Jász Attila: Sajátszicília

[ 27. ]

Friedrich monográfiájában meglepődve olvasom, hogy Rügent leszámítva nemigen mozdult ki Drezdából, s hogy tájképfestő létére sohasem készített olajképet a szabadban, mindvégig műteremben dolgozott. E néhány adatból sok mindenre lehet következtetni. Elsősorban talán arra, hogy a látszólag külső, ismert táj ábrázolása miként keltheti a nézőben mégis, minden esetben a belső, a lélek tájainak természetivé vetítését. Ezért szokták azt is mondani, hogy Friedrich gondolatokat fest meg, s nyilván ebben kereshető nagy népszerűsége a laikusok és a szakma körében egyaránt. De hogyan festhette meg az agrigentói valós - tehát nagyon is létező - templomromot, ha soha nem járt ott, adódik a kérdés. A műtermi munka ellenére az olajképek megfestéséhez rengeteg vázlatot használt fel, amelyeket sétái során a szabadban rajzolt meg. Talán éppen azért sikeredhetett egyik legrejtélyesebb képévé ez a műve, mert a valóságban sosem látta Agrigento romtemplomát. Valószínűleg metszeten vagy más festményen találkozhatott a Juno-templom romjainak képével, amelyben felismerte saját képi világának egyik ősképét. Felismerte a helyet, ahol a valóság a képzeletbe ágyazódhat. A hold mint egy Gorgó-arc, az orfikus Gorgoneion mered a romokra, az immár ember nélkül maradt tájon keresztül, hidegen - a nézőre.

Otthonát hideg képi világának megfelelően mégsem délen, hanem északon kereste, Izlandra vágyott, amit a lelkek országának nevezett. Barátainak kijelentette, ha az emberek a haláluk után egy másik bolygóra kerülnének, ő biztosan a Holdra fog jutni.