Danyi Zoltán: Ó, ah, oh...

Tartózkodó vizsgálódások

(Czeslaw Milosz: Az Ulro országa. Európa Könyvkiadó, Budapest, 2001.)

„Hosszú halogatás után mesélek most néhány szellemi kalandomról, amelyekről, ha szóba kerültek is olykor, nem szívesen, tartózkodóan beszéltem” – kezdi könyvét Milosz. A leginkább nagyesszének minősíthető mű különös, egyszersmind kellemes vegyítése irodalom- és kultúrtörténetnek, vallásnak és vallomásnak, esztétikai és metafizikai eszmefuttatásnak.

Füzi László tömör összefoglalásával élve, a könyv „a spirituális hagyományt és annak eltűnését térképezi föl, azt a gazdag gondolkodástörténeti hagyományvilágot, amelyik a racionalizmus uralomra jutásával mintegy 'kiiktatódott' az emberiség gondolkodásából” (Tiszatáj, 2001. szeptember). Ennél fogva érthető, hogy ezekről a dolgokról Mil osz, mint mondja, „tartózkodóan” beszélt. A téma komoly elmélyülést igényel a tudományosság ellenében ható alkímia és kabala irodalmában, ez pedig nem éppen veszélytelen terepe a gondolkodásnak. Nem veszélytelen azért, mert azonnal az okkultizmus vádját vonja vele magára az ember; emiatt Mil osz nem egyszer hangsúlyozza is, hogy az efféle spekulációkhoz és ködösítésekhez semmi köze és vonzalma nincsen. Veszélyes továbbá azért is, mert a spirituális hagyomány vizsgálata a „kizárólag művészeti-irodalmi kultúra” lefokozását vonja maga után, mint Milosz mondja: „elveszíti jelentőségét az úgynevezett szépirodalom”. Vagyis az irodalom „irodalmi” vizsgálatán túl már nem a mű esztétikai, poétikai sajátosságai a mérvadók, hanem az a jóval bizonytalanabb szempont, hogy mennyiben érinti a mű „az ember sorsára kiható legfontosabb gondolatokat”. Az ilyen vizsgálódás pedig tudományos tekintetben mindmáig tabunak számít (legalábbis lengyel körökben, ezekre utal ugyanis a szerző közvetlenül).

Milosz a következőképpen vezeti fel a problémát: „Az irodalom nagy korszakaiban képes arra, hogy hozzászóljon az ember számára alapvető fontosságú kérdésekhez. Rossz időszakaiban elveszíti ezt a képességét, és mintha el is felejtené, hogy vannak ilyen kérdések. Márpedig az elmúlt kétszáz évben nem volt alapvetőbb kérdés annál, hogy az ember elfogadja vagy nem fogadja el azokat a meggyőződéseket, amelyek a 'tudományos igazságot' alkotják. (.) Biztos, hogy az irodalom nemcsak a megismerés eszköze, de ha eleve lemond erről, és már nem tekinti betegségnek a betegséget, akkor elfogadja saját dekadenciáját. (.) Az unalom figyelmeztető jel. Miért olvassak prózaírókat és költőket, ha tudom, mit találok náluk.” Meghökkentő ostorozása ez a szépirodalomnak, kivált egy Nobel-díjas költő tollából, aki (mellesleg) a Kaliforniai Egyetem irodalomprofesszora; de a költők és gondolkodók szellemi elevenségét és bátorságát valószínűleg éppen az ilyen szembenállások, az árral szemben úszó intellektuális gyakorlatok mutatják a leginkább. Erről az alapállásról szemlélve tekinti át Mil osz az utóbbi néhány száz év irodalmát és gondolkodását. Vizsgálódásainak értékét jelentősen emeli a hangvétel személyessége, kiegyensúlyozott nyitottsága, amelynek következtében a bírálat szigora helyett a keresés, az előítélet nélküli gondolkodás nyugodt örömét nyújtja olvasójának.

A kiindulást – néhány fejezetnyi memoár jellegű részt követően – egy beékelődő referátum képezi, amely Dosztojevszkij vallási nézeteit tárgyalja. Dosztojevszkij regényei a modern ember legalapvetőbb antinómiáját ábrázolják, az objektív igazság és a hit küzdelmét, vagy másképp: az Istenember (Krisztus) és az Emberisten (a sorsát a tudomány által kézbe vevő, önmagát megváltó ember, azaz a Nagy Inkvizítor) harcát. Mint a referátum kifejti, az embernek választania kell e kettő között, és nincs biztos fogódzója ebben a kérdésben, melyet ha lecsupaszítunk, ahhoz a dilemmához érkezünk, hogy van-e szükségszerűsége az egyéni életnek, vagy minden ember „csak azért él, mert él”. Az utóbbi esetben az ember más egyébbel helyettesíthető számadattá válik, élete esetleges, véletlenszerű lesz, amiben a legrosszabb az, hogy az ember a saját szemében is lefokozódik, „hontalanságra ítéli magát”, így szellemi és erkölcsi viselkedése is ezt a hígabb állapotot fogja tükrözni.

Milosz könyve a továbbiakban Mickievicz, Böhme, Swedenborg, William Blake (a címbeli Ulro országa is tőle származik, s azt a tájékot jelenti, „ahol a megnyomorított ember kénytelen elviselni a lelki gyötrelmeit”), Goethe, Oscar Milosz és mások (többnyire profetikus) műveinek vizsgálatán keresztül állít össze egy képet arról, hogy az utóbbi két-háromszáz év gondolkodása milyen válaszokat próbált adni erre a nagyon is lényegbevágó problémára, milyen módon igyekezett elkerülni a hasadást a tudományos gondolkodás által felállított törvények és az emberi lélek bensőséges világa között. A sokrétű elemzés során Mil osz a nagybetűs Képzelet fontosságát emeli ki, ugyanis az emberi képzeletben reméli megtalálni azt az összekötő kapcsot, amellyel az ellentétek feloldása megkísérelhető. A hit és a tudás elkülönülésének nem az értelem, a (rendszerint hidegnek nevezett) ráció az oka, hiszen az értelem nagyon is emberi: képtelenek vagyunk abban hinni, amit nem értünk, vallja Milosz, Swedenborggal egybehangzón. A Krisztusba vetett hit semmiképp sem kerülhet összeütközésbe a kutató értelemmel, „ha ez az értelem abszolút tisztességes”; ily módon a hit és a tudás szembeállítása egy elhibázott, téves megközelítésnek tekinthető. A kérdésben döntő fontosságú szerepet játszik a képzelet, mégpedig azért, mert a képzelet határozza meg az embernek a világmindenségről alkotott képét, sőt egész gondolkodását is. A képzeletet nem tarthatjuk másodlagosnak az érzékeléshez képest, ellenkezőleg, éppen a képzelet az érzékelés alapfeltétele, fejti ki Milosz (elsősorban Oscar Milosz Les Arcanes című metafizikai poémája alapján). A könyvben természetesen a modern tudomány és technika kiemelkedő eredményei is szóba kerülnek: ezek közvetlenül ugyan nem tehetők felelőssé az értékek széthullása, a szellemi és erkölcsi hanyatlás miatt, de Milosz hangsúlyozza, hogy a civilizációnak mindezek a jó oldalai „a hanyatláshoz fűződő szoros kapcsolatban keletkeztek, a hanyatlásból születtek, és maguk is hanyatlást nemzettek”. Egy korszak vége viszont szükségszerűen egy új korszak eljövetelét is jelenti egyben. Ennek megfelelően a fentebb felsorolt szerzők többségénél megjelenik (legalábbis elvben megvalósítható ideaként) a „nagy helyreállítás”, az ember szétválasztott képességeinek újraegyesítése, az emberi és isteni rend apokatasztázisa (azaz a „coniunctio oppositorum”). A széthullás, felbomlás, hanyatlás apokaliptikus állapota után van remény a megújulásra: ez az, amiért a katasztrófát is érdemes elfogadnunk.

Jelenleg azonban még a megújulás előtt vagyunk, a széthullás metafizikai helyzetében, amelyet „a nagybetűkkel írt nincs határoz meg”. Erről az állapotról a következőket írja Mil osz (és bizonyára nem véletlen, hogy ez a rész Buddha Tűzbeszédére emlékeztet): „Nincs semmiféle hang, ami a világmindenségből szólna hozzánk, nincs rossz és jó, nem jön el az, amire várunk, és nem lesz semmiféle Ország. Az emberi személy, amely büszkén mutat ujjával önmagára: 'én' , szintén illúziónak bizonyult, mert csak tükörképekből áll, egyedül a hámszövet tartja össze. Illúziónak bizonyult a szeretet, illúziónak bizonyult a barátság, mert ahhoz, hogy létezzenek, kell valamiféle megértés, de hogy lehetne megértés, ha a nyelv csak minden egyes ember magányát fokozó hablaty? És mi marad e hatalmas nincs közepében? Csak az idő, a sehonnan sehová száguldó, a szervezet sejtjeinek fokozatos pusztulásával mért abszolút idő.” Ebben a helyzetben Mickiewicz, Dosztojevszkij, Goethe, Blake, Oscar Milosz egész filozófiája is vereséget szenved: a tudomány vizionárius megújítóinak gondolatai „legföljebb néhány kiválasztottat érdekelnek”. A civilizáció magára talált termékeiben; úgy tűnik, az ember nem vágyik másra, mint a szavak és képek lármájára, melynek „az a célja, hogy rákényszerítsék, mennyiségi kategóriákban gondolkodjon, és mintegy fordított távcsövön át nézzen másokat, így nézze magát is”.

A könyv (és az eddigi történelem) utolsó fejezeténél feltehető hát a kérdés, hogy van-e remény – hiszen az embernek, végül is, megadatott a választás szabadsága. Milosz tartózkodik, nem nagyon akar válaszolni a kérdésre; mindazonáltal a könyv utolsó oldalainak van némi pozitív, derűs(ebb) felhangja. Az Istenember és az Emberisten közötti választást illetően pedig nem mellékes, hogy könyvében kétszer is idézi Dosztojevszkij megjegyzését: „ha bebizonyítanák is, hogy a tudományos determinizmus oldalán áll az igazság, én Krisztussal maradnék”.