Verebes Ernő: A kioldás
10.
Ha valaki jóban lehet egymással, akkor az Mányi és Én. Sűrűn találkoznak a Telepen kívül is, hisz Mányi amatőr szavaló, aki megyei szintű versenyeket is nyert a kortalan kategóriában. Ennek ellenére, vagy talán pont a kötelességtudásából kifolyólag, munkáját is lelkiismeretesen végzi. Mindez azért kívánkozik ide, mert Mányi nemigen beszélt magáról a bemutatkozásnál. Most azonban jelen van Én, aki, amint majd meglátjuk, még így szótlanul is segíthet a félig kialakult képet teljessé tenni. A Féktelepen majdnem köztudott, hogy Mányi szüzességét az irodalomnak köszönhetően veszítette el. Ezt ő nem terjesztette, de nem is tagadta, ezáltal egy egészséges fáma született Mányi művészi vénáját illetőleg, amit egy ilyen, az ember életében meghatározó mozzanat is duzzasztani látszott. Edit ugyanis verseket írt, amiket el is küldött egyszer egy ifjúsági irodalmi vetélkedőre. Előzőleg viszont Mányinak olvasta fel ezeket otthon náluk, s hát az elszívott cigaretták, a mentol-likőr, és az elsuttogott versek után a dolgok rendje már csak az volt. Ezzel kapcsolatban tette fel Én-nek Mányi a következő alapkérdést: "A dolgok rendje az, hogy kiteljesedjenek. De időben a dolgokból hogyan válnak történések, a kiteljesedésből pedig beteljesedés?" Én erre csak hümmögött egy darabig, majd lassan mosolyogni kezdett. S Mányi számára, azóta is ez a mosoly jelenti a feleletet minden megválaszolatlan kérdésre.
***
11.
A diavetítő kijózanító jelenlétének most egyetlen oka van: a tervrajz. Tilla, Korány igazgató és Térmaró Sándor, a szindikátus elnöke a képernyőre merednek, melyen az előbb említett rajz látható. Miféle ősokból kellett Tillának rátalálnia erre a tervrajzra? Ezt kérdezte Én, aki mint egy árnyék, egy gondolattal később jelent meg hármuk háta mögött. A kérdés elhangzása után, amit egyébként úgy tűnik, meg sem hallottak, egyszerre kezdenek beszélni, s ezért elég nagy hangzavar támad.
***
Tilla azt fejtegetné, hogy véletlenül bukkant fel ez a tervrajz, családi fotók között, mint egy régi irat egy divatos amerikai filmben, vagy mint Bach kantátái egy hentes padlásán. És méghozzá azért, hogy szembesítse őket a múlt nagy kérdéseivel, vagyis a Féktelep tizenkét esztendőre visszatekintő, valós működési rendszerével. Akármennyire is hihetetlen, de e tervrajzon nem láthatók azok a visszaszorító prések, amelyek nélkül a vasbeton platók már régen felszakították volna a határvidék talaját. Ez azt jelenti, vágna a szavába végre Korány, hogy csak a tervrajzon nem látszanak a prések, vagy valójában nem léteznek? "Ne legyünk már gyerekek - Korány igazgatóhoz méltóan üvöltözne -, hát ezeket ellenőrizzük nap mint nap, javítjuk a meghibásodásokat, hűtjük a haránt-préságyakat és pótoljuk a hidraulikus visszaszorítók olajszintjét. Ennek a tervrajznak semmi köze ehhez a féktelephez." Mert ő, Korány, személyesen lett beavatva e káprázatos newtoni mechanika legapróbb részleteibe is, és szó sem volt arról, hogy a vasbeton platók így, ahogy ezen a rajzon látható, homorúan, mint egy hatalmas tölcsér, helyezkednének el a föld alatt. "Nem is tölcsér ez, inkább egy őrült nagy teknő" - ez már Térmaró Sándor hangos véleménye volna, amihez nem szakember lévén még hozzátenné azt is, hogy mintha az égbolt tükörképét látná a föld alatt. Csakhogy ez alatt a "tükörkép" alatt - őt meg Korány torkolná le - százegynéhány, deréknyi vastagságú, leszorított titániumrugó feszül. Ezeket pedig csak a jóisten szoríthatná vissza, de akkor is jól meg kéne erőltetnie magát.
- Eljutottunk addig az ősokig, mely nem feltételez semmiféle tudást, gondolja Én, de nála a gondolat azonnyomban szavakká változhat: "Választ tehát nem kaptam, véleményt viszont annál többet."