Ladik Katalin: Jegyesség

 

Zöld kesztyűben, pufff, akár a villám

 

Tavaszi székre csorognak ruhái,

akár a kert, az átázott rügy,

halkan beszél, fába szorult villám,

csak megmártja magát, aztán tovább sétál.

 

A boldogság nem az én, pufff, eledelem,

mert, pufff, jóllaktat ésss, pufff, elááálmooosííít.

 

Viselsz engem? Én a vágy vagyok.

Nyúlj hozzám alulról felfelé,

mint középpontját elvesztett lény,

zavaros fény, döfj belém,

olló a holdba, pufff!