Danyi Zoltán: Ó, ah, oh...

Az elmélet visszavonul

(Jean Baudrillard: Az utolsó előtti pillanat. Beszélgetések Philippe Petit-vel. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 2000.)

Két francia filozófus beszélget: akár egy vicc is kezdődhetne így. Valójában azonban Jean Baudrillard és Philippe Petit beszélget ebben az esetben, viccesnek aligha tűnő dolgokról. A teljes igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy inkább csak Baudrillard beszél, Petit legfeljebb közbekérdez, mellékesen megjegyez valamit, esetleg kicsit ellenkezik, hogy feszegesse az éppen szóban forgó témát. Vérbeli Baudrillard-könyv ez tehát, mondhatnánk, azzal a megkötéssel, hogy jelen esetben Baudrillard-nak, afféle posztmodern Szókratészként egy kvázi-vitapartnerre volt szüksége gondolatai kifejtéséhez, megfoga(l)m(a)zásához. Egy hangyányi különbség azért akad kettejük módszere között: míg a platóni dialógusok Szókratésze ugyanis szüntelenül kérdezget, hogy mintegy a beszélgetőtársa szájába adva fogalmazza meg gondolatait, addig Baudrillard inkább saját kérdéseit adatja Petit szájába, hogy azután ő maga válaszolja meg őket - gördülékenyen, és persze lehengerlő magabiztossággal. A forma egyébként - a beszélgetés szimulációja! - annyiban igen találó (és a tartalomhoz mindenképpen kiválóan hozzásimuló), hogy Baudrillard mai világunk egyik legmeghatározóbb jellemzőjének a virtualitások és szimulációk győzedelmeskedését, mindenütt való eluralkodásukat tartja. Olyannyira, hogy a szimulációk mára már hiperreálisakká váltak, valóságosabbak a valóságosnál, mondja Baudrillard. Így tehát egy szimulált beszélgetés is sokkal inkább beszélgetés, mint egy egyszerű hétköznapi eszmecsere.

A könyvet egy kisesszé vezeti be és frappáns módon, afféle keretes elrendezésnek megfelelően egy kisesszé is zárja le. A bevezető esszé az érték sorsát veszi fontolóra, ami egyben az egész könyv alapvető problematikáját képezi, hiszen a beszélgetés során felvetődő témák sokfélesége mögött rendre felbukkan az értékvesztés mint számos aktuális világjelenség általános jellemzője (és sokszor magyarázata is). Az értékeket illetően egy kiüresedési folyamat körvonalazódása vehető észre, mondja Baudrillard. "A minden érték átértékelésének nagy nietzschei gondolata pontosan ellentétes módon valósult meg, az értékek visszafejlődésének formájában". A hamis és igaz, csúf és szép, jó és rossz bináris oppozícióján nem sikerült túljutnunk; mint mondja, nem meghaladás történt, hanem "felbomlás és elmosódás". Mivel a bevezető esszé szerint ez a jelenség a legszembetűnőbben a gazdaság esetében vehető észre, ezért Baudrillard a kereskedelem (mondjuk így:) metafizikájáról teszi meg az első észrevételeket. Az érték logikáját egyre inkább a spekuláció "gazdaságon túli gazdasága" váltja fel, mondja, melyben az értéknek nincs többé kapcsolata a termeléssel, a termelés valóságos feltételeivel. A spekuláció önkényes szabályokkal működő játék ("katasztrófa-játék"), mely bizonyos szempontból öncélú, ugyanakkor ellenőrizhetetlen is, kicsúszik az elmélet kontrollja alól. A spekuláció előtérbe kerülése és a valóságos dolgok fokozatos háttérbe szorulása nemcsak a gazdaság világára jellemző, de a filozófia, az esztétika, a politika világában, valamint az emberi élet más aspektusaiban is tetten érhető. A teória ellenőrzést gyakorló képessége mindenütt, minden szférában meggyengült, helyette az érdek és a hatalom jóval ősibb, ösztönösebb erőformái élednek újjá. Az elmélet nem tudja többé felülmúlni, megelőzni a gyakorlatot, ami szükségszerűen azt is jelenti, hogy az elmélet devalválódik, értelmetlenné és fölöslegessé válik, és vele együtt a fikció is, mely szintén irreleváns a szimulációk és a virtualitások által produkált, (hogy úgy mondjuk:) minden képzeletet felülmúló képzeletbeli világok mellett.

Petit és Baudrillard beszélgetései a könyvet bevezető sorok szerint az utolsó ponton születnek, "annak a szélsőségnek a bekövetkezte előtt, amikor már nincs mit mondani". Ebben a tekintetben egyfajta összefoglaló jelleget várhatunk el a könyvtől, vagyis azt, hogy summázzon mindent, amit az emberről és a világról ebben a "vég" előtti, legeslegutolsó pillanatban tudni vagy gondolni lehet. Baudrillard ennek megfelelően számos témáról fejti ki a véleményét, kezdve az olyasféle közéleti dolgokkal, amelyekkel nap mint nap találkozhatunk az újságokban, de persze szót ejt "komolyabb" területekről is, mint a technikai fejlődés vagy a művészetek, és Baudrillard végig a jelenségek mögötti átfogó jellemzőkre való rálátás igényével beszél ezekről az igen eltérő kategóriájú dolgokról. A jelenségek mögött pedig az értékeknek a már említett általános és állandó csereberéje érhető tetten, ami Baudrillard szerint annak köszönhető, hogy az újonnan megvalósult világrendben "a piac és a demokrácia entrópiája" győzött. Hogy ez miként mutatkozik meg a politikum világában, arra vonatkozóan Baudrillard a keleti diktatúrák összeomlása utáni "interaktív" helyzetet említi: a korábban szemben álló két világ ugyanis ebben a szituációban kölcsönösen megfertőzi egymást a maga "vírusaival". A Nyugat a technológia, a piacgazdaság, az elpuhulás kórokozóit, a Kelet a környezetszennyezés, a bürokratikus tehetetlenség, a kínzó szorongás vírusait terjeszti, mégpedig úgy, hogy a cserebere körforgásában azok az értékek is veszítenek intenzitásukból, melyek korábban viszonylag jó hatásfokkal működtek, mint pédául a demokrácia vagy az emberi és szabadságjogok: "minden kézzelfogható, erkölcsi vagy politikai szabadságforma lassan feloldódik az egyetlen megmaradó szabadságformában, a piac szabadságában, a piac értékeinek a szabadságában, és ezen értékek világméretű alkalmazásában". A kultúrák, világok, tradíciók közötti különbségek látszólag lassan elmosódnak a mondializáció (vagyis a globalizáció) során. A mondializáció hátulütője Baudrillard szerint éppen az, hogy az egyetemesség, az univerzalitás ellenében fejti ki hatását; s ez azt jelenti, hogy amíg az egyik oldalon a technika, a piac, a turizmus, az információ automatikusan "átíródik" a mondiálisba, addig a másik oldalon az emberi jogok, a kultúra és a demokrácia egyetemes értékei folyamatosan elhalványulnak, eltűnnek. Azzal, hogy a mondializáció győzelmével az értékek és különbségek felszámolódnak, tisztára mosódnak, egy "tökéletesen differenciálatlan kultúra" (vagyis kulturálatlanság) jön létre. Noha a globalitásra törő új világrend a felszínen az erőszak kirekesztéséről, a rossz, a betegség, a halál eliminációjáról szól, bizonyos szempontból ez mégis egy erőszakos folyamat, amely szükségszerűen kihívja maga ellen az egyre kiszolgáltatottabbá váló "egyediségek" vad és indulatos megnyilvánulásait, mint amilyen az Iszlám világnak a Nyugatra irányuló elkeseredett gyűlölete.

A vírusok, a hálózat és a virtualitás az a három kulcsfogalom, amellyel Baudrillard "az utolsó előtti pillanat" jellegét megragadja. Az értékek "átfertőződésének" világméretű jelensége a vírusok támadásához hasonlítható: a vírusok gyors szaporodásának jellemzője ugyanis az, hogy rövid idő leforgása alatt az egész rendszer destabilizálódásához vezet, legyen szó akár élő szervezetről, akár az információ, a gazdaság, a politika rendszeréről. Ezeknek a politikai, kereskedelmi, kulturális stb. "vírusoknak" a villámgyors terjedését a mindent átszövő média élőben, egyenes adásban (real time) közvetítő hírhálózata biztosítja. Az új világrend alapját éppen ezért a hálózat képezi: a kommunikációs műholdak, a mobiltelefonok, az internet segítségével hálózza be a glóbuszt az új illúzió. A prioritás pedig a hálózatot illeti meg, nem a hálózat előfizetői: a hálózat, a rendszer működése a fontos, nem az egyén, aki csupán a hálózat alárendelt részecskéje lehet (a hálózat túszává válik). Ismert allegóriával élve a szubjektum halála ez, de egybeesik a valóság halálával is, mely utóbbit a szimulákrumok váltják fel, a valóságosnál is valóságosabb utánzatok. "Megalkottunk egy párhuzamos és virtuális világot, amely a miénk helyébe lépett, ezért kikerültünk a világból." A virtuális valóságnak köszönhetően beköszöntött a vágyaink halála, hiszen a képzelet és az álom átmásolódott a technikai valóságba; a lehetőségek hiperreálisakká váltak. A világ fenyegetettségét Baudrillard a leginkább ez utóbbiban látja, mivel ez azt is jelenti hogy a szimulákrumok virtuális világában nem lehet különbséget tenni az igaz és a hamis között. Ha pedig képtelenek vagyunk elválasztani egymástól a jót és a rosszat, összeomlanak "a derék racionális vezérelvek".

Baudrillard radikális gondolkodása saját felfogása és szándéka szerint a világ illúziójának csillapítására törekszik. Az ideológiáktól és a hiedelmektől függetlenítve, távolságot tartva, "a maguk pőreségében" szeretné szemlélni a dolgokat, hogy megragadható legyen a tárgyiasság, az események radikalizmusa, és leírhatók legyenek a jelenségek. Ugyanakkor Baudrillard azt is elismeri, hogy a gondolkodás mint olyan ellentmondásos jelenség: amellett, hogy a valóságot faggatja, lehetséges, hogy ő maga is egy parazitaforma, sőt lehet, hogy éppen ő a rendszer legmélyén, mindennek az alapjaiban lappangó vírus. Mindenképpen van a gondolkodásban egy sötét, homályos tényező, melyet Baudrillard a gondokodás "démoni dimenziójának" nevez: a gondolkodás folyamatában ugyanis az öntudatos elemek mellett mindenképpszerepet játszanak titokzatos, öntudatlan elemek is. A gondolat azért lehet démoni, mert egyszere két oldal pártján is állhat, ami zavarba ejtő; ugyanakkor ha ezt felismeri az ember, könnyebben lemond a gondolkodás dominanciájáról, ami nem is olyan rettenetes dolog: "Más kultúrákban az emberek az egész testükkel kapcsolódnak a világhoz, egyetértésben vannak a világgal, amelyet a metamorfózisok ciklusa alakít. A mi modern, racionális intelligenciánk a kezdettől fogva az eszközeink és ismereteink képére alakított technikai lényeget csinált belőlünk."

A beszélgetés vége felé a művészet is szóba kerül. Philippe Petit a fényképezés témáját veti fel, Walter Benjamint idézve, aki szerint megkerülhetetlenül fel kell tenni a kérdést: "a fényképezés puszta feltalálása nem fordította-e ki önmagából a művészet alapvető jellegét". Válaszában Baudrillard kifejti, hogy mindenképpen tévedés átesztétizálni a fényképezést, hiszen a fotó jellegéből adódik, hogy "esztétikán inneni vagy túli vidékről" származik, továbbá hangsúlyozza, hogy a fotóban tagadhatatlanul van valamiféle mágia, valami megőrizni való titok. Ha mármost az olvasónak eszébe jut ezen a ponton, mit mond Jakob Böhme a képeknek az emberre tett hatásáról, akkor nem lehetetlen, hogy éppen ez, a fotózással és a képpel foglalkozó fejezet lesz számára a legizgalmasabb része ennek a beszélgetésnek. Böhme vallásos-misztikus szemléletében ugyanis a képalkotás (az ő szakszavával élve: az imagináció) "a mágia első alapja", a teremtés mágikus aktusának első mozzanata, egyben dinamikus, központi eleme. Isten a maga képére teremtette az embert, tehát a teremtés (formálás) kezdete és alapja egy belső minta, belső lényeg megalkotása (elképzelése), amely azután kivetítéssel, beleképezéssel, imaginációval valósítható meg. Böhme szerint az ember is ugyanígy, ha sokszor nem is tudatosan, egy belső kép alapján alakítja az életét, egy elképzelt belső centrum a realizálásán fáradozik nap mint nap. Ebből következik, hogy ha a kép, amelyet az ember a lelkében megalkot, téves, akkor az az életmód, melyet a kép alapján követni próbál, szintén elhibázott lesz.

Baudrillard a fotó filozófiai aspektusain, "a fénykép mélyén megbúvó" semmiről tett észrevételein túl a civilizáció öngyűlöletéről is szót ejt, mely a filmezés alakulásán a lehető legvilágosabban látszik. "A legtöbb mai film tartalma véres sodródásán, a története szegénységén és fortélyos technikáján keresztül azt tanúsítja, hogy a filmesek különlegesen megvetik a saját eszközüket és a saját mesterségüket, és főleg megvetik a képet magát, amelyet bármilyen speciális effektus kedvéért hajlandóak prostituálni." Olyan bűntény ez, amelyben összekeveredik a gyilkos, a cinkos és az áldozat - ez pedig nem más, mint az öngyilkosság klasszikus esete.

A kötetet záró kisesszé végül óvatosan, és (viszonylag) konzekvens módon, visszavon minden elméletet, mely magyarázni próbálja a jelent. Baudrillard a magfizikából vett hasonlattal él: ahogyan lehetetlen ugyanabban a pillanatban egyszerre kiszámolni a részecske helyzetét és sebességét, "ugyanúgy nem lehet egyszerre felbecsülni a valóságos eseményt és azt, hogy milyen pillanatnyi információt közvetít". Nem tudhatunk hát semmit a jelenről, s a múltról is csak annyit, amennyit a rekonstrukció során felállított modelleink közvetítenek. Annyi azonban sejthető, hogy már nem az ember gondolja a világot: ehelyett manapság "az embertelen gondol bennünket". Ez vezet el a gondolkodás radikális bizonytalanságához, amikor is "a gondolkodás a csalással rokon - mint ahogy az igazság is, amelyet, mint tudjuk, mindig fátyol rejt előlünk, ezért maga is örök csalás."

Mintha ezzel a fátyol-metaforával a nyugati filozófia a védikus bölcsességhez érkezne vissza. A valóságot, és vele együtt a végső igazságokat Mája fátylai (ismét?) elrejtik előlünk.