Nagy Abonyi Árpád: Rövid boldogság

Belgrádi panoráma

Egy augusztusi vasárnap délután a Knez Mihajlova utcán sétálok, Belgrád legelegánsabbnak számító utcáján. Legalább is valamikor annak számított. Az egykori drága üzletek fénye most jócskán megkopott. A szegényes kirakatokban itt-ott feltűnik néhány nyugati áru: Nike tornacipő, Hugo Boss parfüm, Samsonite bőrönd - az egyszerű belgrádi polgár számára elérhetetlen áron.

Bágyadtan süt a nap, felszárítva a korábbi zápor nyomait. A kevés járókelő egykedvűen, fáradtan vonszolja magát az utcán. Ruházatuk kopott. A test eme rosszul összerakott, szegényes díszletei szinte aláhúzzák a lelki enerváltságot. Az emberek arcába nézek, kimerült, szomorú tekintetekkel találkozom. Csaknem egy éve, hogy Szerbia szabadnak érezheti magát. Ezen az álmosító délutánon azonban semmilyen jel nem utal arra, hogy a város, az ország felébredt volna évtizedes letargiájából. A tartós esztelenség mély nyomokat hagyott. Az ébredés hosszú ideig tart.

Kerülgetem az utcán heverő, alvó, gazdátlan kutyákat, s egyszerre a sétálóút közepén egy improvizált újságosstandot pillantok meg. Közelebb megyek, s látom, hogy ez tulajdonképpen nem más, mint két egymásnak támasztott deszka; arra aggatta fel a fiatal elárusítófiú az újságokat, képeslapokat. Az egyik képeslapon a szerbiai élelmiszerboltokban szinte mindenütt kapható jellegzetes szilvapálinkás-üveg képe látható, rajta egy népviseletbe öltözött idős szerb parasztember koccintásra emeli felénk poharát. A lap alján az alábbi jókora, piros betűs szöveg: Fuck the Cola, Fuck the Pizza, all we need is Sljivovitza! A másik képeslapon látható karikatúráról Milošević néz rám, a börtöncella vasrácsába kapaszkodva. A lap alján lévő szerb nyelvű felirat itt is beszédes: Üdvözlet Hágából. Megveszem a két lapot, mint a szerbiai jelen sajátos üzenetét, s valahogy mégsincs kedvem nevetni a poénnak szánt mondatokon.

Tovább haladok a Knez Mihajlován, nézegetem a házak homlokzatát: kevés kivétellel, többnyire még állják az idő sarát. Az üzletek zárva vannak, meglepetésemre azonban egy viszonylag nagy könyvesbolt nyitva tart. A kirakatban főként Szerbia közelmúltját elemző könyvek. Belépek, s azonnal egy más világba jutok. A szépen elrendezett könyvek fölé érdeklődő, értelmes arcok hajolnak, halk zene szól, az elárusítók kedvesek és segítőkészek. Úgy érzem magam, mint Európa bármelyik fővárosának könyvesboltjában: Párizsban, Amszterdamban vagy Londonban. Az egyik polcról leemelem a szerb könyvpiac egyik friss bestsellerét. A mintegy kétszáz oldalas, puha kötésű könyvet Dragiša Blanuša írta, a belgrádi Központi Börtön vezetője, Miloševityet őriztem címmel, a volt elnök börtönbéli napjairól. Ekkor még persze nem sejtem, hogy Milošević nemsokára pert indít a szerző ellen rágalmazás vádjával, és kártérítés címén egymillió német márkát kér, valamint jogi képviselőin keresztül azt követeli, hogy azonnal vonják be a könyvet, s állítsák le esetleges külföldi terjesztését.

Belelapozok a számos fekete-fehér fotóval illusztrált könyvbe. Az egyik oldalon a börtöncella képe látható, amelyben Milošević csaknem három hónapig raboskodott. A folyosóra néző vasrács közé dugva (ahogyan még a vizsgálóbíró otthagyta) ott lapul a nagyalakú borítékban a hágai vádirat, melyet nem volt hajlandó átvenni, mondván (a könyv tanúsága szerint): "Ehhez a szeméthez hozzá sem érek!" Tovább lapozok és arról értesülök, hogy az exelnök igen sokat olvasott a börtönben, többek között Wilbur Smith és Robert Ludlum könyveit is. Néhány percig olvasgatom, lapozgatom a kiadványt, amely sok érdekes részletet ígér; majd úgy döntök, megveszem, hadd legyen teljesebb képem a közelmúltról. Míg fizetek, az elárusítónő jelentőségteljes mosollyal rám néz, nyilván nem én vagyok az első, akinek számlázza ezt a kötetet.

Kinn az utcán, a bágyadt napsütésben szemetet sodor a szél. Egyszerre megéhezem. Keresek egy kis pizzeriát, gondolom magamban, s egy mellékutcára térve tovább haladok az alvó, tetszhalottnak tűnő városban. Az egyik kapualjban két szurtos, öt éves körüli gyerek ül: csúnyán káromkodva veszekednek. Az egyik kezében egy félig elfogyasztott alma.

Egy kis kocsmához érek és benézek a bejárati ajtó üvegén. Öt-hat asztal, terítő nélkül, műanyag hamutartóval; a sarokban két férfi ül. Egy középkorú pincér lép elő a pult mögül, kezében apró fémtálcával, melyen két teli pálinkáspoharat egyensúlyoz. A helyiségből népzene szűrődik ki. Hirtelen eszembe jut a zsebemben lapuló képeslap üzenete, s gyors elhatározással, lemondva a pizzáról, lenyomom a kilincset.