Nettitia K. Froese: Lemúriában nem múlik az idő

Abi al-Maarri sómalma

- Hozsánna az olvasónak! - jajdult fel fájdalmában és természetesen egy kicsit megszokásból is Umar ibn Abi al-Maarri, midőn a rossz körömvágási gyakorlata miatt állandó gennyes gyulladásban lévő nagyujjára ejtette szendergése közben az ébenfából faragott, és föníciai acélból kovácsolt, tekintélyes méretű, kézi sómalmát. Lehunyt szemhéjai mögött az imént még érezte, amint a paradicsomi hurik, vagy éppen pokolbeli incubusok és succubusok, álomtestű lidércek magukhoz ragadják kötésüket hangtalanul eltépő gondolatait, és jobb karja még köröz a malom ón-fogantyújával, ami mint mindig, darálás közben feketére festette tenyerét, bal kezének ujjai azonban már nem feszülnek a malom dobozára, és az csúszni kezd, szánkázni a főnixmintás kaftán anyagán, a kelleténél vadabbul adva meg magát a föld vonzerejének, mintegy gravitációs csúcsot kívánván javítani, ám utánakapni már képtelen volt.

- Hiába, az évek - sóhajtott fel, az iménti oroszlánbődülésénél sokkal visszafogottabban és nagy kísértést érzett, hogy szájába kapja sajgó lábujját, ám testének ruganyossága aligha állta volna ki ezt a próbát, másfelől meg illetlenség is lett volna ilyesmire adni botor fejét gyermeke jelenlétében. A társalkodóasztal túloldalán ugyanis már így is megrökönyödve pislogott szemébe hulló, ősz sörénye mögül egyetlen gyermeke, Ibn al-Mukaffa Mahfúz, akit itt ecsetelésre nem méltó képzelgéseiből riasztott fel nagy tudású és megközelíthetetlen bölcsességű apjának üvöltése.

- A füleidnél fogva rángatlak elő! - mormogta ő is zavarában, meg hogy apja nehogy megérezze az iménti kifakadásának oka iránti kíváncsiságát, miközben kaftánja bő ujjából egy iromba süldőmacskát varázsolt elő, de korántsem a hangjával jelzett felindulás tükröződött mozdulatában, amellyel a továbbra is doromboló macskát az öve alá hulló szakálla mögé bújtatta.

- Hiába, az évek - ismételte meg agg atyja, bal talpával óvatosan a sajgó jobb lábfejét dörzsölve, közben átszellemült tekintetét a jávorfa-berakásos asztalon lobogó teamécsesek fényében fürdette: - és nem füleidnél, hanem fülednél fogva, ennyit illenék tudnod - tette hozzá.

- Atyám, nagytiszteletű uram, Umar ibn Abi al-Maarri, Allah növessze szakállad és tartson meg az emberi kor végső határáig, bocsásd meg tiszteletlenségem, mellyel gátat nem emelve hagyom ajkamra tolulni ledér gondolatom - fészkelődött kényelmetlenül sárkánykörmöket formázó karfájú foteljében Mahfúz - itt, Lemúriában, nem múlik az idő. Különben hogy lehetne, hogy kétszer hetvenhárom esztendős koromra nem volt még dolgom nővel, hogy lehetne, hogy nagytiszteletű atyám, minden bölcsességek tudója, hogy Allah növessze szakállad és tartson meg egészségben az emberi kor végső határáig, miként lehetne, hogy 26.666 napos bölcselkedő magányodban még egyetlen sort se írtál le örökbecsű művedből, csak dugdosod azt a vörös födelű könyvet íróasztalod egyik fiókjából a másikba. Egyébként Euszthatiosz mester is megmondta!

- Mit mondott neked az a pénzéhes, förtelmes szagú házmester? - villantotta szemét ívelt pillái mögül gyermekére az olvasóval álmodó Abi al-Maarri.

- Azt, hogy Lemúriában nem múlik az idő!

- Drága gyermekem, Ibn al-Mukaffa Mahfúz, ölemnek kései gyümölcse, a fülig érő szájú Buddha látja lelkem őszinteségét, midőn igyekszem türtőztetni magamban indulatom ennyi ökörség hallatán, és csak Zoroaszter iránti tiszteletem, meg az Ápis-bika dühétől való rettegésem tartja vissza karom, hogy köszvényes ujjaimmal jól nyakon ne teremtselek! Ezért jártad végig Lemúria és Mu földjének összes magániskoláját, ezért vettelek magam mellé, immár több, mint hétszer tíz esztendeje, hogy magadba szívd az ajkaimról mézként csorgatott bölcsességet, hogy máig saját szavaid ellentmondásosságát se tárta föl előtted a Mindenség Urának határtalan jóindulata és bölcsessége? Azt tudod, hogy hány esztendős vagy, azt is, hogy mióta élek a Négykarmú Sárkány Pagodája negyedik szintjén, de az idő nem múlik, ugye? Jahve szándékosan tartja éjsötét homályban elmédet, csak azért, hogy engem vezekeltessen butaságod által az előző életemben elkövetett ballépéseim miatt. Nem volt nővel dolgod? Mintha nem tudnám, hogy jobban kedveled és többre becsülöd az epheboszi ifjak terméketlen társaságát, mint hogy eltűrj magad mellett egy olyan zsémbes és örökkön elégedetlen, folyton udvarlásra és hízelgésre szomjas perszónát, mint anyád? Nem írtam még az Efezusi betűkből egyetlen sort se? Hát tudd meg, igenis írtam. Írtam! Írtam! Írtam! Ám, ha neked inkább megfelel a cipőpasztával feketére suvickolt hitetlen kutyákból viceházmesterségig felkapaszkodott parasztok eszement fecsegése, hát legyen! Legyél egy közülük! - mondta nyájasan al-Maarri, és felkiáltójelül olyan erővel csapta mondandója végén a fenséges Ouroboroszt, a mindenséget jelképező , önmaga farkába harapó kígyót mintázó intarziás asztal lapjához a kézi sódarálót, hogy a teamécsesek kanócai a saját viaszukba fulladtak.

- Bocsánatodért esedezem, ó, nagyszakállú és még nagyobb tudású atyám, ám elültetted bennem a kíváncsiság magvát, így megrovó szavaid ellenére is fel kell tennem a kérdést: mily bölcsességet jegyzett fel tollad örökbecsű műved kezdő soraként?

- Fejből idézem gyermekem, kapásból, hiszen hetvenszer tíz esztendőnél is tovább töprengtem ezen a világ lényegét összefoglaló mondaton: "Amelyik ember gondolkodik, az játszik is".

- Nem egy eredeti gondolat - böffent fel a neveletlen gyermekből - Eusztathiosz mester szerint ezt a huszadik században már lejegyezte egy Saint Well nevű, európai polihisztor.

- Ha kilencszáz majom kilencszáz éven át kalapál kilencszáz írógépen, egyikük biztosan leírja Shakespeare összes műveit. Ha számodra kedvesebbek az ilyen jöttmentek állításai, szalassz fullajtárokat Mu-ra, Atlantiszra, Szent János Földjére, Neverland-be, és csődítsd ide nagy tudású professzoraikat, s csevegjetek az idő természetéről. Én tudom, amit tudok - zárta le a vitát a bölcs, és orrára biggyesztette teknőckeretes okuláréját - amivel egyébként évtizedek óta homályosabban látott, mint nélküle.

Nagyot kortyolt az orrszarvúpohárból.

A szobában nem volt homokóra, ami mutatta volna az idő csordogálását, sem ablak, amelyen keresztül beszivárgott volna a nap-, vagy évszakok váltakozása. Ez lehet, ami megzavarta gyermekem agyát - észrevételezte magában al-Maarri, aki már bánta előbbi kifakadását, de mérge és büszkesége nem engedte, hogy közeledni próbáljon naivnak bizonyult fiához. Az első lépést a fiú tette meg:

- Az ember minden dolgok mestere, ezt tanítja nekünk a nagy Juche - mondta.

- Igen ám, de az idő az elmédben lakó ideák elvonatkoztatásától elvonatkoztatva egyenletesen folyik, és minden létezőt felölel.

- De az időre korántsem az a legjellemzőbb, hogy múlik - folytatta a kaftán öv-rojtjait morzsolgató, reszkető térdű ifjú. Livius Bryophyta tana értelmében az idő körbejár. Csakhogy annyiféle körítést, koloncot, csip-csup elemet hurcol magával, ezektől nehéz észrevenni, hogy a lényeg egy és ugyanaz. Minden ismétlődik, ha spirálisan is, csak más-más ruhában - eresztett meg egy hosszabb tirádát a gyermek.

- Bizonyára. Úgy van ez, mint ha valaki sokszor látta, amint a kutya nyulat üldöz, de nem látott még soha se nyulat se kutyát más körülmények között, azt hihetné, hogy a nyúl a kutya elő idéző je, ciklikus előzménye. Badarság! Tagadom, hogy - az esetek nagy részében - létezik egymásutániság, tagadom azt is, hogy - az esetek nagy részében - létezik egyidejűség - mondta szakálla bolyhait raszta-formába csavargatva a posztalkímia jeles tudora, Umar ibn Abi al-Maarri, aki szemüvegét levéve ugyanolyan vaksin pislogott a félhomályban, mint a tangóról értekező vak argentin. A sebezhetetlen múlton semmi sem változtathat, se bosszú, se megbocsátás, se börtön, még csak a feledés sem. Éppilyen hiábavalónak tartom a reményt és a félelmet, amelyek mindig eljövendő eseményekre utalnak, tehát olyan eseményekre, amelyek nem velünk esnek majd meg, hiszen mi a parányi jelen vagyunk. Minden átélt pillanatunk önmagában létezik, képzeletbeli összegük azonban nem létezik.

Ibn al-Mukaffa Mahfúz megfontoltan feltápászkodott a fotelből, hamuszín arca még fakóbb lett, amint belemerült a tüdő vész ellen különösen hatásos ördöggyökér (Euszébiósz Eusztathiosz mester szerint Teufelsdreck) parazsából felszálló füst hullámzásába, az ajtóhoz csoszogott, és a szakálla alól elővarázsolt iromba süldő macskát kilódította a küszöb mögött álló, homokkal teli tepsihez.

- Akkor mi az idő? - kérdezte visszatértében.

- Nem volt idő előttem, s utánam sem leszen, énvelem született és a sírba tér velem - hangzott a válasz. Vagy ha úgy akarod: az idő nem egyéb, mint ez a sót őrlő malmocska. A só benne pedig mi vagyunk - zárta le a vitát a bölcs.