Verebes Ernő: Szkizofónia avagy Isten csendje (3. rész)
|
A szentmisén mindenki csendben van.
A jobb oldali mellékhajó elülső részében álldogálok, abban a templomban, mely egy kis térre néz, és melyet nagyon régen kezdtek el építeni. A befejezés még messze van, de az épület áll.
Fel is pislantok az ódon falakra, melyeken tizenkét, Krisztus keresztútját ábrázoló festmény látható.
A harmadik összeesés után már csak a kifeszülés következett. A drótot is hajlítgatással a legkönnyebb megtörni. Pillantásom egy hatalmas fakeresztre téved, mely a mellékhajó szemben lévő falára van kifüggesztve.
Egy fiatal nővér éppen az Isten bárányát kezdi énekelni, amikor hideg légáramlat borzongatja meg hátamat, mely az ajtó csukódásával meg is szűnik. Egy kisfiú furakszik át a tömegen szűk posztókabátban, zöld kötöttsapkáját hóna alatt szorongatva. Kint még tél van, a nagy csúszások ideje.
A gyerek a főhajóba ér, s tétován megáll, mintha keresne valakit. Kezében nagy piaci szatyor, s szemmel láthatóan zavarban van a megrovó pillantások miatt.
A főhajó túloldalán, az oltár felől, e pillanatban megjelenik az adományokat gyűjtő perselyező.
A kisfiú kipirul, s határozott léptekkel megindul a bácsi felé, a hívők sorai között. Látom, amint odaér hozzá, s tenyerét felfelé tartva, kinyújtja kezét. A tömegen a megdöbbenés moraja fut végig. Az atya, könyörgésre széttárt kezei közül bámulja a jelenetet.
A szentmise lassan a Nagy Áldozathoz ér. A sekrestyés gyorsan körbetekint, majd perselyébe nyúlva pénzt nyom a kisfiú markába, és átveszi a neki nyújtott piaci szatyrot. S míg az Úr, mint azon az estén, midőn átadta magát a szenvedésnek, és kezébe vette a kenyeret, hogy megtörje, a gyerek sarkon fordult, s a főhajón át kiszaladt a templomból.
Nem sokkal később, amikor a fejek visszafordultak, a kórus már zengett. Az isteni bárány mindenkit meghívott vacsorájára, a plébános az áldozók kitátott száját figyelte. A perselyes ember pedig, befejezve az adománygyűjtést, egy piros pettyes, fehér lábast tett a falon függő nagy kereszt alá, melyre senki sem volt felfeszítve.
Az edény csörrent a kövön. Mindenki tudta, hogy üres.
- - S a horrornaszád útra kél.
- - Már megint?
- - Mi az, hogy megint?
- - Még egyszer?
- - Törődj inkább a könyveiddel.
- - Éppen az egyikben olvastam, hogy már egyszer útra kélt.
- - A horrornaszád?
- - Igen.
- - Miféle könyvben olvastad te ezt?
- - Egy elég vastagban.
- - Ki írta ezt a könyvet?
- - Többen írták. De főleg én.
***
Szívünket átlyukasztották, agyunk fűrészpor, lelkünk a hajókéményen át távozott. De amink maradt, azt megcáfolni már úgysem lehet.
- - Dehogynem.
- - Hallgass! A Parnasszushoz közel ez már úgysem érdekes.
- - Dehogynem.
- - Semmit sem tudsz. Hajóink már a sziklafalon másznak felfelé.
- - Ugyan már. A horrornaszád el sem indult.
- - Dehogynem. Másznak felfelé.
- - A nyavalyát másznak.
- - Felfelé.
Itt ordításnak kéne következnie, ha azonban Amál néni nincs a közelben, légyzümmögés, majd egy csattanás is megteszi.
- Tudjuk már, tudjuk.
***
Egyre azon a látomáson töröm a fejem, amelyben már részem volt egyszer. Eddig nem mertem szólni róla, most meg már nem is tudnék, mert azt hiszem, elfelejtettem.
***
Valóban, a félbevágott disznó eldőlt az ólban. Egyensúlyozott egy darabig két lábán, aztán röfögve eldőlt, éppen a vágott felére. Ekkor lépett be Amál néni, és látván ezt, bosszúsan mormogott valamit. Az állat, így fekve, egy rendes, egész disznóra hasonlított, csak laposabb volt egy kicsit.
Meggörnyedve álltam az alacsony ól belső sarkában és arra gondoltam, hogy ki kellett volna támasztani, vagy a fal mellé állítani, hisz most moshatjuk az egész fél-állatot. A disznógané nagyon büdös. Odatocsogtam Amál néni mellé, mire ő lefelé mutatva megkérdezte, hogy hol ennek a másik fele. Nem tudom, mondtam, mi ezt kaptuk, a másik fele biztosan egy másik ólban van kitámasztva. Erre megnyugodott, és azt mondta, támasszuk ki mi is ezt a felét, ne feküdjön így a ganéban. Nekiveselkedtünk, és Amál néni, korát meghazudtoló erővel segített nekem falhoz állítani az állat-darabot.
Aztán azt javasoltam, csináljunk fából egy mesterséges támasztékot, melyen kerekek is vannak, így a koca sétálhatna egy kicsit az udvarban, mielőtt leszúrják. De Amál néni ebbe már nem egyezett bele. Sőt azt mondta, ne humorizáljak, ő tudja, hogy ez az egész nekem úgysem fontos. Köszöni, hogy segítettem neki hazatámogatni a féldisznót, de most akár el is mehetek.
Kissé megbántva léptem ki az ólból, de azért visszafordultam, hogy elköszönjek. Amál néni egyik kezével a disznó fülét fogta, talán hogy az újból el ne dőljön, a másikat pedig saját homlokára téve, nagyokat szuszogott. Azt hittem, ordítani fog, de nem történt semmi.
Zajt hallottam a hátam mögül. Lassan megfordultam, s láttam, ahogy a baromfiudvar túlsó végéből nőm fut felém lélekszakadva, kezében egy piros tállal. Odakiáltottam neki, hogy forduljon vissza, az ő jelenése most nem ide tartozik. De ő csak rohant, észre sem vett, kabátja szélesen libegett utána. Az utolsó pillanatban félreugrottam előle, mire ő berohant az ólba.
- Jó, hogy meghoztad a vizet! - hallottam Amál néni hangját. - Teljesen bebüdösödik szegény. Gyere, segíts, mossuk le!
Tétlenül álldogáltam a baromfiudvaron. Az ég sötétedni kezdett, a fák égbe nyúló, kopaszodó ágait hideg szél borotválta.
A ház felől emberi hangok hallatszottak, a meghívott vendégek érkeztek csoportokban.
A be nem teljesülés feszültsége ívelt a magasban távoli villámként, a meg nem érkezésé, mely maga a boldogság, egy útközbeni állapoté, mely maga az indulás és az érkezés.
Hirtelen nagy csend támadt. Az ég némán feketéllett, a fák hangtalan mozgása ijesztővé vált. A kerítés mellől néztem, ahogy életre kel a Magány, és a Félelem.
Nagyanyám jutott eszembe: "Fiacskám, sose félj" - mondta volna, de már nem figyeltem rá.
A vendégek lassan közeledve, hang nélkül beszélgettek, szájuk tátogva nyelte a sötétet. Az udvarból mintha kiszippantották volna a levegőt.
Mind a tizenketten itt vannak, állapítottam meg, s mivel engem ide senki sem hívott, a kapu felé indultam. A határtalan csenden kívül semmi nem hallatszott. Mégis tudtam, hogy hátam mögött kezdetét veszi az éjszakai disznóvágás.
***
Útra készen állok, már a kapuban. Kikukkantok, aztán visszalépek, mert bentről még várok valakit. Fütyörészni kezdem egy régi dal néhány sorát:
- "...ennyi jut hát erőmből
- a tornácig hol fejet hajtok
- s eljátszom az ünnepet
- hol tort ülnek nagy néma arcok..."
Teljes a sötét, az utca sáros. Mégis magam indulok el.
- - Én itt vagyok.
- - Tessék?
- - Mondom, én itt vagyok.
- - Nem hallak.
- - Akkor honnan tudod, hogy beszélek?
- - Nem tudom, hogy beszélsz-e.
- - Saját szavaidat sem hallod?
- - Nem hallom.
- - Az előbb, mintha fütyörésztél volna...
- - Nem hallottam.
- - Az ordítást sem hallod?
- - Nem hallom.
- - Pedig szóltak, hogy be kéne fejeznünk.
- - Nem hallottam.
- - Mondj még valamit, gyorsan.
- - Nem mondok semmit.
- - Akkor fejezzük be.
- - Nem fejezzük be.
- - Amál néni már háromszor ordított.
- - Ne ordítson, úgysem hallom.
- - Hát, jó. Szólj, ha hajlandó leszel befejezni!
- - Hiába szólnék. Akkor már te sem fogsz hallani.
***
Úgy érzem, soha nem sikerült belépnem egy olyan világba, amilyenbe szerettem volna. A küszöbön állva kedvemet szegte az utolsó lépés, mely már könnyűvé tette volna magát a történést. A gyújtópont örök sorsa ez, mely saját csendjében ég el, távol az ellipszis sikoltva izzó ívétől.
De vajon képes ez a hő csúszóssá tenni a jeget?
- - Tessék?
- - Igen?
- - Nem hallom.
- - Én, semmit sem...
- - Vagy csak egyvalamit... nem hallok?
Hát persze, hogy nem hallanak semmit. Meghaltak. Én még itt vagyok, mert vészhelyzetekben általában hajóra szállok, és messzire utazom, hogy ne legyek itt. Mindenkit magammal viszek, és mindenkit itt hagyok. A legyeket nem lehet agyoncsapni. Csak röpködnek a fejünk felett, és folyton elszalasztjuk őket. De nekik sem sikerülne bennünket agyoncsapni, még ha hatalmasabbak volnának is nálunknál. Meghallanánk távoli zümmögésüket, apró robbanásaikat, ahogyan a hangsebességet törik át, s még idejében hajóra szállnánk, hogy felfalhassuk egymást ott messze, a Kánaán szűk kapujában.
Az alvó nem ásítozik, a halott nem táncol. Ők meghaltak. Én még itt vagyok, mert vészhelyzetekben általában hajóra szállok, és messzire utazom, hogy ne legyek itt.
Én még itt vagyok, mert vészhelyzetekben messzire utazom, hogy ne legyek itt.
Amál néni! Hall engem? Én még itt vagyok, mert messzire utazom, hogy ne legyek itt. Értette? Hall engem? És hol vannak a többiek? Mind megsüketültek?
***
Csupa virág a szobám. Mintha a mennyezetből meg a falakból nőtt volna ki ez a rengeteg növény. Szeretem őket, mert semmi hasznuk. S amíg a hasznos dolgok mindig kérnek tőlünk cserébe valamit, ezek a jámbor lények, csendben csak értünk léteznek.
Ha elszáradnak, ki kell őket dobni.
***
Így, ni! Majd kapok másikat.
Zenta, 1993 decembere - 2001 júniusa
