Danyi Zoltán: Ó, ah, oh...
Minőségét megőrzi: lásd a doboz alján
(Petri György: Amíg lehet. Budapest, Magvető Kiadó, 1999.)
A „jobb nem élni” lemondása és ujjongás egy-egy megtalált szóvicc felett – mondhatnánk sommásan (talán kissé csalódottan is) Petri György Amíg lehet című verseskönyvét olvasva. Viszont tisztában vagyunk avval, hogy a sommás megállapítások többnyire helytelenek, kiváltképp, ha könyvről van szó; nemcsak azért, mert a könyvnek ahány olvasója, annyi olvasata lehet (a Szentírásról is azt mondta valamelyik kabbalista, hogy annyi különböző változata van, ahányan olvassák – a vers pedig, bizonyos tekintetben, abszolút „szent írás”, ha mást akarnak is elhitetni velünk a kultúracsinálók mostanság), hanem mert újraolvasva is minden könyv más valamelyest. Valami korábban észre nem vett jelző, hasonlat vagy egy félmondat, amely fölött elsőre átsiklott a meglazult figyelem, egészen új jelentését világíthatja meg a versnek. Ezért észben tartjuk, hogy az értelmezések papagájtollazatában minden színnek – minden tollnak, pihének – megvan, meglehet a helye (hacsak nem odacsempészett maskaráról, festett tyúkfarokról van szó).
A kötet az „elég volt” jegyében kezdődik. A versbeszélő ténfereg, nem találja helyét, lamentál, úgy érzi, az idő végképp eljárt fölötte, nem tudja, mi keresnivalója van még a világban, „a porban itt lenn” (Szeretném tudni). A versek rövidzárlatos kompozíciója ugyanezt fejezi ki a forma nyelvén: a megromlást és megpenészedést, a tehetetlenséget. „Üres a tér, vak a világ.” (Vakvilág)
„A nagy mű immár végképp elmarad”, így hangzik a kötet első sora, majd a következőképpen folytatódik: „elhasználódtam ennyi év alatt” (Sláger). A nagy mű nemcsak az ércnél maradóbb tökéletességgel megírt versekre vonatkozhat, részben azokra is nyilván, de ezzel még meglehetősen közhelyes szinten maradna a megállapítás. Az értelmezésnek más (esetleg érdekesebb) irányt mutat, ha eszünkbe jutnak a középkori aranycsinálók, az alkimisták, akik fáradhatatlan makacssággal munkálkodtak egész életükön át az opus magnum létrehozásán, és persze mindig sikertelenül. Végül (többnyire) belátták, hogy az aranyat nem a lombikban vagy a tégelyben kell keresniük, hanem (persze jelképesen) magukban.
A fölbomlást, szétesést ecsetelő verseket követően a Hétsorosban egyszercsak felragyognak Róma, az Örök Város utcái, az egyenetlen kövek melegsége enyhít a komor hangulaton. A nap kisüt a Campo dei Fiorin, a beszélő mintha kiszabadulna a sötét szétesettség markolásából. (Vagy mégse – hiszen a Campo dei Fiori arról nevezetes, hogy ezen a téren égették meg Giordano Brunót, akinek a gondolkodására nem kis mértékben hatott az alkímia és a kabbalizmus.) A versszerkezet igazodik a megváltozott, derültebb helyzethez: kitisztul, szabadabb, ugyanakkor szabatosabb is lesz a forma, a humor árnyalatnyit világosodik, a szójátékok hitelesebbek, eredetibbek az itt következő versekben. A Kizökkent idő, ez a vérbeli „petris” hosszúvers így indul: „Mielőtt elkezdeném, lemegyek még / sörért.”, azután következik egy eszmefuttatás a kötetcímek sutaságáról, majd miután a beszélő zárójelben meg is ebédel, számba veszi egy barátság, egy életre szóló, fontos barátság emlékeit: „Ki-ki kefélt (vagy volna) a maga útján. / Mégpedig anélkül, hogy felosztottuk volna a piacokat / vagy a vadászterületeket. Csakúgy spontán. Ezt nevezem én / igazi barátságnak.”
Külön figyelmet érdemel a Szerbia című vers, melyet a költővel legutóbb készített interjú szerint részben a mai téboly, részben pedig személyes emlék ihletett, Szerbia ugyanis „félig-meddig szülőhazája” Petri Györgynek: szülei a világháború előtt Belgrádban éltek, és csak az ostrom, a bombázások pokla elől menekültek Budapestre. A látomás, amelyből a vers kibontakozik – a Belgrád elsötétült egén megjelenő kereszt – valójában Petri édesanyjának az álma. Az öldöklés embertelen iszonyatát, egyszersmind minden létező csupasz kiszolgáltatottságát egy repeszek által szétszaggatott szamár halála érzékelteti a versben: „nem tudhatom ő mit lehelt ki / nem tudhatom most hol lehel / legyen számára majd finom fű / transzcendens szamáreledel”.
Aktuálpolitikai jelentése van A Dunánál című versnek is, amely József Attila 1936-ban írt költeményére válaszol. József Attilánál értelmes célként szerepel a népek egyesítésének nemes szándéka: a folyó mint archetípus a múltat és a jövőt, egyszersmind az egyéni sorsot az ősök sorsával köti össze, ennek fényében pedig egy nagy társadalmi rendezés lehetőségének is foglalata. Petri kontrapunktjában tömören megfogalmazódik ennek az eredménye: „Szép nagy folyó ez, több rokonomat belelőtték.” A Dunában dinnyehéj helyett hullák és hadiszállítmányok úsznak, vagy mostanság inkább szenny, ürülék. Ezeken is szépen el lehet gondolkodni. És le lehet vonni a következtetést: „Térségünkben / soha nem tengett túl a racionalitás. / Ésszerű megbékélésre semmi remény.” Maradnak továbbra is a nemzeti tébolydák. De ha a felhagy az ember a reménnyel, egészen jól el lehet éldegélni itt is, „hit és perspektíva nélkül”. Könnyebb így – akkor hát ez a megoldás.
A könyv utolsó harmadában a versek tematikája, hangvétele ismét megváltozik. Mintha aranypor hullana a keserű grimaszra, az öregedés durva tényei mellett – vagy inkább azokon túl – a létezés csodájának szemlélete válik hangsúlyossá. A „minden olyan szép, még a csúnya is” hangulata ez, melyet Kosztolányi kései verseiből ismerhetünk. Előtérbe kerülnek a máskor talán mellőzött részletek, a semmiségek, a „kosztolányis” mozzanatok, az angyali apróságok (mert „az angyal a részletekben lakik”). Az életnek egyik ilyen mellékes mágiája például a főzés. Petri Györgyről tudható, hogy a konyhaművészetben is remek otthonossággal mozog, tud és szeret főzni, így nem meglepő, hogy az egyik verse részletesen leírja a fenséges provánszi halászlé elkészítésének receptjét, a piaci bevásárlástól kezdve egészen a tálalásig (Az szakácsnak Marseillaise-e). Másképp szól az élet nagyszerűségéről és megismételhetetlen extázisáról az elégikus Best before end című vers, és ennek ódai hangvételű párja, a Mosoly, melyből hosszabb részletet idézünk.
A halál közelsége az ember életélvező és életészlelő képességét fölfokozza. Ebben a hangulatban minden, még a leghétköznapibb dolog is kivételes jelentőséggel bír, egyfajta mámoros lelkesültség tölti el az embert, melynek hatására a leglényegtelenebbnek látszó mozzanatokból is kicsomagolható a végtelen, a létezés nagyszerűségére lehet rácsodálkozni újra. Eddig jut el a kötet, aztán az utolsó versben új nap virrad meg, ismét egy józanabb hangvételben: „Mit tudom én, / mi jöhet még e dermedt sártekén. / Fejünk fölött / mint izzó jégdarab / delel a téli nap.” (Már reggel van)
Summa summarum, amit az olvasó megszokott és el is vár, előkerünek a korábbi kötetekből ismert motívumok: politika (március, október, Nagy Imre), szerelem (Maya, Sára, Pap Mari), művészet (Bach, Chopin, posztmodern), valamint a szokásos tűnődések hétköznapi dolgok felett. És ugyancsak előkerülnek a jól ismert „petris” szakmai trükkök, a szójátékok, a közhelyszerű frázisok, a szándékosan dilettáns rímek, az elferdített idézetek és a kettészakított verssorok. Vagyis azt kapja az ember, amire befizetett: a Petri György márkanévvel fémjelzett minőséget. Kemény fallogocentrikus szövegeket, férfias őszinteséget.
Szép kivitelezésű, illatozó kötetben.