Verebes Ernő: A kioldás

28.

Viharos ítélet közeleg. A Féktelep dolgozói a Porhintés útján haladnak lassan a Menhely Kertje felé. Láthatják, ez a telep már nem az, ami volt. Az épületek közti utcácskák nevet kaptak, a fékházak, s az egészségház aranyszínben csillog, s ezt a fényt még az egyre nagyobb borulás sem tudja tompítani. A szél is erőre kap, táncolnak a szoknyák, a bő ingujjak, s az aranypor befedi a kis csapat nyomait. Eső lesz? Vagy jég is? Többen felnéznek az égre. Várják a vihart. Én, mindenkihez odaszegődik egy-egy mondat erejéig. Most mintha ő is valaki lenne a többiek között. Úgy beszél, hogy az, aki épp hallgatja, érzi, nem ellenkezhet, jobb, ha átadja magát e felindulásnak.

- Az alkotás nem más, mint bátor szemlesütés a csodák kapujában. Legalább eddig kéne eljutnunk! Most meg bandukolunk a Menhely kertje felé, mely azóta kiszáradt, s még a területi sérthetetlenségét őrző kerítés is kidőlt néhány helyen. Mit keresnénk ebben a megalázott, a természet csúfjává tett rendben? A csodát keresnénk, ami már nincs ott? Bezzeg, míg lehetett, csak nagyon kevesen kirándultak oda közülünk: Lengő Bea-Lujza számunkra ismeretlen férjével, vagy Jakus Lelle, a pszichés terápiáit itt megvalósítandó. Egyedül Marija Szopotnyikova élvezte valóban a Kert által sugárzott nyugalmat úgy, hogy egyes pillanatokban még a hazáját is itt vélte újra felfedezni, e helyen. De most már bárki is legyen az, hiába megy oda. Ez a kert, nem kert többé. Elvesztette létezésének minden tisztaságát, szemérmét és báját, jelentősége megszűnt. Aki meglátogatja, megintcsak rosszul döntött. Mert - próbálkozik a magyarázattal Én -, hiába a lehetőség, hogy most a Menhely Kertjét életre kelteni felér egy teremtéssel, szárnyaszegett lett az a hit, mely újból felvirágoztathatná ezt a tiszta, magából mindent kirekesztő részét a világnak. Mert - s Én itt ismét észérvek felsorolásával igyekszik hitelt adni szavainak - ha az alkotás nem más, mint bátor szemlesütés a csodák kapujában, akkor ezek a csodák ugyanúgy nem különböznek az emberi gondolkodás fizikailag behatárolható igazságaitól. Hisz láthatták mindnyájan: eddigi munkánk is már ismert szabályszerűségek alapján teljesedett ki, s ha valami létezett is e fölött vagy e mögött, ide hullott vissza, az érthetőség és élhetőség csalfa birodalmába. A Menhely Kertje nem újrateremthető terület. Csakis magát teremtheti újra, ehhez a mi munkánk már nem szükséges. Esetleg egy vihar, mely először a semmivel tenné egyenlővé.

29.

TILLA: Vissza kell mennem. Ha tényleg ilyen ítéletidő jön, mint amilyennek mutatkozik, az égzengéstől megremeghet a talaj. Ellenőrizni kell a platók közti eresztékeket.
TÉRMARÓ: Ellenőrizze azokat a részvénytársaság. A múzeumlátogatók amúgy sem ránk kíváncsiak, hanem a visszaszorító présekre, meg a nyolcas fékházra.
MÁNYI: Meg esetleg a Lengő Évára, ahogy hajlong, miközben takarít.
TILLA: Nem azért megyek vissza, mert valaki is kíváncsi rám.
MÁNYI: Hanem, mert valakinek el kell kezdenie a Nagy Visszafordulást?
LENGŐ ÉVA: Nem. Hanem, mert valakinek ellenőriznie kell a Nagy Visszaszorítást.
JAKUS LELLE: Mintha eddig nem azt csináltuk volna. Csak nem tudtuk, mit cselekszünk.
DR. KÓDA: Egy, a Krisztust kínzó katonák közül.
KORÁNY: Hány vihart megélt már ez a féktelep!
TILLA: Csak akkor ott voltunk.
LENGŐ BEA-LUJZA: És maga szerint nem hiába?
TILLA: Azt csak az ég tudja.
MELÁNIA: Nekem a rendelőbe kell lennem, ma is több száz látogató fordult meg a telepen. Ha valaki rosszul lesz, s én nem vagyok ott, a REZTABOR bizonyosan kirúg.
DR. KÓDA: Nem magát, hanem engem, Melánia.
JAKUS LELLE: Valóban, a doktor úr nem csak testhelyzetben a nővérke felettese.
SZOPOTNYIKOVA: Nem gondolják véletlenül, hogy egy még működő Féktelep nélkülünk még múzeum sem lehet? Mert ez a féktelep még működik! És mi is rajta!
TÉRMARÓ: Itt már mindenki csak magának működik.
JAKUS LELLE: Én visszamegyek, nincs kedvem álarcosbálazni egy telerondított kertben.
KORÁNY: Azért még én vagyok itt az igazgató.
TILLA: Ugyan, Eugén, hogy lehet egy őrnagy múzeumigazgató?
SZOPOTNYIKOVA: A hűtőszekrényben maradt még egy kis képviselőfánk.
DR: KÓDA: Ne célozgasson itt, maga gyönyörű, keletről jött némber.
LENGŐ BEA-LUJZA: Hát akkor, a fájdalommentes továbbélés nevében.
TÉRMARÓ: Itt már mindenki csak egy felismert pillanat.
TILLA: Na, akkor fordítsuk meg az időt.
JAKUS LELLE: Remélem, nem kell jelmezbe öltöznünk, miközben földalatti kupolánk eresztékeivel bíbelődünk!
KORÁNY: Az nem volt benne a szerződésben.

***

Időközben visszafordulnak, s a Porhintés útján vissza, a nyolcas fékház felé veszik az irányt. De valójában, ha jobban belegondolunk, lehet, hogy vissza sem fordultak, mivel nem is indultak sehová. Csupán vágyakoztak egy kicsit. A vágyak viszont éppen a csodák kapujáig vezetnek. Oda, ahol az alkotók bátran, szemlesütve megállnak. Azért kellett hát visszafordulniuk, hogy találkozzanak ezzel a kapuval. Még akkor is, ha végig ott voltak a Féktelepen. Mert a csodák kapuja már nem a Menhely Kertjének kapuja, hanem e Plain-air Múzeumnak kinevezett Féktelep bejárata.