Verebes Ernő: A kioldás

24.

A tanácskozás, melyet a nyolcas fékházban tartanak, hangvételét illetően inkább egy zsinatra hasonlít majd. A két francia küldött azonban vár még valakire, mielőtt elkezdenék a megbeszélést. Hogy kire várnak, azt senki sem tudja, hisz itt vannak mind a tizenketten. Az önkormányzat és a kormány persze nem képviselteti magát, számukra az ügy befejeződött. Így joggal hihetnénk, hogy a nagy döntések országos szinten születnek,

pedig nem. A döntések egyéni szinten születnek, csak egy országnak magyarázzák be azt, hogy mi is áll mögötte.

Egyébként, furcsa egy összejövetel ez. Míg a Menhely Kertjében, az első reggeli alkalmával, amíg a franciákat várták, egy valóban festeni való kép tárult elénk, most húsvér emberekkel tele a nyolcas fékház, s ez a prózai megjelenés mintha nekik sem tetszene.

Az általános beszélgetés közepette Jakus Lelle ki is jelenti, hogy nem sok jót vár az egésztől. Hogyan is várhatna, amikor már az elején nem tudni, mire várnak. Kezében egy röplapot forgat, amit az ott dolgozóknak osztogattak. E lapon azt írja, hogy Fájdalommentes továbbélés minden felismert pillanat. Legszívesebben repülőt hajtogatna belőle és elhajítaná, bár lenne egy valóban felismerhető pillanata. De félreértés ne essék, Jakus Lelle nem érdektelen, hanem bizalmatlan. Önmagában is csak úgy bízik, ahogy a Féktelepben bízott. Mindig is abban a visszaszorításban volt minden ereje, amellyel folyamatosan leküzdötték a katasztrófát. S amikor megtudta, hogy a kirobbanni kész platók kupolába építve önmagukat fékezik a föld alatt, magában elátkozott minden templomot és katedrálist, műcsarnokot és palotát. Még az eget is elátkozta, hisz az is csak azért nem szakad le, mert boltíves szerkezetű. "Pedig a Menhely kertjében majdnem leszakadt a mennyország, akkora felhők jöttek! - jutott eszébe, de aztán megint csak erőt vett rajta a hiábavaló küzdelem melankóliája. "Csak azt tudnám, mi a túrót kerestünk itt idáig?"

***

A lassú társalgás egyre élénkebbé válik, ahogy múlnak a percek. Mintha valaki szándékosan várakoztatná őket. . (a francia férfi) eközben kedélyesen üldögél, új és fényes jegygyűrűjét forgatja. Természetesen franciául társalog, s a mellette ülőknek meséli, mire gondolt, amikor megtudta, hogy létezik egy ilyen Féktelep, s mennyire örült, amikor megtudta, hogy éppen az ő cége, a REZTABOR INC. fogja kiteljesíteni ennek munkáját. Az őt hallgatók, érdekes módon, mintha minden szavát értenék, viszont magyarul kérdezgetik. Ő azonban udvariasan elhárít minden olyan kíváncsiskodást, ami a Féktelep jövőjére vonatkozik.

Például Melánia nővér, akinek munkája csak közvetetten kapcsolódott a telephez, az iránt érdeklődik, hogy ezután szükség lesz-e rá egyáltalán. Mert nem mindegy, hogy az ember hol teljesít szolgálatot: közömbös, vagy veszélyes terepen. Hogy a közömbös veszélyes-e, erre nem tér ki. Ő személy szerint úgy érzi magát, mint aki nehezebb lett tíz kilóval. "Valahogy hangsúlyt kapott a testiségem - mondja -, amikor megtudtam, hogy a kirobbanás önmagát fékezi. Nagyobb lett a nehézkedésem, és magasabb a vérnyomásom. Mintha egy keringő első negyede lennék, az um-pa-pá-ból az "um". De többé már nem félek a vakondoktól, hisz az udvarosok kiirtották azokat. Inkább attól félek, hogy így, vakondok nélkül, már az igazi veszély miatt fogok szorongani." (Mindenki tudhatná, hogy Melánia sohasem szorong, legfeljebb néha megijed.)

- Tudja, - fordul felsőtestével a francia felé -, bennem a túlélési ösztön kényszerré nőtte ki magát, most viszont valamilyen belenyugvást kezdek magamban felfedezni. Ön szerint ez így rendben van?"

- Ez természetes, megérett rá az idő - válaszolja a francia helyett dr. Kóda, miközben le sem veszi a szemét Melániáról. Látszik, hogy az a bizonyos kettejük közötti telefonbeszélgetés mély nyomokat hagyott benne. "Elbírnám én őt akkor is, ha tíz kilóval nehezebb lenne. Még ha állva kéne is meghalnom, miközben tartom." Arra gondol, hogy ez a Vespasianus egy nagy piperkőc lehetett. Talpnyaló udvaroncokkal talpra állíttatta magát a halálos ágya mellett csak azért, hogy önmaga előtt tetszeleghessen. Ő, dr. Kóda Zsombor, Melániát tartva fog állva maradni, még ha a lélek ki is röppent már testéből.

***

Korány igazgató éppen most nézett ki a nyolcas fékház ajtaján, hogy jön-e már, akire várnak. Ez a kikukkantás olyan volt, mint amikor az ember nem vár senkit, de már társasággal sújtott magányában sem tud meglenni. Ezért Korány még az égre is felnézett, mintha csak az időjárást figyelné. Nyugatról sötétlila felhők közeledtek, mint valami bíbor függöny.

Az igazgató csak azt tudta, hogy a Féktelepet a REZTABOR INC. teljes egészében átveszi. Amikor a delegációtól rákérdezett a cég nevének jelentésére, azok elmosolyodtak, és azt mondták, csodálkoznak, hogy eddig nem jött rá, hisz egy magyarul értelmezhető szórész is van benne. Aha, a Tabor, vagyis tábor - világosodott meg Korány agya. És akkor a Rez? - pattant ki a kérdés kimondatlanul, de erre már utalás sem érkezett. "Olyat még nem látott a világ, mint amit itt közösen fel fogunk építeni - jelentette ki a francia hölgy, látván, hogy a név-rébuszt nem sikerült megfejteni. "Tudja mit jelent az, hogy plan-air? Ha tudja, akkor azt is tudja, hogy csak egy egészséges tervről lehet szó." A plain-air-ről Koránynak igaz, hogy valami repülőgépféle jutott eszébe, de ez is több volt a semminél. "Idejében megtudnak mindent - vígasztalta még egy csöppet a hölgy, miközben szépen rámosolygott. Korány sakkfigurának érezte magát, melyet éppen kilakkozott női ujjak emelnek a tábla fölé. "Ez tényleg megröptet engem. De legalább nem nekem, hanem velem, mint bástyával ad mattot."

***

Fájdalommentes továbbélés minden felismert pillanat. Mányi is a zöld színű röpcédulára összpontosított egy ideig, akárcsak Jakus Lelle, habár teljesen más indíttatással. Most már csak gúnyosan mosolyog, mint akivel nem szúrhat ki egy ilyen kiszólás, ha mégúgy elmés is. És Mányi tényleg rájön: a fájdalommentes továbbélés, mint folyamat, nem tartalmaz küszöböt. Vagyis, semmilyen botlást nem vetít előre. Csupán a pillanatokat rakja sorba, méghozzá az észrevett pillanatokat. Melyek is azok? Ez már egy kicsit keményebb dió, morfondírozik tovább, dehát verselemzésből ő mindig is jó volt. Különösen a francia szimbolistákat szerette, akik most lám, sokban segítik. S erre eszébe is jut egy jelenet egy filmből, amikor Arthur Rimbaud Paul Verlaine-t dugja éppen az ágyon, egy kedélyes délutánon. "Még ez is rímbe van szedve, ez a hétköznapi, ám buja gondolat: ágyon, délutánon. Mi mindenre jó az irodalom! - summázza egy számára is olcsó közhellyel, de tudja, hogy ez az út mégis vezet valamerre.

25.

Én, ugyanezen az úton érkezik a nyolcas fékházba, csak a másik irányból: az emberi teremtés, vagyis a nemes porhintés útján. Hóna alatt egy újabb fényképalbum, újabb tizenkét fényképpel. Arca kissé komikus a magára erőltetett komolyságtól, habár az ügy valóban komoly. Ez abból is kiderül, hogy a Menhely Kertjétől a nyolcas fékházig vezető utat, már a közeljövőben a Porhintés útjának fogják nevezni. Én ezt tudhatná, dehát ő nem csak irodalommal, és főként nem csak utcanevekkel foglalkozik.

Amikor belép a nyolcas fékházba, körül sem nézve biccent, mintha nem is őt várnák. Pedig őt várják, s várni is fogják még egy ideig. Én, mindenesetre a fényképalbumot az asztalra teszi és félreáll, hogy kezdődhessék a tanácskozás.

***

A fotóalbumot először Tilla veszi észre, s rögtön oda is szól .-nak (a franciának), hogy ha erre az albumra vártak, az itt van, s akkor talán kezdhetik is. A REZTABOR INC. képviselője meglepődve fordul Tilla felé, s franciául kérdi:

- Hát ez meg hogy került ide?

- Nem tudom. Itt volt az asztalon.

- Jól van, pedig szerettem volna ezzel a közös szellemmel találkozni.

A főmérnök maga elé néz, s tollával kopog az asztalon. Mindenki elcsendesedik, . (a francia) pedig szóra emelkedik. Persze, most már Én fordítja, amit mond.

- Olyat még nem látott a világ, mint amit mi, e helyen, közösen fel fogunk építeni. Ezek nem nagy szavak. S azért nem azok, mert nem követik őket nagy tettek. Csupán olyan kicsi megmozdulások, mint amilyen egy fejbúb-vakarás, vagy egy ásítás-elfojtás, sőt, mint egy kifelejtett borotválkozás. Az itt dolgozóknak ezentúl aranyéletük lesz (dr. Kóda láthatólag rögtön a koszorús aranyér, mint a legújabban diagnosztizált végbél-duzzanat széleskörű felismerésére gondol), s ami változás - folytatja a francia -, az csak a munkához való precízebb hozzáállás lesz."

De nem is húzná tovább az időt, esetleg, ha kolléganőjének, és immár jegyesének lenne valami hozzászólnivalója.

- Persze, hogy van. Korány igazgató úrnak már tudtára adtuk, hogy itt, ezen a helyen, ahol most a féktelep áll,.

- Talán előbb tekintsék meg azt az albumot, amely ott van az asztalon, a képviselőfánk mellett. Hadd lássák először azt az objektumot, ahol dolgozni fognak - szól közbe . (a francia) - azután pedig jöhetnek a kérdések, hisz azért vagyunk itt.