Nagy Abonyi Árpád: Rövid boldogság

Három szerelem

I.

- Tudod, hogy szeretlek, hiszen naponta téged választalak - mondta a férfi a nőnek, amint a tóparton üldögéltek. A szinte giccses színekben tomboló naplemente mintegy aláfestette a férfi mondatát, aki nem sejtette, hogy ha túlzottan szeret az ember, akkor az következményeiben ugyanaz, mintha nem szeretne. Mindketten a sima víztükörre meredtek.

A nő egy hosszú fűszállal játszott, majd egy hirtelen mozdulattal (melyben már benne volt az elhatározás bizonyossága) a vízbe hajította. Olyan férfi kellett neki, aki éli az életet, nem pedig álmodja.

II.

A bokszbajnokot szíven ütötték felesége gyengéd szavai. A bajnok egy rozoga ágyon feküdt, félig összeverve. Jól illettek egymáshoz: a nyekergő, rozoga ágy és a meggyötört, kimerült ember. A férfin zöldes, kopott takaró volt, mindenféle nyomokkal.

A felesége az ágy mellett guggolt, zsíros haja csapzottan hullott a vállára. Egy nedves ruhával a férfi feldagadt arcát törölgette óvatosan. Néha beletúrt annak összekúszált, piszkos hajába. Jól sejtette: a gyengédség a szerelem nyelve. A férfi hálás volt neki ezért, és hálából megkísérelte szépnek látni az asszony pattanásos, aggódó arcát. De nem mert megszólalni, hiányzott belőle a szó alázatossága.

III.

 - Meg kellene változnunk a szeretetben - mondta a nő a férfinek. Egy tölgyfaerdő mély árnyékában üldögéltek, s a lombok zúgását hallgatták. Mindketten barnák voltak, kedvesek, jól állt nekik a nyár.

A férfi nem válaszolt, gondolataiban messze járt. A nő halkan ismét mondott valamit, de ez már nemigen számított. Egy ideje megjelent bennük a szerelem ősellensége, a rutin. Szeptember volt, az arany hónapja. Az erdő felett vörös felhő, az őszi szelek hírnöke tornyosodott.