Verebes Ernő: A kioldás

20.

Most, a REZTABOR INC. multinacionális cég francia képviselőinek bemutatkozása lenne soron. Igaz, hogy az előzőekben már megjelentek, sőt, Korány beszéltette is őket, de ez nem változtat a lényegen: nekünk, az olvasónak, illetve a közönségnek is illene velük megismerkednünk, függetlenül attól, hogy a Féktelep dolgozóinak már bemutatkoztak. A delegáció tagjai - egy férfi és egy nő - a saját nevüket mondták kéznyújtáskor. Azt a sajátot, amely akkor is az övék, ha történetesen nem színészek és nem egy multi cég francia kiküldöttei. Ezzel a fordulattal a színpadi változat a valósággal kezd kacérkodni, a játék zsigeri lesz és zavarbaejtő, tehát saját lényegét teszi a mindennapi hitelesség oltárára, a feszültség pedig lecsapódik és konkrét veszéllyé alakul: egy lépéssel közelebb vagyunk a káoszhoz.

A valóság és a képzelt világ találkozása olyan, mint a látóhatár. Felületnek tudjuk, de egyenesnek látjuk. Ha felületként szeretnénk érzékelni, fel kell rúgnunk minden rendszert, legyen az fizikai, filozófiai vagy esztétikai, és önkényesen azt a mezőt kell kineveznünk látóhatárnak, amin épp állunk. Nem sokat fogunk tévedni, hisz ez a mező mások számára igenis egy lehetséges látóhatár, amit ők szintén csak egyenesként szemlélhetnek valahonnan messziről.

Lefordítva, a következő jelenet tehát csupán a mások, a közönség számára játszódik színpadon, ugyanazok számára, akiket Lengő Éva és Tilla Ők-nek nevezett. A szereplőknek viszont ez a hely nem lehet más, mint a talpuk alatt lévő valóság és fikció együttes jelenléte. Maga a látóhatár.

***

A cégképviselők tehát most a közönséget tekintik színháznak. Szembefordulnak velük, s nézik az "előadást". Ezáltal egy ideig néma csend honol, mely mind feszültebbé válik. A tűréshatár meghatározhatatlan, és az adott helyzettől, valamint a rendezőtől függ. Elhangzott már a mondat: egy lépéssel közelebb vagyunk a káoszhoz, vagyis a valós kirobbanáshoz. Az eresztékek recsegnek, a vasbeton platók megmoccannak a föld alatt. Ezt most mindenki érzi.

A francia férfi megszólalásának pillanata kulcspillanat, s tekinthető a címben szereplő Kioldás variált motívumának is. E pillanatban a valós, s a virtuális közötti viszony visszaáll, hisz az első elhangzott szó újból játéktérré avatja a játékteret. Azt, amit a küldöttek és Marija Szopotnyikova mondanak, egy szenvtelen hangú tolmács - ki más, mint Én? - fordítja magyarra.

21.

FÉRFI: Bemutatkozom: . vagyok. Ő pedig . , társam ebben a küldetésben.

Azt hiszem, elég türelmesen néztük azt a színdarabot, amit önök produkáltak itt. Azért kellett megszólalnom, hogy megtörjem ezt a feszült csendet. Ugyanis szerzői és rendezői utasításra, a szerepek egy időre felcserélődtek. Az történt, hogy amíg hallgattunk, önök tulajdonképpen játszottak. Eljátszottak egy olyan nyugalmat és csendet, mely csupán látszólagos volt. Valójában hatalmas feszültség keringett a levegőben, ezt érezhették is.

Nem szeretném minősíteni az előzmények végtelen sorát, melyről már szó esett. A regressus infinitivumként emlegetett jelenség ugyanis nem más, mint maga az előadás. Ha ez az egyáltalán. Az előző feszült csend ennek a Féktelepnek a csendje volt. Az a pillanat pedig, amikor elkezdtem beszélni, nem volt más, mint e darab címéből egy darab, vagyis a kioldás egy lehetséges formája. (Úgy vált témát, mint aki az eddigit sem vette komolyan.)

A hölgy itt mellettem a munkatársam. Be kell vallanom, az úton idefelé, történt valami kettőnk között. Olyasmi, ami jobbik esetben csak egy nő és egy férfi között történhet meg. Erről többet nem beszélnék. De amíg találgatnak, szóra bírom .-t is.

NŐ (Tréfás, de természetes): Nem kell engem szóra bírni, ha már ilyen kiváló tolmácsunk van. Az pedig, hogy mi történt köztem és . között, nem önökre tartozik. Tehát: kész tervvel jöttünk, olyannal, amit nem lehet visszautasítani. S azt, hogy nem lehet, most szó szerint kell érteni. Ugyanis nincs lehetőségük arra, hogy az általunk felkínált megoldást kikerüljék itt, e Féktelepen. Mert e védőrendszer csak akkor tud tovább dolgozni, ha.

SZOPOTNYIKOVA (a háttérből szólal meg hirtelen, majd előrejön. Oroszul beszél, Én ezt is fordítja): Egy pillanat. Az egésznek semmi értelme, ha elmondják előre. Olyan ez, mintha az itt dolgozóknak máris el kellene siratniuk tizenkét év munkáját. Különben is, kihez beszélnek önök?

NŐ: Ezt csak mi tudjuk. Magának viszont, kedves Marija Szopotnyikova, most nincs jelenése. S mivel tehát nincs itt, elmondhatom, hogy jobb előbb elsiratni valamit vagy valakit, mint soha. A kései siratók a legfájdalmasabbak. Mert az elmúlásra való rádöbbenés ha késik, az már a kikezdhetetlen kikezdése. S ez módfelett veszélyes.

SZOPOTNYIKOVA (nem enged a negyvennyolcból): Én tudom, mi történt önök között, útban idefelé. Eljegyezték egymást. Az nem a kikezdhetetlen kikezdése? És nem módfelett veszélyes?

FÉRFI: Nézze kedves asszonyom, el sem tudom képzelni, honnan csöppent ide. Hisz teljesen másként közelít bizonyos dolgokhoz. Az az idő az öné, amelyben ez a Féktelep majd csak az után fog létezni, ha átvettük az irányítását. Különben az eljegyzés még meg sem történt, csak tervezzük. Látja, ne beszéljen előre, mert pletyka lesz belőle.

SZOPOTNYIKOVA (mintha tényleg ott lenne): A kései siratók azért kellenek, mert még az elmúlást is lekésik. S pontosan ugyanezért nincs rendben valami a gyásszal, amely úgy siet ott lenni, mint a beismerése egy vereségnek. És ezért nincs rendben valami a násszal sem, mert az meg a kezdete egy vereségnek. .maguk sem azért isznak vörösbort otthon ebéd után, hogy a valós élettől meneküljenek, hanem hogy a halál valótlanságát felfedezzék. Az sem különbözik egy elfeledett gyásztól.

Hisz egyszer úgyis minden bearanyozódik, s mindenkit elvakít a talmi fény.