Verebes Ernő: A kioldás

12.

Istenben a tökéletlenségemet feledem. Magamban bűneimet látom, tükörképemben a vágyaimat, hogy a bűneimet feledjem. S ki jönne rá ebből, hogy Isten a vágyaim tükörképe, melyben úgy mártózom meg minden reggel, mint egy tiszta tóban? Ez lehetett volna Tilla első gondolata akkor, amikor Lengő Éva jutott eszébe. Persze nem ez volt az első gondolata, hanem maga Lengő Éva. Aztán, ahogyan lassan kitárulkozott benne a nő által felébresztett világ, Tilla úgy kezdett volna menekülni e világból. Menekülni ettől a már-már érzelmi gubanctól, amely Évához kötötte. Ekkor, szinte védekezésként öltött formát benne az előbbi megfontolás bűnökről, tükörképekről meg vágyakról, és nem utolsósorban a tervrajzról, melyben, Koránnyal ellentétben, ő feltétel nélkül hitt. De ami igazán szöget ütött a fejébe az az volt, hogy ezekkel a mellékgondolatokkal csak jó hosszú kerülőutat tesz egy olyan cél felé, melyet nem is ő tűzött ki maga elé, s amely türelmesen ki fogja őt várni. S ez a cél ismét csak Lengő Éva.

Tilla tudta, hogy szerelmi ügyekben Én-től nem hálás dolog tanácsot kérni, mert Én nem köntörfalaz, s azon nyomban megnyilvánulásra késztetné őt a lány előtt. Ezenkívül el is várná, hogy úgy cselekedjen, ahogyan ő tanácsolta. Különben megsértődik, kiengesztelni pedig szinte lehetetlen. Én csak a saját véleményét ismeri el, mert tudja, hogy egy idő után úgyis neki lesz igaza.

Tilla viszont Én győzögetése nélkül is hitt valamilyen erkölcsben, és azért szenvedett, mert Évától függetlenül, már egy ideje bacchusi bűnökben élt. Saját megítélése szerint úgy vásárolta a különböző alantas élvezeteket, hogy a sorstól, vagy istentől volt kénytelen kölcsönkérni rá minden alkalommal. Vajon meddig adnak még? Abba kell hagynia a kéregetést, mielőtt még kiürül az isteni bugyelláris, különben egy olyan koldus dicstelen sorsára jut, aki már akkor sem kaphat, ha adni akarnak neki.

***

KÉTI: Érzem, bűneimet eltakarják volt vasárnapok.

ÉGI: Isten képtelensége:

Az Embernek Született

Istentelenség-képe.

HARMA: Itt vagyunk, ha kell neki gyengéd emlék.

ÉGI: S habár szilárd talajon,

Mintha esés előtti lebegésben lennénk.

13.

Lengő Bea-Lujza nem is tudta, miért várja annyira a franciákat. Ő tartotta velük a kapcsolatot, s telefonon is beszélt velük, megérkezésükkel kapcsolatban. Erőt vett rajta az a fajta asszonyi izgatottság, mely mindent remegésbe hoz: indítéka az adott probléma, kiteljesedése a világegyetem, beteljesedése pedig a testi elernyedés - fogalmaz majd Én, amikor az ezután következő jelenetben Koránnyal megvitatják ezzel kapcsolatos gondolataikat. Bea-Lujza, a középkorúnak még nem nevezhető hölgy, a tett és a vágyak harmonikus erőterében létezik, erről árulkodik diszkrét, de állandó parfümillata is. Másodszerepben, mint Kéti, a keringő második negyede ő, hangsúlytalan, mégis a középső, az irányítás és irányíthatóság természetes vegyüléke. Ha megszólal, még kisstílű mondatai is erőteljesen hatnak, ahogyan gesztusaiban is ott lappang a tetszésvággyal már csak kacérkodó, természetes hajlékonyság.

***

Lengő Bea-Lujza és Marija Szopotnyikova találkozása Bea-Lujza irodájában olyan két hadvezér szembesülése, akik pontosan tisztában vannak verhetetlenségükkel, ennélfogva kénytelenek összebarátkozni. Olyan összeütközés ez, mely már előre ki van párnázva. A feszültség azonban a játék lényeges eleme: eredeti mivoltában csak egyikük maradhat meg, a másik kényszerpályára kerül. Én eközben úgy tesz-vesz közöttük, mint egy kiöregedett haditudósító.

***

LENGŐ BEA-LUJZA: Tegnap beszéltem velük, azóta már elindultak Párizsból. Ami a fogadásukat illeti, az igazgatóval még nem állapodtunk meg minden részletkérdésben, de számomra már világos: semmi nagy felhajtás. A Féktelepre vezető utat, a leágazástól stílszerűen féknyomokkal fogjuk jelezni, a Jakus Lelle már ki is ment a kisfurgonnal. Aztán egy szerény fogadás a Menhely Kertjében, majd tanácskozás a nyolcas fékházban. Zenevonalat biztosítunk. A franciáknál sosem lehet tudni, hol a határ üzlet és szórakozás között.

SZOPOTNYIKOVA: Remélem, rám ez nem jellemző. Bár néha szeretném magam jobban elengedni.

LENGŐ BEA-LUJZA: Maga könnyen beilleszkedett közénk. Egyet nem tudunk csak, s ezzel nem akarom megsérteni, hogy pontosan miért is jött ide.

SZOPOTNYIKOVA: Pedig tudniuk kéne. A kazanyi Atomfizikai Intézet biztonsági részlege is érdekelt e newtoni erőforrásokra hagyatkozó védelem megismerésében. Sőt, egész Oroszországot érdekli az önök által kifejlesztett rendszer.

ÉN: De mi köze lehet az atomfizikának a newtoni mechanikához?

SZOPOTNYIKOVA: .persze megkérdezhetné, hogy mi köze az atomfizikának a newtoni mechanikához. Hogy kikerüljük a tudományoskodást, csak annyit jegyeznék meg, hogy ez annyit tesz, mintha az iránt érdeklődne, mi közünk nekünk kettőnknek egymáshoz.

ÉN: Nem merek beleavatkozni. Két zsilettpenge csak kicsorbíthatja egymást, és élüket vesztve együtt kerülhetnek a szemétkosárba.

LENGŐ BEA-LUJZA: Nézze, én nem vagyok nagyon okos. Hetes átlaggal fejeztem be a közgazdasági egyetemet, és egy tanáromnak sem voltam a szeretője. Így még fizikailag sem olthattak be azzal a csakis férfiak által respektált fenenagy tudással. Mégis azt mondom, amit maga is gondol: mi nők, a körülöttünk feszülő erők kegyeltjei vagyunk. Úgy úszunk bennük, mint a tengerben az a fóka, amely elhiszi, hogy a tenger csupán miatta létezik. S ezt nem csak hisszük, de tudjuk is: ha mi nem volnánk, erőterek sem volnának. Mert ezek tényleg csak általunk léteznek, hisz ösztöneinkkel kötjük le ezeket. Mi nem szállunk szembe az energiákkal, hanem meglovagoljuk őket. Érti? Így egy idő után olyan harcosokká válunk, akik a kisüléseket észrevétlenül irányítják. A férfiak szexuális kisülése erre csak egy olcsó bizonyíték. Vegye már észre: pillanatnyilag is ránk van bízva az egész Féktelep működése. Csak ezt senki sem látja. A férfiak kizárólag elméletekben és az ezekhez közvetlenül kapcsolódó konstrukciókban élnek, soha nem kérdeznek rá arra az ős okra, amelynek ők csak okozatai, s amely sokkal egyszerűbb, mintsem, hogy tökéletlen legyen. Maga atomfizikus, ezért egy kicsit megfertőződött holmi felszíni ismeretekkel. Maghasadás, energiaszintek, sugárzás. Zsigereiben azonban éreznie kell, hogy mennyi minden múlik épp rajtunk. Mi nem kiszolgálói, hanem feltételei vagyunk minden felszíni tudásnak. Érti? S ha jobban belegondolok, magát nem azért küldték ide, hogy a Nagy Newtoni Visszaszorítást tanulmányozza, hanem azért, hogy végleg megmételyezze azt a látszólagos nyugalmat, amely e Féktelepen uralkodik.

ÉN: A transzvesztitizmus csíráit érzem magamban.

SZOPOTNYIKOVA: .s ha ez így van, ezt a szerepet mért pont rám osztották? Honnan is bírnék én olyan képességekkel, melyek egy tökéletes rendszert a visszájára fordíthatnának?

LENGŐ BEA-LUJZA: Ne nevettessen! Maga a rendszer, kicsiben. Észrevette, hogy néznek magára a munkások, a karbantartók, meg a főmérnök? És azt észrevette-e, hogy akár a mesében a báránynak álcázott farkas, egyre észrevétlenebbé válik a nyáj között elvegyülve?

SZOPOTNYIKOVA: De én nem akarok megenni senkit sem.

ÉN: Lassan a lényegre térünk.

LENGŐ BEA-LUJZA: Nem kell senkit megennie. A puszta jelenléte is elég. Ahogy helyesel egy fejmozdulattal. Ahogy szomorúan mosolyog. Elég, hogy ilyen kedves hanglejtéssel beszéli a magyar nyelvet, s hogy őszintén kíváncsi mindenre és mindenkire. Ezért óvnám magától a Térmaró Sándort, vagy a kifőzde főnökét, az igazgatót, az egészségház személyzetét, a francia delegációt, amelyet most várunk, és az egész Féktelepet, amely kezd fellazulni, elpuhulni, kiengedni, titoktalanodni, nem félni saját magától, megbarátkozni egy végkifejlettel, majd megsemmisülni és megsemmisíteni az egész környéket. És emiatt senki sem fogja magát okolni, még én sem.

SZOPOTNYIKOVA: Nem is okolhat, hisz a saját bevallása szerint, velem együtt birtokolja az erőtereket, s lovagol meg vad energiákat. Akkor viszont nem értem, hogy miért pont tőlem félt itt mindent és mindenkit. Hisz ezek szerint én is olyan párka lennék, mint ön? De éppúgy lehetnék Hamupipőke egyik mostohatestvére is, mint ahogy ön is az. Sőt, egy keringő háromnegyede közül pontosan úgy lehetnék az egyik, mint ahogy, megintcsak ön!

LENGŐ BEA-LUJZA: Állj! Egy különbség mégiscsak van köztünk.

SZOPOTNYIKOVA: Kíváncsivá tesz.

LENGŐ BEA-LUJZA: A különbség az, hogy a maga célja a Telep számára kifürkészhetetlen, az én szándékom viszont, hogy ezt a célt felfedjem - ha már minden férfi vaknak tetteti magát itt körülöttem. Maga láthatatlan, és én láthatóvá fogom tenni. Maga nem is nő, csak a nőiesség és a világmindenség fúziója. Egy gyakorlatiatlan elmélet, amely mint egy, a férfiakra ragályos betegség, megfertőzi az egész Féktelepet. De ha a maga titokzatosságára egyszer fény derül, vége az egésznek. S attól kezdve újra én fogom birtokolni a bizalom és a pozitív megfelelés szerepkörét.

ÉN: Szépen túldimenzionálták magukat, mégis kimaradt valami: ha Marija Szopotnyikova titka lelepleződik, mi lesz, ha kiderül, hogy nem is volt titka?

SZOPOTNYIKOVA: Nem értem. Nem értem, mi kivetnivalót lát bennem, pont ön. S az sem világos, hogyan szeretne velem úgy azonosulni - mert szeretne -, hogy közben még messzebb tuszkol magától.