Nagy Abonyi Árpád: Rövid boldogság

Rövid boldogság

 Valóban, mérföldkő lennék a nők országútján? - kérdezte csodálkozva a lány, amint még kissé kifulladva, az erdő harmatos gyepén hevertek. A kérdezett nem válaszolt. A lány nevén tűnődött, melyet nem sokkal korábban hallott először. Nem mondta, gondolta: az. Imént, amikor kézen fogva fejest ugrottak a bujaság örvényébe, úgy érezte, sikerült megkaparintania a boldogság egy cseppjét. Egy cseppel azonban nem lehet szomjat oltani, gondolta aztán tovább. Pillanatnyi hevületében kiejtett szavai visszhangzottak hát az előbb a lány ajkáról. Messze, a távolból, odahallatszott a vadászkürtök harsonája, s az ebek ideges csaholása.

Régen minden másképpen volt. Mióta a valóság minden nap arcul üti a képzeletet, már nem szárnyal úgy. Ez aztán feszültséget keltett benne. Micsoda arcátlan pimaszság! Hogy az érték is átértékelődik? Ezt mintha már hallotta volna valahol. De hogy csak így?!

Újra a lányra pillantott. Az erdő félhomályában lélegzetelállítóan szépnek látta. Egyszer csak érezte, hogy ez a szépség fenyegető; egy leendő tragédia magvát hordozza magában. Mégis, tehetetlennek érezte magát, s meglepődve tapasztalta, hogy a foglyává vált. Ott, ahol a szívének kellett volna lennie, kellemes bizsergést érzett. Ez volna az, ez volna? Nem tudhatta; honnan is. Azért remélte; és hagyta, hogy az ismeretlen erőt erejének támaszkodni. S miközben így tanakodott, tusakodott magában, eszébe jutott egy régi, bugyuta történet holmi kislányról, aki az erdőben. De hát, ki hisz manapság a mesékben?

Élete eddig szabályozott mederben folyt, ám most áradás készülődött. Az igény és a vágy megvolt benne; karnyújtásnyira, bármikor elérhetően; de ami a bátorságot illeti, az valahogyan folyton illékonynak bizonyult: amint megjelent, már el is tűnt. Arra nem gondolt, hogy könnyű bátornak lennie annak, akinek nincs veszíteni valója, mivel úgy vélte - tévesen -, neki még van. Az ismeretlen érzelmi talaj, amelyre most lépett érzékszervei nélkül, kérlelhetetlenül magára hagyatva, érezte, ingoványosabb, mint az eddigi bármelyik csapdákkal teli ösvény. A gyávaság kerülőútja azonban gyakran a végzetes vakmerőség célegyenesébe vezet.

Tekintete ismét végigsiklott a lány testén, amely súlyosan lélegzett a könnyű, felszínesen magára kapott ruhadarabok alatt. Egyszerű szépség, gondolta. Ám a test emlékezetének órája lassan ver: a korábbi öröm követeli ama mozdulatok ismétlését, amelyről azt hitte, hogy a boldogság forrása. Amikor éppen eleget akart tenni e kéretlen kívánalom jóleső parancsának, váratlan érzés rohanta meg. Nyilvánvalóan a tehetetlenség ormáról zuhant rá: dühödten ütni, tépni, megsemmisíteni akarta ezt a felkavaró, egyensúlyából kibillentő szépséget, mely mit sem sejtve lerombolni készült az önmagáról oly aggályos pontossággal kialakított, már-már kényszerképzetté izmosodott fantáziaképet. Minden erejét össze kellett szednie, hogy e hirtelen eluralkodott beteges képzetnek ellen tudjon állni. A meg nem történtet megtörténtté tenni néha nem veszélytelenebb vállalkozás, mint ennek ellenkezőjére törekedni. A hirtelen, örvényszerűen rátörő fáradtság azonban megmentette ettől.

Hanyatt feküdt, s a zöld levelek játékát figyelte a magasban. Úgy tűnt, mintha egy képzeletbeli színpad erkélyére könyökölve nézne le saját életére. Megmagyarázhatatlan unalom tört rá. Nem tudta visszafojtani ásítását: erős, éles fogai megcsillantak a fák ernyőjén átszűrődő napsugárban. Ismét hallani vélte a vadászkürtök harsonáját és az ebek ideges csaholását, immár egyre közelebbről.