N. Czirok Ferenc: A másik lélek III.
Harmadik találkozás
Gyökér Titusz, egykoron a matematika elismert és tiszteletre méltó tanára, aki a város jó nevű gimnáziumában, majd később néhány évig a Természettudományi Egyetemen tanított, albérleti szobájában ült és versein dolgozott, javítgatta, csiszolgatta őket, nyelvileg és stilisztikailag.
Amikor felcsörrent a „kis őshüllő”-nek becézett, fehér számlapgombokkal ellátott telefonja. A kis őshüllő először csak egyet csörrent. A matematika volt tanára feltekintett a szabályosra szabott papírlapról. A téglalap alakúra szabdalt papírlapokra, melyek hatalmas reklámplakátokból készültek, részben a 2025-ben kezdődő papírhiány, másrészt az Unió déli részére vonatkozó rendelet miatt volt szüksége.
Gyökér Titusznak nagyobb szüksége volt a papírra, amelyre verseit kézzel leírhatta, mint a génkezelt rozskenyérre, melyet az Unió Élelmezési Minisztériuma ugyancsak rendelettel vásároltatott meg a lakossággal.
A tanárnak volt ugyan egy régi számítógépe, amely még funkcionált, ám amikor verset írt, azt először kizárólag papírra vetette, s csak többszöri csiszolás után táplálta a komputerbe. Ezzel a kézírásos verssel úgy volt, mint némely öreg horgász a zsineggel. Villantót azért nem használtak, hogy az ujjaik között eresztett és feszített zsinór segítségével azonnal érezhessék az „ütést” (főleg a ragadozók esetében), amikor a hal rákap a csalira.
A kis hüllő évek óta nem szólalt meg. A huzalos telefonok hetven százalékát megszüntették, részben azért, mert a mobiltelefonok hetedik generációja kiszorította a Bell által feltalált készüléket, másrészt pedig azért, mert évek folyamán telefonszolgáltatói társaságok mentek csődbe. Amikor a kis őshüllő megcsörrent Gyökér Titusz albérleti szobájában, a naptárak 2027. április 19-ét jeleztek.
A régi telefonkészüléket Gyökér Titusz amolyan old time, múzeumi értékként őrizte.
Tíz perc múltán, újra felcsengett a kis őshüllő, ezúttal kétszer.
„Régi ismerős, talán egykori tanítványom lehet, aki nem jutott sokkal előbbre az életben” – gondolta Titusz. „Rokonaim alig voltak, barátaim pedig már évek óta nincsenek.” A „Nettes” folyóiratok szerkesztői is nagyritkán jelentkeznek, hiszen az ő számítógépe már a múlté, hatvannégy bites, az aktuális szerkesztőségek viszont már 77-es Roy-okkal rendelkeznek, s emiatt nehézkés, komplikált az üzenetek vagy egyéb szövegek átjátszása, küldése.
Ahogy a telefonokat, úgy a régi típusú komputereket is csak azok használják, akik nem voltak hajlandók elfogadni egy európainak számító politikai párt programját sem.
A gazdasági-politikai régiók létrehozása, a génkezelt robotok megjelenése majd később széles körű alkalmazásuk újabb ellentéteket váltott ki az egyesült társadalmakban. Az ember ember marad, mindaddig amíg a génkezelt robotok teljesen fel nem váltják.
Gyökér Titusz számára semmi sem volt annyira idegen és elfogadhatatlan, mint a génkezelt robotok. Néhány nappal ezelőtt már a műszakilag legelmaradottabb ENSZIDÉ is beszámolt kulturális műsorában a génkezelt robotok költészetéről.
A génkezelt-robot költészet egyik, az angol régióból szláv régiós nyelvre fordított, legjobbnak tartott haikuja például így hangzik:
Vérző ég vizek felett
Fut meztelen lábad
A naplemente felé
„Nem a haikuban van a hiba, hanem a génkezelt robot-költő lábában, az viszont teljesen mellékes, a vers a fontos!” – mondta az egyik szerkesztő Gyökét Titusznak, amikor az említést tett a díjnyertes gyenge haikuról és a rossz fordításról.
Amikor a kis hüllő háromszor végigcsörgött, Titusz felemelte a kagylót.
„Üdvözletem tanár úr! Kapcsolja be a számítógépét, perceken belül e-mail-je érkezik!” A vonal megszakadt. Gyökér Titusz tanácstalanul állt a „kis őshüllő” mellett, kezében a telefonkagylóval.
A hang olyan volt, mintha régi magnetofon szalagról hallotta volna. Háttérsusogás és beteg tüdő zihálása hallatszott.
Néhány perc múlva a tanár bekapcsolta hatvannégy bit-es számítógépét. Az e-mail gyorsan megérkezett.
Kedves Titusz,
számításaid szerint huszonnégy év telt el találkozásunk óta. Ha figyelembe vesszük, hogy az utóbbi tíz évben lerövidültek az évszakok, akkor úgy is mondhatjuk, felgyorsult az idő, s akkor csak tizennégy éve nem találkoztunk. Saját mércém szerint három éve. Nos, nem szeretnék váratlan meglepetést, esetleg szívszélhűdést okozni neked hiszen ma pontosan hatvanöt éves vagy, ezért fogadd jókívánságaim és ajándékom, mellyel hamarosan tiszteletem teszem nálad!
Sorstársi üdvözlettel: Zime Zumm
Gyökér Tituszt nem érte gutaütés, sem infarktus. Tudta, vagy inkább csak erősen érezte, hogy huszonnégy évvel ezelőtt, amikor tévékészüléke felrobbant, Zime Zumm nem pusztult el. Lévén, hogy csak értelemmel rendelkezett, természetes, hogy beszökött a cyber-elektronikába.
Gyökér Titusz albérleti szobája tulajdonképpen egy régi kisvállalkozós, nyolcszor öt méteres autójavító átalakított műhelye volt. Stabil elválasztó falakat nem építettek be, de a helyiség bármikor kettéválasztható, vagy a síneken mozgatható falakkal négy részre osztható lakássá is változhatott. Ily módon, a matematika egykori zseniális tanítója egy egész lakással rendelkezett. Most a kis elektromos motor segítségével elrekesztette a dolgozószobának kijelölt negyedet. Néhány másodperc múlva, a polieszter falakon pókhálóra emlékeztető villogó kék szálak vibráltak. A hang, amely megszólította a falakból szólt hozzá.
„Barátom... biztosítlak, hogy nem az EUDEPOK trükkjének vagy áldozata. A falakon lényegem vibrál. Zime Zumm vagyok és elhoztam ajándékom. A cd-t kiveheted a komputerből és azonnal apró darabokra zúzhatod, ám arra kérlek hallgass meg, mielőtt cselekszel!”
– Nagyon naivnak és butának kellene lennem ahhoz, hogy higgyek neked – mondta a tanár.
Zime Zumm nevetett és a polieszter falakon a kék fény úgy vibrált, mint villám az éjszakában.
– Ajándékodért cserébe mit kérsz? – kérdezte Titusz.
Zime Zumm újra nevetett.
„Nekem nem kell bizonyítanod, hogy milyen okos vagy, azt tudom, de tanár úr a nép az sajnos nagyon buta, sőt írástudatlan!”
– A népet egyének alkotják – szólt a tanár – az írástudatlanok pedig azok az egyének, akiknek nem felelt meg semmilyen fajta pártoskodás.
„És a szegény munkások , akiket a hatalmas Corporációk kihasználnak, közös ügy oldalán állunk tanár úr!” – mondta Zime Zumm.
– Nem hiszek neked! – mondta a tanár.
„Tudom, de kérlek helyezd a cd-t a számítógépbe! A filmen az emberiség jövőjét láthatod.”
– Inkább a génkezelt robotokét – mondta Gyökér Titusz, amíg a cd-t a számítógépbe helyezte.
– Mi ez? – kérdezte később a tanár – vérfürdő? Nem, csak egy hollywoodi rémfilm arról, hogy a robotok lemészárolják az embereket!
„Ejnye tanár úr, már csak egy lelked van, a költői. Azt viszont az Ősok, az Örök Forrás a teremtéskor hittel is felruházta. Gondolkodj csak! Már az első találkozásunkkor megmondtam neked, hogy én nem vagyok kizárólag a rossz megtestesítője. Én az Egyensúly ügynöke vagyok! Egy rohadt spicli, ahogy te neveztél, nem oly régen a vendéglőben. A feladatom az egyensúly megőrzése! Ettől őszintébben még egyetlen ügynök sem beszélt!”
– Nem vagyok a robotok híve, tudhatod! – szólt a tanár. – Az egyensúly mérlegét inkább az emberek javára billenteném!
„Ismétlem: egy ügy oldalán állunk tanár úr! A film végén néhány általad is tiszteletben tartott politikus, történész, író és pszichológus véleményét hallhatod. A jó és a rossz örök harca arra jó, hogy a teremtés koronája eljusson a tökéletesig, ha úgy tetszik, a Nirvanáig!”
– Ha az ember tökéletessé válik, mit fog kezdeni önmagával?
„Erre a kérdésre én nem válaszolhatok. Annyit azonban elárulok, hogy azon a szinten már az Ősoknak teheted fel kérdéseid! Gondolkodj tovább. Hatvanöt éves vagy, és senkid sincs. Sem feleséged, sem gyereked, sem kutyád, sem macskád! Csak a verseid. Elismert költő vagy, de azok akik vállalták a pártoskodást többre vitték. Őket majd tanítják iskolákban, interroy-os újságok védjegyeként használják neveiket, neked csak egy emléktábla jut majd garázslakásod falára.”
– Maradék hiúságomra építesz, alapok nélkül! – szakította félbe Zime Zumm érvelését Gyökér Titusz.
„Látod, már csak töredékek maradtak emberi hiúságodból is. A matematikusok szerint, hol az egyensúly? A végeredményben, vagy a folyamatban?”
A falakon vibráló-cikázó kék fényszálak lecsillapodtak. Szinte mosolyogtak Gyökér Tituszra, a költőre.
„Most a szemembe néz, én meg az ő szemébe” – gondolta a tanár, ám bizonytalan volt számára, gondolja-e, vagy csak a lelkéből fakadó érzés tűnik gondolatnak. „Mit tehetek, hogyan cselekedjek?” – kérdezte csak úgy magában, önlényegétől, a költői Én-től.
„A legkevesebb, amit tehetsz, hogy megírod. Valamennyivel több, ha közzé is teszed valamelyik képernyős újságban! Amit a filmen láttál, a Déli régió katonái voltak, robotoknak álcázva. Tervük célja az Unió felbomlatása és a Nyugati régiók politikai-gazdasági életének ellenőrzése, irányítása. Ha elérik céljukat, nincs egyensúly! Ha nincs egyensúly, bezárul az út a tökéletesség felé. Ha nincs út, nincs jövő. Ha nincs jövő, az Örök Forrás visszahúzódik önmagába!”
Gyökér Titusz ismét a számítógép képernyőjére tekintett. A képernyőről az ősz hajú, hidegkék szemű ember, a volt katonatiszt, az ügynök integetett.
„Tanár úr, köszönöm hogy megértettél! Nemsokára találkozunk a tökéletesség világában! Vagy a harc mezején, ahogy tetszik tanár úr!” – mondta Zime Zumm nevetve, és eltűnt a számítógép képernyőjéről.
A garázslakásban még sokáig visszhangzott az ügynök nevetése.