N. Czirok Ferenc: A másik lélek VI.
Hatodik találkozás
V. Ötödik találkozás
Gyökér Titusz, a költő garázslakásában téblábolt. Olyan nap volt ez számára, amikor nem tudta eldönteni, mihez is kezdjen. Készítse-e el reggelijét, vagy üljön azonnal a számítógéphez és dolgozzon valamin, esetleg a hóolvadás következtében létrejött latyakot söpörje le a betonról az udvaron. Semmihez sem volt igazán kedve. Végül is kávét főzött, egy öblös csészébe töltötte, és fél deci rumot öntött hozzá. Ezután a számítógéphez ült és bekapcsolta.
„Szétnézek egy kicsit a neten” – gondolta. Hosszú próbálkozás után sem sikerült felkapcsolódnia a világhálóra.
– Mi van, a kurva életbe?! – szólt hangosan, és egy ideig dühösen nézett a számítógépre, majd kikapcsolta. Felhörpintette maradék kávéját, és hátat fordított a „bűnös” komputernek. Azután csak bámult maga elé. Később a szemközti falon függő, félrebillent, berámázott fényképre szegeződött tekintete. A fényképen nagymama a nővérével, közöttük pedig ő, hétéves, matróznadrágos kisfiú. Nagyapa sehol. Egy megsárgult fotón sem! Emlékszik, egyszer valamilyen oknál fogva megkérdezte:
– Nagymama, miért nincs nekem nagyapám is?
– Édes gyerekem, a te nagyapád korán meghalt!
– Miért?
Nagymama nem válaszolt. Kötényéből zsebkendőt húzott elő, és könnyeit törölgette.
– Mondd meg nekem, miért?!
– Azért, mert a felszabadulás után a szerb rendőrök elverték. Pedig nem vétett ő senkinek. Olyan hosszan verték, amilyen hosszú a nagyutca.
– Az milyen hosszú, nagymama?
– A templomtól a falu végéig.
– Nagymama, mondd meg nekem, mi az a felszabadulás.
– Nem tudom. Menjél játszani inkább, vagy szedd össze a tojásokat az udvaron!
Titusz sohasem ellenkezett. Ment, és összeszedte a tojásokat.
– Ma is gazdagok vagyunk, nagymama, tizenöt tojást találtam!
Gyökér Titusz kitekintett az ablakon. Havazott. „Bolond idő” – gondolta. Egyszer olvad, egyszer fagy!” Gyerekkorában erős telek voltak, és vastagon borított mindent a hó. A tőle hét-nyolc évvel idősebb lányok rendszerint bekiáltottak a kapuból:
– Vera néni, elvihetjük játszani a Pityukát?!
Így nevezték, így szólították, hiszen ritkaságszámba menő, különös nevét még a felnőttek sem voltak képesek megjegyezni.
– Vihetitek, csak felöltöztetem! – kiáltotta vissza nagymama.
Nyáron a lányok be sem szóltak. Egyszerűen elvitték Pityukát a ház elől. Mentek a faluszéli kis akácos erdőbe, vagy a terebélyes citrusbokrokkal övezett telekre. A bokrokban alagutat, barlangokat, vagy ha úgy tetszett, „szobákat” formálhattak. A tizenéves lányok így két-három éven keresztül anyukát játszottak. Pityuka, a kisgyerek pedig mohón és élvezettel szophatta a serdülő lányok mellét, hiszen szófogadó kisgyerek volt.
„Istenem, akaratom ellenére milyen korán megismertem az élet titkait” – sóhajtott Gyökér Titusz, a hatvannyolc éves költő –, ma mégis itt ülök egyedül, s már csak emlékeimben létezem!”
Ekkor, mint akit váratlanul nyakon csípnek, felugrott forgószékéből. A számítógép képernyője kékesszürke fénnyel árasztotta el négy alapnégyzetméteres dolgozószobáját. Kis idő múlva a következő szöveget olvashatta a számítógép képernyőjéről:
Üdvözletem, tanár úr! Igazán örülök kitűnő egészségednek! Szeretném, ha meglátogatnád Sárát! Jó utat!
– Mi a szart készítettél ismét a számomra, te kurva spicli?! – kiáltotta a tanár.
A képernyőn újabb szöveg jelent meg:
Ami elkészült, ahhoz semmi közöm! Jól tudod, hogy én csak az Egyensúly ügynöke vagyok! Érzelmekbe és élvezetekbe nem avatkozhatom!
Gyökér Titusz tehetetlenül állt dolgozószobája közepén. Úgy érezte, most a legszívesebben felhajtana egy deci rumot. Nem tette. Reggelizett, rendet tett lakásában, zuhanyozott, taxit hívott és elutazott.
A vasútállomáson senki sem várta. „Rám fér egy kis séta” – gondolta Titusz.
Sára házáig ezerötszáz métert kellett gyalogolnia. Semmiség. Valóban az volt. Amikor a házhoz ért, úgy érezte, kilométereket tehetne meg, s akkor talán elfáradna.
A bejárati ajtót zárva találta. Megnyomta a kaputelefon gombját. Senki sem jelentkezett. Újra próbálkozott, ezúttal mutatóujját hosszabb ideig tartotta a gombon. Ismét eredménytelenül.
Körülnézett. Az utca üres volt, sehol egy járókelő. Egy közeli vendéglőbe ment. Útközben egy napilapot vásárolt. Kávét rendelt, természetesen, rummal. Egy óra múlva ismét Sára háza előtt állt, és eredménytelenül nyomkodta a kaputelefon gombját. Visszament a vendéglőbe. Útközben egy folyóiratot is vásárolt, hogy legyen mivel kitöltenie a várakozásra ítélt időt. „Mekkora barom vagyok, hogy a temetéskor nem kértem el Sára mobilkódját. Eső után köpönyeg. Most akkor várok! Akkor is, ha a pincér hülyének néz, mert le-fel sétálok egy bőrönddel és egy csokor virággal.” – morfondírozott magában Titusz. Megebédelt, azután fél liter fehérbort és szódát kért, majd lapozgatta, olvasgatta a folyóiratot.
Valamennyivel több, mint két óra multán úgy döntött, még egyszer próbálkozik, s ha akkor sem jár sikerrel, hazamegy, mint egy csalódott szamár, aki kíváncsiságból elhagyta a biztonságos farmot.
Amikor becsengetett, az ajtó pillanatok alatt kitárult. A folyosó mélyéből Sára hangját hallotta.
– Szióka, megjöttél?!
A nappali szoba ajtajában megállt. Sára néhány pillanat múlva előbukkant.
– Édes istenem! Te hogy kerülsz ide?
– Elmondhatom, ha érdekel, s ha nem valaki másra számítottál! – mondta Titusz.
– Csak az öcsémet várom az ebéddel! Mostanában ők főznek nekünk! – mondta boldogan a nő, közben megölelte és megcsókolta az ajtóban ácsorgó férfit.
Gyökér Titusz gyengéden eltolta magától az asszonyt, és percekig bámulta gömbölyödő hasát. A virágcsokrot szó nélkül nyújtotta át. Sára pedig csak állt előtte és mosolygott.
– Kösz a virágot, de lépj már be és foglalj helyet! – szólt az asszony – kissé rendetlenségben vagyok, de ma ellenőrző vizsgán voltunk! Eltartott néhány órát, de megérte. Azt mondta a doktor bácsi, hogy mindent összevetve meg beszámítva, szépen fejlődünk.
– De hát a te korodban…– motyogta Titusz.
– Igen, – szakította félbe Sára –, kissé kockázatos, de egészséges vagyok és minden előírást betartok! Négy hónap múlva ismét anyuka leszek! – mondta a nő, amíg a virágot egy vázába helyezte. – Az öcsém majd elkészíti számodra a lányom szobáját, ő úgyis ritkán látogat haza! Pesten dolgozik, van lakása és egy rendes barátja, úgyhogy jól elvan nélkülem is.
– Inkább szállodába mennék! – mondta Titusz.
– Miért? – kérdezte a nő – Tudod, hogy nincs férjem és apuka sem – mondta kissé visszafogottan.
– Akkor esetleg maradok néhány napot – mondta csendesen a tanár.
– Rendben – szólt a nő –, maradj néhány napot! Holnap majd ellátogatunk a tóhoz.
Sára második mondatát Gyökér Titusz már alig hallhatta. Ülve aludt el a fotelban. A nő takarót terített rá, és csendesen a konyhába vonult.