Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Gyalog-angyal

Mert annyira félek tőlük, ítélkeznek felettem, pedig én soha nem csináltam semmit; az a baj, hogy nem mertem szembeszállni; vártam, hogy belássák tévedésüket és azt mondják: jaj, Annus, volt benne valami. Mert megmondtam előre, hogy sorsunk a magány. De csak nevettek, szorították a kedvesük kezét, szoptatták a gyerekeiket, rajtam pedig átnéztek. Csak károg, legyintettek, ha mégis meghallották suttogásomat a kendő alatt. Persze a temetőben eszükbe jutottam. Olyankor zavarba jöttek, nem mertek a szemembe nézni, álltak és temettek, temettek. Később lehajtott fejjel, engem kerülve osontak ki a "Feltámadunk" alatt, én pedig lassú méltósággal lépdeltem a sírok utcájában, és a felirathoz érve úgy éreztem, mint aki egy pici elégtételt mégis kapott.

Igen. Nélküle senki vagyok. Mert minden hajnalban, amikor a hentes a ház előtt elmenet bezörög - jól odaveri lábait a betonhoz, hogy biztosan felébredjek -, megdermedt ujjaimmal kaparászok a lámpakapcsoló után; az első gondolatom, hogy felkelek, megfőzöm a kávét. De maradok, mert eszembe jut, hogy nincs kinek; kint hideg van, bent is, de legbelül a legfagyosabb. Mert este ismét egyedül feküdtem le, idegesen, hiányérzettel rántva magamra a paplant. Nem hívhatom mindig, ha eddig megvoltam nélküle.

Csak mert makacs vagyok, és ragaszkodom a rögeszméhez, miszerint nekem nem kell senki, jó egyedül. Talán tévedek, és minden azért történik így, mert tudom, hogy magunknak hazudni is bűn, de mégis minden este megteszem. És most cipelhetem, nincs akinek elmondjam, aki feloldozzon vétkem alól. De ki ellen vét, aki magát csapja be?

Régi orvos barátomhoz mentem; gyakrabban mozduljak ki otthonról, tanácsolta. Orvosságot írt ki és kikísért. Sokáig gondolkodtam, de nem tudtam megoldani a kérdést: mit szerettem rajta?

A tanár volt a másik. Nagy ész, mondják róla. De felelni ő sem tudott. Esetleg találjak ki magamnak valami büntetést, ajánlotta kifelé menet. Régen hajnalokig könyökölt a teraszomon.

Maradt a plébános, az Otthonban látogattam meg. Apámról kérdezett, mindig ugyanazt. Egy tőle sokkal fiatalabb nőröl is mesélt; a faluszéli kertészet rózsáit lopta érte, de a nő az egyedüllétet választotta, hogy senkit ne kelljen félteni. Ha egyedül születik az ember, és egyedül hal meg, akkor ő egyedül fog élni is, mondta. A lány hittel beszélt, ő pedig elhitte; beiratkozott a teológiára. A kapuban megölelt, sokáig nézett utánam. Nem felelt a kérdésemre.

Jaj, Annus, már megint butaságot tettél, ne menj vissza soha, csak vissza ne az időben. telis-tele halottakkal, kitépett szárnyú madarakkal teli minden.

Ágyak. Rendesen meg sem vetettek; ágyak, csak egy párna, egy lepedő. Egyetlen személynek. Mi kellene még az ágyhoz, kérdenék, akik mellett ott szuszog a párjuk, és éjjel dühöngve rázzák, mert horkol, és ráfeküdt a takaróra. Én éjjel nem alszom, akkora a csend, hogy már azt hiszem, belőlem visszhangzik. A kuckó-lakókra gondolok. De ha kuckó, akkor melegség, meghittség; a kemencénk ősrégen. Az újkori kemencéknek nincsen kuckójuk, ahova bedobva a rosszabbik télikabát, és melegszik a macska. És kisgyerek játszik a szárízík, sár, és kalácsillatú birodalomban. Nem szabad kuckót mondani, és verem, barlang, fészek sem az ágyunk. Sír sem, mert a temetők hűvöse más.

Én nem vagyok halott, csak hideg és ijedt. Mert mi lesz így velem, öregen; hajam ősz, mint az asszonyé, aki ott ballagott a dombok békéjében, karján egy kosárral, a fejkendő alól kilógó hajtincsekkel. Ő hogy viselte a magányt? Nem kérdeztem meg. Csodáltam, ahogy lépdelt előttem, és arra gondoltam, hogy miért nem emelkedik fel a levegőbe, bele a szőlőillatú őszi tájba, hiszen olyan kicsi, sovány, áttetsző és könnyű, semmi köze a föld súlyos barnájához. És tavaszra már nem is volt sehol. Talán magába szippantotta a föld, leszivárgott a mélyebb rétegekbe, vagy pedig egy lett a magassal, és már nem is a dombok között, csak a fejemben.

Most itt vagyok; a levendula-illat, a monogramos párna maradt; a könyvek, a csend. Kicsi vagyok, sovány, és senki sem vesz észre. A telefonom hallgat, a kapu sem nyílik ki vendég előtt. Mert nem megyek sehova, nem telefonálok rá senkire. Ott a kert, elnézem a halakat, számba veszem az akácfákat, és a koronafák különös ág-bogát. Talán elég ennyi is. Lefekszem, mert kell. Jobb nem tiltakozni, elfogadom egyre hidegebb helyemet, ha a vége úgy is az, akkor miért ellenkezni. Néha sikerül: hanyatt fekszem, lehunyom a szememet, és restelkedve, de hívom az Istent, nem kérek semmit, pironkodom, bízva megértésében. Még soha nem tett szemrehányást. Tulajdonképpen nem is szólt, csak várt. Olyankor elaludtam, elfelejtve az ágyamat; csak én voltam és a hatalmas feketeség magába emelt, meleg volt, és nem fájt a magány.

Ha cselhez folyamodom és mesterségesen idézném az állapotot: soha nem sikerül. Csak ha a gödör fenekén vagyok, az elkeseredés legvégső pontján. Amikor lentebb vagyok a lentnél, eljön és minden jó lesz; elalszom. Hajnalban nem zavar a hentes dörmögése, hogy Annus, megint ittál az este, az összes villany ég a házban., még mosolyogok is az öregen, mert becsaptam, sikerült becsapnom. Mert előre hallottam a lépéseit; és nem azért égnek a villanyok, mert úgy felejtettem, de nem is azért mert féltem a sötéttől. Úgy hagytam, hogy megtévesszem őket; higgyék csak, hogy még mindig egyedül vagyok!