Jász Attila: Sajátszicília

[ 5. ]

És egy hajó elindul. Végre. Mondatokon hullámzik keresztül. A tenger képzetén. Egy-egy mondat között fehér sziget. Kiköt. Tájékozódik. Ismétel. Egy idő után a képek ismerősek. De nem egészen így. Nincs tökéletes ismétlés.

A filozófus önmaga elől menekülve partra lép Szicíliában. Megérkezik egy helyre, amitől megnyugvást remél. Tisztulást. Nem kap. Tévedésének persze óriási jelentősége van az utókor szempontjából, hiszen arra kérdez rá, hogyan válhatna önmagává és hogyan őrizhetné meg egzisztenciáját, hogyan lehetne azonos saját énjével: Hol vagyok? Mi az, hogy világ? Miért vagyok? A válasz, a megoldás kétféle útját térképezi fel önmagában, a költői egzisztálást, az eszme szolgálatát, melyet kivételes feladatnak tekint, a másik a vallási egzisztencia, a számára igazi, autentikus létezés. A költő számára az Istenhez való viszony örök titok - de éppen ez a titok segít neki abban, hogy a valóságot poétikusan értelmezze -, ezzel együtt a külsőségek is fontosak, s azokban akarja szemlélni önmagát. A vallási egzisztencia viszont személyes viszonyt próbál teremteni önmaga és Isten között, még akkor is, ha lelkét félelem és reszketés uralja. Az egyetlen lehetséges kapcsolódási pont az "eszme" lehetne, s az a tény, hogy mindkettő egy kivételes érzést állít szembe a világ hétköznapiságával.