Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Az éjszaka madarai

Én az előttem lévő sokutcányi távolság miatt méltatlankodtam - mert az út már kifáraszt -, de nem értettek meg. Arra feleltek, amit érteni véltek: jól esett nekik, ha vigasztalhatnak. Azt hitték, hogy szívesen fogadom, és hálás leszek az aggodalmukért. Legyintettem, nem dünnyögtem tovább. Megrökönyödtem gyávaságukon, miért nem mernek szembefordulni nyilvánvaló végzetükkel? Nem is rossz egyedül, félni tőle nagyobb kín.

A lámpák fényíve felett baglyok suhantak, követte őket a tekintetem; a háziak jobbról-balról megcsókoltak, sorban az egész család. Megkönnyebbült sóhajukat nem is rejtve terelték be a gyerekeket, és meg sem várva, hogy eltűnjek a sarkon, kattant mögöttem a zár. A baglyok az útszéli fák lecsupaszodott ágaira telepedtek, és néztek.

Túl a lámpák hatósugarán, már tapogattam a falat. Ahogyan mélyült a sötétség, úgy potyogtattam ki magamból a délutáni vendégség emlék-cserepeit, hogy otthonra ne maradjon semmi. Mire az utolsó utcába értem, megszűnt a fejemben a zakatolás. Mögöttem inkább csak éreztem, mint tudtam a madarak jelenlétét; követtek, egészen a házam előtti hatalmas fákig.

Csöngettem. A szomszédaim ezért bolondnak tartanak, mert tudják, hogy egyedül lakom. Ráadásul nem is szokványos a csöngőm, hanem igazi kolomp: hatalmas, és szerintem is szörnyű a hangja. De a szellemeim miatt kell, akik távollétemben elönzönlik a lakást: így hozom tudomásukra, hogy megjöttem, oszoljanak! Hagyok elég időt, néha mégis olyan lusta vánszorgással tűnnek el a polcok, szekrények mögött, hogy attól félek, eljön az nap, amikor egyáltalán nem adják át a helyet nekem. Így is órákba telik, mire a lakás ismét olyan lesz, mint mielőtt elmentem. Ott felejtik egy másik létezés illatát, apró neszekben megnyilvánuló jelzéseket hagynak, hogy figyelmeztessenek: egyszer én is egy leszek közülük. Ez is az oka, hogy alig mozdulok ki, csak ha nagyritkán valamely fontos ügy kényszerít rá, látogatom meg a pár régi barátot.

Nem volt mindig jó, de már könnyű így élnem. Megszokásból, és mert megtanultam, amit kellett. Mert a magányt tanulni kell. Mint ahogy járni, beszélni kezd az ember; egyszer eljön az ideje a mozdulatlanságnak, és a csendnek is. Talán, mert a nekünk szánt út mögöttünk van, és minden kimondhatót kimondtunk. De közben kiderül, hogy igazából sem ránk, sem a mesénkre nem figyelt senki. Túl kell lenni ezen a döbbeneten, és gazdálkodni abból, ami még maradt.

Ami kifelé haladt, most befelé tart. Régen fontos volt, hogy mit gondolnak felőlem mások. Már nem az. Az tud lekötni, ami belül van, és a mélybe kanyargó út érdekel. Hegyeket másztam, felfelé törekedtem. Ez a lassú ereszkedés ideje. Senkim sincsen, csak a madaraim.

Jaj, Annus, nem értjük mi ezt, mondják, ha erről beszélek. Mindig más voltál, mint mi, mondják, és elégedetten néznek egymásra, rám pedig mint egy elázott verébre; sajnálkozva azon, hogy egyedül élek. Látom a szemükben, hogy hálásak a sorsuknak; karba teszik a kezüket, keresztbe a lábukat, és nem bánják, ha nyúlok a kabátomért. Egymásba kapaszkodva menekülnek az ébredező fura érzés elől, mert valami dereng, de félnek szembefordulni vele. Ha gyorsan hazamegyek, ma még megússzák.