Nettitia K. Froese
Abi Al-Maarri tizenkét bölcsessége¹

(Tolvajszintézis²)

Köszvényes lábának bütykeit áztatta éppen nagybölcsességű Umar ibn Abi al-Maari a halhártya-ragyogással áttetsző, füstfehér carrara-porcelán lavór kénesen gőzölgő kámforos vizében, miközben káposztalevélen sült görhét szemezgetett, inkább már csak a morzsákat csipegette mélázva, mint falatozott, amikor bátortalan neszezést hallott az ajtónyílást elfedő, aranysujtásos brokátfüggöny mögül. Az imént még a lét és nemlét peremén billegve egyensúlyozni tűnő aggastyán szemében a motoszkálás hallatán hirtelen tűz lobbant, korát többszörösen is meghazudtoló fürgeséggel görbebotjának hegyére szúrta fapapucsát és a botot hajítófaként lódítva, egyetlen, nagy ívű mozdulattal a hang irányába lendítette vele a nehéz lábbelit. Patkány vagy macska sündöröghet a térelválasztó mögött, rusnya dög mindkettő - gondolta, és azonnal meg is bánta heves cselekedetét, mert nyomban felmérte, a forró lábfűrdőt követően kénytelen lesz mezítláb átvágni a Négykarmú Sárkány Pagodája negyedik szintjének nyugati tornyában elhelyezkedő lakása Apuani Alpokból származó habmárvánnyal borított jéghideg padlóján, hogy elérjen papucsáig, az iménti botor cselekedetével esetleg újabb testi nyavalyáknak utat nyitó fölfázást kockáztatva.

Az alkóv ajtónyílását eltakaró drapéria mögül a mézsörtől vagy pálmabortól kapatos - netán a szellőzetlen szobát belengő kámforos kipárolgás szédítette volna meg csupán? -, meg-megroggyanó térdei egyensúlyát kereső Ibn al-Mukaffa Mahfúz lépett elő, széles, a padló kövezetén való elterülést kockáztató gesztussal vette kezébe szülőatyja fehrbellini fapapucsát, hogy Abi al-Maarri felmerülő gondjainak elejét véve atyja köszvényes lába elé helyezze azt.

- Hozsanna az olvasónak! - üdvözölte a szokásos módon az elégedettségtől lesütött szemű, talán már szendergő bölcset a pajkos gyermek, akit atyja hetvenhárom esztendővel azelőtt nemzett, hogy visszavonult 26.666 napja tartó magányába és nekifogott a posztalkímia alapművének megalkotásához. Atyám - tette kezét a bölcs vállára -, az egész palotában hiába keresem Drusianát, hogy rendbe tegye aranyléptű lábad benőtt körmeit, biztosan kurválkodik valamerre, mert ebben a jázminillatú tavaszban lángra kap a szív, tüzet fog az ágyék, és a szolgáknak folyton az üzekedésen jár az eszük, ahelyett, hogy elhintenék lelkükben az önmegtartóztatás nemes és üdvözítő szellemét.

- Nagy barom vagy te, szívemnek kedves gyermeke, ölemnek egyetlen gyümölcse, ha a lányokat és a fiúkat kárhoztatod a tavasz hozta örömök élvezete kapcsán: a szerelem minden tavasszal olyan biztonsággal köszönt be, mint amilyen biztos, hogy a homokóra lyukas csúcsainál összeillesztett kúpjaiból az utolsó szem föveny is áthullik az éppen alul állóba. Látom, könnyebben gördül át torkodon hordónyi méz- vagy árpasör, mint az agyadig eljutna a tudomány, ami ha belé is szivárog, koponyád boltozatán át oly fékevesztett sebességgel távozik, mint ahogy kiadós sörözés után vastag, napra ívelő sugárban pösölsz a napraforgók mosolygós árnyékában! Hiába próbálkozom én minden áldott napon okításoddal, fejednek dongái közül kámforként illan el a bölcsesség. Tudod-e egyáltalán, minek az attribútuma az iménti mondatomban szemléltetésül idézett homokóra?

- Korholó szavaid, már megbocsáss, bölcs atyám, minden titkok ismerője, leperegnek rólam, hiszen a kért válasz ismeretes előttem: az Időé és a Halálé!

- A beszéd a valóság elfedésének a legmegbízhatóbb eszköze - serkent fel a matuzsálem-korú tanítómester, kék csíkokkal mintázott fehér, kenderből szőtt törlőkendővel szárítgatva lábát: persze hogy az idő és a halál jelképe, ennyit minden tisztességesebb allegorikus festő táblájáról leolvashatsz, mert a kép a világiak könyve, ám időt, Istent, teremtést, halált ismerni kell ahhoz, hogy elfogadhasd vagy elutasíthasd őket egyenként: az időt is, meg a halált is. Hogy ezt megtehesd, tanulnod kell, olvasnod. Olvasót kell nevelnem belőled, ennek érdekében hajdanán az írástudással egyetemben rádruháztam az olvasás minden jogát:

1. A nem-olvasás jogát.

2. Az oldalak átugrásának jogát.

3. A könyv végig-nem-olvasásának jogát.

4. Az újraolvasás jogát.

5. A bármit olvasás jogát.

6. A "bovaryzmus" jogát.

7. A bárhol olvasás jogát.

8. A böngészés jogát.

9. A hangosan-olvasás jogát.

10. A hallgatás jogát.

Ismereteid hiányát azonban nem leplezheted se hallgatással, se beszéddel, átsüt koponyád kékerezetű, hártyás csúcsán, mintha azt nem is borítaná ősz sörényed. Kételkedéssel jutunk el a kérdezéshez, és kérdezéssel ismerjük meg az igazságot - mondta a bölcs, majd a szivarrá sodort káposztalevelet a kandalló tüzébe vetette, bal lábát papucsából kibújtatva talpát a lángok irányába fordította és talán a kényelmetlen testhelyzetétől kikényszerítve, talán agyának tisztulását serkentendő, öblöset szellentett -, a kételkedés kellően fejlett technikája pedig már megkülönböztethetetlen a mágiától; mira sed perversa delectatio - csodálatos és romlott gyönyörűség! Egyetlen gyermekem, tudod jól, hogy leendő művem megírásának előkészületeként, citatológiai gyakorlat gyanánt átrágtam magam az alexandriai könyvtár félmillió tekercsén, fóliókat, kvartókat, octávokat hajtogattam, a belőlük fölszálló por tette vaksivá szemem, inkunábulumokat lapoztam, ráadásul a Rhakótiszben zárolt negyvenezer tekercshez is hozzáférhettem, Dar al-Ilmben, a Tudás Házában a Midrást tanulmányoztam, ám minden kutatásomnak és fürkészésemnek egyetlen eszkathológiai tanulsága, hogy epifánia nincs! Feltámadásra ne számíts! A halál a legvégső válasz az élet által felvetett kérdésekre. A napba és a halálba nem lehet belenézni. A halál nem egyéb, mint a teremtés önzése és az élet botránya. Kár lenne ezt figyelmen kívül hagyni réveteg tépelődéseink során, midőn világraszóló alkotások megteremtését tervezgetjük - váltott át egyszeriben királyi többesre Abi al-Maarri. Abban reménykedünk, hogy az utánunk következő nemzedékek számára eligazító alkotásba foglaljuk tudományunkat és bölcsességünket, mire azt kell tapasztalnunk, hogy mindaz azonban, amit a könyveknek tulajdonítanak - nem lehet hatalmasabb magánál a nyelvnél: ahol a szó és a beszéd hiábavalónak bizonyul, ott az irodalomnak is vége. Beszélsz csak, mondataid gondosan öltöd egymásba, aleppói gubacstintád brumata-enyvvel kevered, hogy századok alatt se homályosodjon el írásod, s mindezt minek, hiszen ami mulandó, az nem igaz, és epifánia nélkül minden mulandó! Hiába hiteted el magaddal, hogy a művészet nem mesterség, nem is hivatás, hanem sors, sorsod nem emel az igazságosztó pajzsára, hogy alkotásod ne legyen mulandó, hogy szembeszegülve a világ folytonos megújulásával egy biztos pontot és bárki számára kapaszkodót jelentő műveddel az állandóságot meghódítsd: az emberi elme határozatlan természete az oka annak, hogy a tudatlanságba merült önmagát teszi meg a mindenség mértékéül. Pedig a végtelenhez képest nincs különbség a végesek közt. hogyan is ismerhetné egy rész az egészet? Mi mindennek a theodiceai tanulsága? - kérdezte immár önmagán a kaftánját magán fázósan összehúzó bölcs, gyermeke ugyanis a zsámolyán maga alá húzott lábakkal, fejét mellére ejtve elszunnyadt, nyála gyöngyözően csillant deres szakállán: minden művészet hiányból fakad. Többnyire mintha Isten távollétének elviselhetetlen-bevallatlan hiányérzetéből. Annak a kétségbeesésnek a felismeréséből, hogy a teremtést (legalábbis ezt a szöveget) Isten nélkül kell befejeznünk - zárta napi tizenkét bölcsességre szabott okítását Abi al-Maarri, és mint aki végzett a világ dolgaival, teljes összpontosítással podagrás bütykeit kezdte hájvirág-kenőccsel kenegetni.

1 Hommage a Nettitia K. Froese

2 Zalán Tibor, Jász Attila, Danilo Kiš, Daniel Pennac, Rimbaud, Abélard, Clarke, Christoph Ransmayr, Goethe, La Rochefoucauld, Pascal, Vico műveinek felhasználásával.