Nagy Farkas Dudás Erika: A semmiből a semmibe

Várakozásban

 Megpróbálom nekem tetsző irányba vinni a dolgokat, nem tudomásul venni, hogy ezáltal mások életét is befolyásolom; jobb lesz, vagy rosszabb, cseppet sem érdekel. Sajnos, másként működnek a dolgok, mint elképzelem, és ezen borul fel minden.

Ha hívnak, megyek. Mintha része lennék a sokaságnak, pedig egyedül vagyok velük, és azt sem hiszem, hogy ők velem társaságban érzik magukat. Mindenki mondja a maga kis meséjét, ami nem érdekel senkit, és csak az üresjáratú délután, este emléke marad egy-egy ilyen buli után. Ha valaki leoltja a lámpát, a hangok kifejezettebben érvényesülnek. Másnap mindent visszavonunk, vagy csodálkozunk, ha valaki mégis ragaszkodik a homályban talán meg sem történt események pontos szavakba öntéséhez.

Nem történik semmi. Bármi megtörténhetne. A szabadság legkényelmesebb formája, ha azt hisszük, bármit megtehetnénk, csak akarnunk kellene. De néha akarunk, és akkor sem történik semmi. Meglepődöm. Mindegyik egy az elmentek közül, és giccses sóhajok közepette próbálnak sajnálkozni azok felett, akik maradni kénytelenek. Pedig magukat sajnálják, mert csak vendégei lehetnek egy bulinak, amelyben ők még most is a házigazdák szerepét játszanák. De rosszul szerepelnek.

Elmegyek, vonz a sötét, kivételesen nem a kivilágított utcákat keresem. A többiek lemaradtak egy sarok mögött. Valami meg nem magyarázható okból kifolyólag félni szeretnék. A félelem is egy érzés, és éppen mint a bánat ízére, rá lehet kapni, és keresni rá az okot: a félelemnek is megvan a maga varázsa. De más félelemre gondolok, nem hajmeresztő magasságokból való zuhanás, száguldó járművek egyik utasaként megtapasztalt izgalom kellene. Nem olyan, mint mikor jön egy megvadult kutya, és esélyt sem látok az elfutásra. A minden lehetséges, semmi el nem kikerülhető érzete borzaszt. A minden megtörténhet, amit a fantáziám megalkotni képes. Félni szeretnék attól, hogy megteszem azokat a dolgokat, amelyeket a szabályok tiltanak, a magam szabályai. Félni, hogy egyszer cserben hagy a lelkiismeretem. Félni, hogy nem futhatok el önmagamtól. Mert miért az őrült magabiztosság, hogy én ura lennék az akaratomnak? Félni szerettem volna, hogy mást tenni volt kedvem, mint amit megtehettem. És jól tudom, hogy meg is tettem volna. De a félelemig sem jutottam el, nem hogy a tettig

Erdőkeresésem egy fa meglelésében is kielégül. De akármilyen fa nem hiteti el velem az erdőt. És ez minden bajok legfőbbike. Nem mindegy melyik a sorsom: amit kiosztottak rám, vagy a magam kereste. Tudtam, hogy létezik torony, hogy a kastély valóság, de azt senki nem mondta, hogy itt van a közelemben, hogy a fizikai világ része, nem csak az elképzelté. Helyezkedünk. Kinek mi a legjobb, legkényelmesebb, honnét látható a számára legfontosabb. Valakinek szemből meredezik a kastélyrom, és olyan is akad közülünk, aki inkább részévé válik az épületnek. De ki az, aki tájjal, épülettel, emberrel egyszerre tud azonosulni?

Tiszta lapot oszt a délután.