Verebes Ernő: A kioldás
30.
A Rend a régi. Korány meg is állapítja, nem történt itt semmi, legfeljebb az, hogy most mindenki számára láthatóvá vált a Féktelep munkája. Tilla magába is fojtaná a véleményét, miszerint inkább látszólagossá vált minden, de aztán annyit mégis mond, hogy szerinte a láthatóságot és a látszólagosságot csak egyetlenegy dolog különbözteti meg. S ez a hit.
***
Közben érkeznek a látogatók, végigjárják a fékházak csarnokait, a bíborszínű bársonyzsinóron áthajolva megcsodálnak minden, számukra ismeretlen berendezést: az aranyozott préságyakat, csillogó hűtőcsöveket, a hidraulikus olajszintet kimutató, ékköves, antik faliórához hasonló mérőeszközöket, a különös szerszámokat, melyek jól látható helyen, a falra akasztva sorakoznak, mint valami ékszerek, s a nyolcas fékházban szemügyre vehetik még azt a hőmérőt is, melyről korábban Jakus Lelle leolvashatta a felforrósodott hűtőemulzió hőmérsékletét. Itt azt is megtudhatják, hogyan érezte magát a karbantartó abban a pillanatban, s miként dermedt meg néhány percre, mintha állva meghalt volna.
A teljesítés és felelősség szimbóluma lett e hely, ahol az élete delén járó, legtöbbet teljesítő férfi szívében elszórja magvait a halál.
A vendégek bársonyszőnyegen lépkednek, s közben visszafojtott hangon csodálkoznak. Kinn a fékházak között, és a visszaszorító prések hatalmas vályúinál, a csoportvezetőket követve, szintén a kíváncsiak tömege hullámzik, mint egy hatalmas promenádon. Igen, ők az Évezred Utolsó Nagy Newtoni Visszaszorításának első szemtanúi.
Közben a Féktelep dolgozói, mintha mi sem történne, végzik a dolgukat. Nem pirulnak, nem kapkodnak, és egy szót sem szólnak: nem árulkodnak. Az alattuk feszülő, önmagát fékező vasbeton boltozat pedig az égbolt megföllebbezhetetlenségével simul alájuk.
31.
És most már a vihar. Leírjuk, vagy eljátsszuk?
Az ólomszínű felhők, napfogyatkozást idéző árnyékot vetnek a Féktelepre. Az eddig csak vészjósló, távoli égzengések mellkast rengető robajként jelzik, hogy elérkezett a pillanat. Talán az első felismert pillanat, mely a fájdalommentes továbbélés biztosítéka. De ki hinné el ezt most? Dr. Kóda be is készíti a nyelv alatt oldódó nitro-tablettákat. Ennyi látogató között biztosan akad egy-két szívbeteg. Tilla az irodájába megy és előkeresi a fényképezőgépét. Az ég szinte a földet súrolja, és idétlen szürkéslila színével úgy nehezedik az emberekre, mint végtelen sok, bánattal teli zsák. Jakus Lelle, a nyolcas fékház ajtajából felfelé tekintve, csak ennyit mond: na, megjött. "Ne menjünk fel Tilláékhoz? - kérdi Mányi, s még hozzáteszi, hogy ehhez képest még Shakespeare vihara is csak kamaszos tengeri kaland lehetett.
- Nem megyünk innen sehová, ők fognak lejönni - simítja meg a homlokát Jakus Lelle, talán először életében. - Csak itt követhetjük nyomon, hogy mi történik a vasbeton platókkal, s a köztük lévő eresztékekkel.
- Ha ez egyáltalán fontos - dörmögi maga elé Mányi, s előveszi a pénztárcáját.
Edit arcképe, még ha megkopott is, Mányi Zoltánnak most a makulátlan tisztaságot jelenti.
***
Aztán jönnek mind, sorban. Dr. Kóda Melániát szinte a levegőben karolva, mosolyra húzott szájjal, de szemében a rémület palástolt villanásaival, úgy robban be a nyolcas fékházba, mintha táncolna. S mielőtt még bármi is elhangzana, hullámzó keblekkel megérkezik Lengő Bea-Lujza is. Telefont keres, de aztán úgy véli, ilyen időben teljesen felesleges, úgysem kaphat vonalat, hogy felhívja a férjét.
Korány a szél által összekócolva, ruháját porolgatva lép be. A delegáció a szállodában van? - kérdi Bea-Lujzát, de választ sem várva folytatja: "Mindegy, küldjön értük, mihelyt lehet. Hány látogató maradt az épületekben? Az is mindegy. Maga ne menjen sehova, mindjárt intézkedem." S Korány kifelé indul, de Bea-Lujza úgy áll az útjába, mint kapus a kilőtt labda elé.
- A REZTABOR küldöttei a városban vannak halászlé-ebéden, akik pedig a múzeumlátogatók közül itt maradtak, a kifőzdében gyűltek össze. Kapnak teát, és maradt még valamennyi vajalja pogácsa is. Ezenkívül a cég szórólapjait is megkapják, és néhánynak még a színes Plain-air gide-ból is jut.
Korány úgy néz Bea-Lujzára, mint aki elhiszi, hogy az asszony tényleg jobban tudja... Indítéknak itt az adott helyzet, kiteljesedésnek a világegyetem, beteljesedésnek pedig a testi elernyedés. Habár ő a nővel kapcsolatban, ez utóbbira most gondolni sem mer.
***
Minden vihar vészterhesebb azelőtt, mielőtt még saját, záporozó könnyeivel elsiratná magát. Tilla épp ezeket a különös fényben játszó pillanatokat akarja fényképezőgépével megörökíteni, s ezért nem mindjárt a nyolcas fékház irányába, hanem a Porhintés útján, a Menhely Kertje felé indul. Oda, ahonnan nemrég még ő akart elsőként visszafordulni. Már alig tud lépkedni a metsző, még mindig száraz szélben. De ha őszintén bevallaná magának, hát nem csak ezt az egyre hízó, sárgásfekete felhőtömeget indult lencsevégre kapni. Hanem ilyenkor, egyszerűen mindig jó másutt lenni. Máshol, mint az, aki őt várja, s akit ő biztonságban tud, s aki onnan, abból a biztonságból féltheti őt. Féltheti őt, ha. Ez a "ha", ez a feltételes mód hajtja most Tillát előre a tönkreégett kert felé, hogy megfeledkezve még az égzengésektől egyre lazuló, föld alatti eresztékekről is, most utoljára megkísértse azt az istent, akibe a saját tökéletlenségét igyekezett beletemetni, s aki egyszersmind az ő vágyainak a tükörképe. "Egypár felvétel, s kész az egész. Ilyen égiháborút még sosem láttam. De most csakis nekem kelleti magát ez a begorombult firmamentum."
***
Hogy Tilla miért is találkozik Lengő Évával a Menhely Kertjének mezsgyéjén ilyen ítéletidőben, vagyis hogy Lengő Éva mit kereshet ott, nos, ezt a kérdést csak az tehetné fel, aki nem figyelt kellőképpen a csodák kapujáról szóló, jóval előbb elhangzott eszmefuttatásra. Ez viszont könnyen lehetséges. Különösen azért, mert időközben, mint ahogy most is, sokkal, de sokkal életszerűbb és emberszabásúbb jeleneteknek voltunk és leszünk részesei.
- .ő is eljött(?), na jó, semmi különös - motyogja maga elé Tilla, amint megpillantja a lányt, a vihar által már jócskán letarolt kert előtt. "Hát maga mit keres itt? - kiált oda neki, de már esze ágában sincs megállni a ledöntött kerítésnél. Megy tovább, a nő felé.
Ki engedte meg, hogy idejöjjön? - a kérdés előbb hangzik el, mint a bölcs visszafogottság hallgass-parancsa. Lengő Éva szoknyája úgy ring, hogy tulajdonosának lábai Tillát gyönyörű harangnyelvre emlékeztetik. - Kitől kellett volna engedélyt kérnem? - hangzik a visszapattantott válasz, s úgy dobódik fel, akár egy bozótból kiröppenő madár.
- Velem jött, mert ide akart jönni - ez a néhány nyugodt szó, a régi kert hangja. Tilla fürkészi, merről is jön. Ebben a pillanatban Lengő Éva mellett Marija Szopotnyikova jelenik meg, mintha a földből nőtt volna ki. "Mert nélküle, mit csinálna itt, főmérnök úr?"
A rövid csend a választ minősíti.
- Fényt. fényképeznék.
Hát akkor csak rajta, itt vagyunk, mosolyog Éva, vagy Tilla inkább csak homályosan látja, amint a két nő, egy elegáns pózba lendülve, nekidől a szélnek.
És már szükségtelen is felvételt készíteni, hisz ez a kép, Tilla számára maga az élő tökély.
32.
33.
.ne még. Szabályszerűen ki kell hordani a végkifejlet pillanat-magzatát, hogy megszületésekor ne érezzük úgy, torzszülöttként jött világra.
***
- Fussunk, mielőtt elered az eső. Mindenki ránk vár - a főmérnök tudja: látott mindent, amit látnia kellett, és átél mindent, amit át kell élnie itt, a Féktelep s a Menhely Kertjének határán. - Fussunk, kamaszosan, lebegő hajjal a Porhintés útján, véletlenül összeakadó vállakkal, egymásra se nézve, csak előre, habár vissza, tehát sehova, de mégis egy ház felé, legyen az fékház vagy mézeskalács-kunyhó, múzeum, vagy színház.
És belendülnek, mögöttük, mint láthatatlan üldözők, árnyékaik sarkallják őket, egyre sebesebb tempót diktálva.
Észre sem veszik, amikor Marija Szopotnyikova mosolyogva kijelenti: Én itt maradok. S ott is marad, néz utánuk a szélben, egy nagy, giccses szélben, csak áll, mint egy fa, mint egy gyönyörű vörösfenyő, mit is csinálhatna egyebet, hisz ő ott volt végig a Menhely Kertjében ahová még csak haza se mehetett, mert mindig is otthon volt benne.
S most elered az eső, figyelmeztetően, ritka, nagy cseppekben, némi egérutat adva Tillának és Lengő Évának, akik, ha elérik a nyolcas fékházat, talán a leszakadó égtől is megmenekülnek. Egymásért, de egymás ellen való futás ez. Mint ahogy futás a megázás elől is, a tönkrement frizurák elől, a rothasztó nedvesség elől, az előző lépés elől a következő lépésig, a belendüléstől a fékezésig, a leszakadó robajoktól az alant elterülő csendig, egy most éledő kerttől egy aranyhalált halt fékházig. Futása ez a futásnak, grimaszos visszaröhögés a megállva csodálkozók pofájába, buja érzelmeket fakasztó feledése a szedett betűs, emelkedett igazságoknak, áttörése a horizontnak.
Egyre átláthatatlanabb a zápor, a dördülések már előjátszanak egy végső nagy fortissimónak, amikor majd a zuhanó ég eléri a földet, s amikor már igazából nem is lehet tudni, hogy a föld szakadt-e fel, vagy a menny szakadt le, csak azt tudni, azt a nagy találkozást, mely a két boltív egymásba rogyását egy utolsó, felismert pillanatba sűríti.