nagyok

erős listája rögzité,

amin én nem vagyok.

 

Nem tartozám, se itt, se ott,

így hát nem szólhatok,

szavam legyen bár mennyverés,

erős az ő okuk.

 

S hogy tenni vágyván elmenék

nagy Montgomerribe,

vad szolgák állták útamat,

>itt légy se kint, se be<.

 

Ezért ne vedd zokon Milord,

ha kérdésem teszem,

a három bárd, ki átkot tőn,

hogyan, hogy bé megyen?

Hisz őrzik úgy a zsarnokot,

hozzá a szél se ér,

Ajtó megől fehér galamb...

A fészkét hol lelém?

 

 

De vakmerőn s hivatlanúl,

honnan, ki így belép

a fölpanaszló ifju is -

hogyan jutott eléd?

 

Megmondom én, bár nagy harag

követné szólamom,

ám mit tegyek, ha oly' a rend,

nem hagynak szólanom.

E három bárd, ki hírnevét

ily bátran szerzi meg,

a várban régen bent lakott,

tartotta úri kegy.

 

Midőn elzengték szólamuk

mindhárom visszalép,

s egy rejtekajtó zegzugán

lett lépre csalt a nép.

Ötszáz bizony, dalolva ment,

de él e három még

a montgomerri vár ura

becsült vendégeként.

 

 

Továbbra is az ő daluk,

mit bír a hívatal,

üzente, fogjam bé pofám,

külömben megvasal.

 

Hát így vagyunk, e tartomány

ilyen kicsiny, s hamis,

hogy éltünk immár hasztalan,

gyanítom magam is.

 

Mióta éltem, forgószél

keverte föl a gazt

köröttem, s nem tudom ma már

mi végre voltam az,

 

ki írta, írta énekét,

gondolta, így a jó,

s másokkal indul íme most

az öröklét-hajó.

Edwárd király, angol király,

te régen lent rohadsz,

de talpnyalóid íme fent

osztják a csókokat.

 

 

 

A pányvavesztett tartományt

a régi úrjaid

rabolják, fosztják most tovább,

s a lantok húrjait

 

méltatlan udvaronc-sereg

vad hévvel tépdesi,

új kiskirályok asztalát

harsogva élteti.

 

Vadat és halat, s mi jó falat

zabáltatnak velük,

s nekem, ha egy madárka jut,

akár a főm veszik.

 

Ötszáz bizony dalolva ment,

de vajh hiába ment.

Bár tudjuk jól, a falba kell

a friss ember-cement.

Nem csókoltam a lábadat,

övékét sem fogom,

ha kell a nyál, hát arra vár

a sok költő-rokon.

 

 

Ülök tovább a vackomon,

majd elfelejtenek,

mert arra jó e rossz világ,

s a hitvány emberek.

 

Se egy, se ötszáz nem leszek,

se bölcs, se jó, se rossz,

s ha jő időm, majd ágyban és

párnák közt meghalok.