Ladik Katalin: Jegyesség

 

A sziget meleg, véres bőrt húz

 

Áttetszővé tette lábszárait a hullámverés.

Útitársa kinn rekedt a nyílt tengeren, de hörgése

eljutott hozzá és mellételepedett a cserjék alá.

Ezen az éjszakán már nem történt semmi.

A tenger borvörös volt, mintha nem is az időben,

de egy abroszon loccsant volna ki az örökkévalóság.

Hosszú, gyökérformájú villámokat látott,

fákat és vetéseket az égen.

A füstölgő vihar utáni sárga levegő égette torkát,

a szigetre vágyott, ahol sem állat- sem emberszag

nem zavarja testében az ősi tiszta növényzetet.

 

A tenger valami ronda, fertelmes virágot vetett ki,

amely rögtön sétálni indult.

Hosszú, fényes tüskéit tördöste,

mintha nem is a parti homokban,

hanem egy vízbe fúlt asszonyban üldögélne.

 

Akkor az a virág egy véres,

gőzölgő követ hozott a világra.

Akár a hullám a kagylót.

 

Távol isten- és emberszagtól,

ahol a tengernek illatos haja van,

és reggelente habos kavicsot dörzsöl ki ágyékából;

a sziget meleg, véres bőrt húzott magára,

és furcsa, sárga virágok lebegtek fölötte,

akár a szitakötők

egy elsüllyedt világ örvényei és kipárolgásai fölött.