Jász Attila: Sajátszicília

[ 15. ]

Hölderlin harminchat évig kereste az átléphető határsávot élet és mű, valóság és fikció között. Majd amikor megtalálni vélte, újabb harminchat évet töltött - megszabadulást, megtisztulást remélve - a kráter peremén állva és mereven bámulva az izzó mélységbe. Ezt különbözőképpen nevezik a kutatók, van aki őrültségnek hívja, van aki katharmoi-érzésnek.

Empedoklész tudatosan lépte át a nemlét határát, mert pontosan tisztában volt vele, mit hagy maga után. Aki a határra ér, választania kell, átlép-e a bizonytalanba. A hátrahagyott nyomok a kráter széléig követhetőek. A mi nyom-olvasásunk is maximum a toronyszoba küszöbéig tarthat. Onnantól csak sötét izzás van a szövegekben, és egy üres szoba látható. Biztosan nem állítható semmi. Az őrültség helyett mindenesetre pontosabb lenne a visszavonulás szót alkalmazni. S a további művek hiányából nem vonni le azt az esetleg téves következtetést, hogy elmebaja miatt hagyta abba az írást.

Nem tudhatjuk, hogy az 1830-as években leégett Zimmer-házban mi veszett oda, csak azt tudjuk, hogy az a néhány - barátainak közreadott - vers megmenekült.

Ki dönthetné el, hogy ennek tényleg így kellett-e történnie?