Nagy Abonyi Árpád: Rövid boldogság

Nő, kutyával

I. 

Hétfő volt, a banális újrakezdések visszataszító napja. Nyugtalan éjszaka után fáradtan és kedvetlenül ébredtem. Gondolataimba mélyedve sokáig matattam a fürdőszobában. Egy kamillatea, az igen, az nyugtatja az idegeket, gondoltam. A hétvége halmozódott mosatlanjai között a vízforralóval bajlódtam, a rám váró, szinte elviselhetetlenül unalmasnak ígérkező munkanapra gondolva. Éppen elhelyeztem a teafiltereket a két aggályosan őrzött, családi hagyatéknak számító csészében, amikor barátnőm álmos, kötekedő hangját hallottam a konyhaajtóból:

- Már megint nem zártad el a vizet, miután fogat mostál!

Bosszúsan, az eredendő bűnök és hibák bibliai eredetére utalva morogtam valamit.

- Semmi közöm az almához! - tiltakozott bőszen, meglepő frissességgel.

A vízforraló sípolni kezdett. Gyorsan beláttam, hogy ez a reggel nem az én reggelem. Néhány perccel később a tea gőzén át, magam elé bámulva valami okosat, jópofát akartam kigondolni, de semmi nem jutott eszembe. Kinéztem az ablakon, s csak a felhős, súlyos égbolt nézett vissza rám.

Persze pechem volt azután is. Amint kitoltam rozzant kerékpáromat a bejárati csapóajtón, eleredt az eső. Felpattantam a biciklire, s csakhamar rákanyarodtam a várost átszelő széles főutcára, szokásomhoz híven, a menetiránnyal szembeni kerékpárúton. A csípős szél hideg esőcseppekkel áztatott.

Éppen azon tűnődtem, hányszor tehettem meg eddig ezt a kilátástalan oda-vissza utat, amikor csaknem nekihajtottam a sarok mögött lesben álló rendőrnek. Meglepődtünk mindketten. Személyemben a rend ellenségét láthatta, mivel azonnal pénzbírsággal sújtott.

Egy ideig magam mellett toltam a kerékpáromat, majd amikor kikerültem látóköréből, folytattam utamat, a szabályok ellenében. Lassan minden arra utalt, kiváló nap elé nézek.

A kerékpárút további szakasza többnyire szürke, unalmas házak között vezet. Az épületek előtt ápolt, tenyérnyi kertecskék, melyek fantáziátlanságuk mértékét a kerti törpék gyakoriságával és nagyságával fejezik ki. Az egyformaság uralta statikus utcakép unalma, mint mindig, most is nyomasztóan hatott rám.

Egyszer csak a sarok mögül régi, névtelen ismerőseim bukkantak fel: a magas, imbolygó járású vörös hajú nő a szőrtelen, miniatűr disznóra hasonlító apró kutyával. A diszharmonikus páros komikuma felvidított, mivel a "szőke, csinos nő izmos kutyával" szokványos duó paródiáját láttam benne. Az állat mintegy helyeslőleg, vidáman vakkantott néhányat vékonyka hangján, és önfeledten rángatta az élénkzöld színű pórázt. Szokásomhoz híven odaintettem nekik, mire a nő megmutatta sárgásbarna, görbén nőtt fogait. Hosszú, göndör, vörös haját lobogtatta a szél.

Elfordultam, és tovább folytattam utamat a kerékpárúton.

II.

Amikor megérkeztem a munkahelyemre és beléptem a bejárati ajtón, (mint annyiszor) munkatársaim bosszús pillantásával találkoztam. A szemközti helyiség bejáratánál a főnökasszonyom állt, a falon függő hatalmas órára mutatva. Az óra mutatói könyörtelenül jelezték: négy percet késtem. Előhúzván a zsebemből a bírságról szóló igazolást, a rendőrre akartam hárítani a felelősséget késésemért, észre sem véve, hogy még nevetségesebbé válok.

A főnöknő hosszú tirádába kezdett, én azonban alig hallottam a szavait, csak a felső ajka felett lévő szemölcs mozgását láttam, amelyből három-négy jókora szőrszál kandikált ki búsan, mintha menekülni akarna.

A balsors fricskáját éreztem magamon, s egyedül csak a menekülő szőrszálak gondolatával tudtam rokonszenvezni. Nem lehetne valahogyan csökkenteni a szőrszálak hosszát? - kérdeztem magamban. Teljesen megfeledkeztem helyzetemről. Talán tanácsot kellene adnom, de kiröhögne, gondoltam.

Szerencsére a kioktatás véget ért, s a főnöknő magabiztosan távozott. Munkatársaim a fejüket csóválták, majd elégedetten bólogattak. Gyorsan az egyetlen biztonságosnak látszó helyre, a mellékhelyiségbe siettem.

Egy idő után, a vécécsészében örvénylő vizet figyelve láttam, amint minden gondommal együtt a főnöknő is alámerül, s láttam segélykérő kezét és fuldoklástól eltorzult arcát. Hallottam kárörvendő kacajomat, amint feléje nyújtottam a vécépapír tekercsének végét, mint valami mentőkötelet, miközben a munkatársaim hangja szűrődött be a távolból.

- Négy perc múlva jövök - mondtam a főnöknő szarpecsétes arcának, és lecsaptam a vécékagyló fedelét.

III.

 A percek csigalassúsággal múltak. A munkaidő kimért üteme, az elvégezendő munkafeladatok gyilkos monotóniája menekülésre késztetett. Gondolatban újra és újraéltem a múlt néhány kellemesnek hitt mozzanatát. Az emlékezés a lehatásosabb módja annak, hogy megszabaduljunk a jelentől. A túl sok alkalmazkodás beteggé tett, mert énem feladását jelentette. Az élet elszánt harcosa akartam lenni.

Amint az óramutatók elfoglalták a régóta várt pozíciót, kiléptem a zord épületből, s a kerékpártartó felé siettem. Már messziről észrevettem, mi a helyzet: a biciklizár magányosan fityegett a kerékpártartó fémszerkezetén.

Néhány részvétlen, áludvarias megjegyzés kíséretében elhagytam a munkahely nyomasztó épületegyüttesét. Gyalogosan indultam hát tovább a lassan lebukó alkonyatban. Épp át akartam kelni az úttesten, amikor megcsörrent a mobiltelefonom. Barátnőm jelezte, hogy később ér haza. Gyorsan döntöttem: ez jó alkalom, hogy ledöntsek néhány italt kedvenc kávéházamban.

Hirtelen minden olyan visszaszítóan tökéletesnek tűnt. Az utcasorokon átvágva betekintettem a kirakatszerű, függönytelen ablakokon. A vacsorára készülő, beidegződött mozdulatok a maguk, rutinszerűnek tetsző szertartásuk szerint követték egymást... Megborzongtam. Gyors léptekkel folytattam utam a vélhetően legrövidebbnek tűnő útvonalon a kávéház felé. Befordulva az egyik mellékutcába, mély lélegzetet vettem. A lemenő nap sugarai szinte vakítóan zölddé varázsolták a kertek füvét.

Egy apró elefántmintákkal díszített, lefüggönyözött ablak előtt földbe gyökerezett a lábam. Nem tudtam erőt venni magamon, átvágtam a gondozott pázsiton, s az összehúzott függöny résén belestem a ravaszul megvilágított szobába. Már szinte későn, de eszembe jutott a kilesett titkok magányos fájdalmáról szóló bölcsesség. Persze már nem lehetett a megtörténtet meg nem történtté tenni...

A vörös hajú nő szétterült hajkoronával, szétvetett lábakkal egy tarka pamlagon hevert, s a disznószerű kutya feje csupán centiméterekre lehetett szemérmétől. A nő fátyolos tekintete, úgy tűnt, egyenesen a függöny résén beleső, kéretlen tekintetemmel találkozott. Ajkát lassan megnyalta, mint valami olcsó pornófilmben, s nem lehettem bizonyos benne, vajon a kéjes tekintet valóban nekem szól-e? Hirtelen pokolian bánni kezdtem az elvesztegetett napot, az ellopott biciklit; s ugyanakkor egyszerre minden olyan viszonylagossá vált...

IV.

 Kissé felkavart lelkiállapotban nyomtam le a kávéház kilincsét, de a benti ismerős félhomály valamelyest megnyugtatott. A fal mellett foglaltam helyet, biztos távolban a pódiumtól, amelyen egy dzsesszzenekar latin-amerikai dallamokat játszott. Az előtérben telt keblű, fiatal, színes bőrű lányok táncoltak kihívó mozdulatokkal; kétségtelen zenei ráérzéssel.

Kortyolgattam hideg, testes sörömet, miközben összefolytak bennem a múlt és a jelen képei. A főnöknő feldagadt arcát szőrősnyelvű patkányok nyaldosták a föld alatti emésztőrendszerben, miközben a vöröshajú nő testét vagy már tizedszer járták át a kéj hullámai...

Ahogyan múlt az idő, lassan jókedvem kerekedett. Eljátszottam a gondolattal, hogy én is csak egy vagyok a táncoló fiatal lányok közül: éreztem kebleim súlyát, s amint lepillantottam dekoltázsomra, láttam, hogy egy izzadságcsepp kúszik le két mellem között. Megráztam hajkoronámat, mellemet kifeszítettem, s csillogó szemmel, lelkesen tapsoltam a zenekarnak. A tetovált karú, bajszos dobos kacsintása azonban visszatérített a valóság közhelyekkel és kényszerűségekkel szegélyezett szűk ösvényére.

Bosszús arccal intettem a pincérnek. Hamarosan újra megjelent, s felhúzott szemöldökkel, kutató tekintettel elém tette a teli poharat.

Rágyújtottam egy apró szivarra, és hosszasan bámultam a szemközti falon lévő Bruegel reprodukciót. A Parasztlakodalom figurái kedélyesen cseverésztek a hosszú asztal mellett. A szivarfüstön át láttam, amint a csűrben megterített asztal mellett a fapadokon ülve szájukhoz emelik kanalukat. Egy zöldköpenyes férfi sört töltött a cserépkorsókba.

Feléjük emeltem hát poharamat, s nagyot húztam a hideg italból.

V.

A sör, mint várható volt, megtette a hatását. Hátratoltam a székemet, és átkeltem a füstös termen. A mellékhelységhez egy hosszú, meredek lépcsősor vezetett le az alagsorba. A lépcsőzet fémkorlátjának hűvös tapintása, a szakadozott, zöld-sárga csíkos tapéta, s a pislákoló fény inkább egy óvóhelyre emlékeztetett, mintsem egy jólmenő kávéház toalettjéhez vezető szokásos szükségútra. Lenn labirintusszerű, váratlan beugrókkal tarkított szűk folyosók várták a látogatót.

A piszoár előtt állva feltekintettem a falra, melyen pontosan előttem egy bekeretezett poszter függött. A kép Björn Borg, egykori svéd teniszcsillagot ábrázolta csíkos öltönyben. Bal kezének mutatóujja és hüvelykujja szabályos kört zárt be, amelyet átdöfött jobb kezének mutatóujjával. Épp annyi időm maradt, hogy a kép alsó felén szereplő szöveget elolvassam: Sex is no pleasure. It's bussiness. And today it's bad business here in the Western world. There aren't enough babies being born. So, who will take care of us when we are old? Who will work and pay for our pension? Please. Don't just make love. Make babies. Or let's put it like this: drop your pants or drop dead. FUCK FOR FUTURE. FUCK NOW. Björn Borg.

Ha te mondod, gondoltam magamban, és felhúztam nadrágom cipzárát. Borgot kedveltem egykoron, élveztem, amint fapofával veri sorra ellenfeleit, és sohasem gondoltam volna, hogy effélékhez adja majd nevét.

Míg a mosdónál a kezemet szárítottam, egy pillantást vetettem az óvszer-automatára, melynek fogalma sem lehetett Borg üzenetéről...

VI.

Amint kilöktem a mosdó csapóajtaját, és kiléptem a sivár folyosóra, megszédültem. Annyi időm sem volt, hogy lélegzetet vegyek, azonnal galléron ragadtak. Puha, tésztaszerű anyagot érezem a számban, ott pedig, ahol nadrágom két szára egybeért, egy tenyér érintését. Levegő után kapkodtam, s megráztam a fejem. Belebámultam az arcomtól centiméterekre lévő vörös hajkorona szegélyezte feldúlt ábrázatba. A nő fojtottan lélegzett, miközben szorítása egyre erősebb lett.

- Ha még egyszer meglátlak, kinyírlak! Megértetted? - sziszegte.

Válasz helyett, hirtelen fellobbanó dühvel, keményen ellöktem magamtól. Hátratántorodott, majd nekiesett a falnak. Néhány másodpercig mozdulatlanul meredtünk egymásra. A pokolba kívántam mindenestül. Egy lépést tettem felé, hogy egy jól irányzott pofonnal pontot tegyek rövid, kéretlen románcunkra, amikor megcsapott parfümjének édes, bódító illata. Megtorpantam. Az érzékszervek ismét arra készültek, hogy megcsúfolják a rációt.

Mielőtt azonban mindez bekövetkezett volna, villámló szemmel ő tett felém váratlan gyorsasággal néhány lépést. Jobb keze középső ujját előbb határozottan feltartotta, aztán egy pillanattal később a számba dugta, majd kirántotta, mielőtt még magamhoz térhettem volna. Egy gyors és erős fejrándítás után, mellyel hajfonatai ostorcsapásként végigszántották arcomat, rohanni kezdett a lépcsőfeljáró felé. A disznószerű kutya, ekkor vettem csak észre (eddig nyilván a fal mellett lapult), kocogva, hang nélkül iszkolt utána, mintha cinkosa volna.

VII.

Miután felkapaszkodtam a lépcsőn, első utam egyenesen a bárpulthoz vezetett. Dupla whyskit rendeltem. Egyhajtásra megittam, majd fizettem és gyorsan elhagytam a kávéházat. Úgy gondoltam, jobb, ha minél előbb lezárom ezt a napot.

Kinn hűvös szél fújt, s esett az eső. Felhajtottam a galléromat. Az utcalámpák sárga fényét csak időként törte meg egy-egy autó vakító fénycsóvája.

Azon tűnődtem, miként kerülhetett a vöröshajú a kedvenc kávéházamba, de hasztalan igyekeztem, semmilyen épkézláb magyarázatot nem találtam. Pedig az élet elszánt harcosa csak úgy lehet az ember, ha az események jó részét, amelyek megtörténnek vele, önmaga irányítja - vagy legalábbis ellenőrzése alatt tartja. A lavina azonban, melynek folytonosan útjába kerültem, fittyet hányt az elméleteknek.

A bejárati ajtóhoz érve elfordítottam a kulcsot a zárban. A nappaliból világosság szűrődött ki. Barátnőm már otthon volt, s a lámpa fénykörívében egy képes újságot lapozgatott. Beköszöntem, majd ledobtam táskámat és rövid, összecsukható nyelű esernyőmet. A hűtőszekrény felé indultam, amikor felém fordult:

- Azt szeretném, hogy olyan legyél, mint Robert de Niro. Tegnap láttam a tévében.

- Robert de Niro? - kérdeztem meghökkenve. A színész filmjeit kedveltem, de sohasem jutott eszembe, hogy igyekeznem kellene hasonlítani rá.

- Igen, de az nem fontos, hogy 162 centi legyél - felelte.

Gyorsan megváltoztattam a tervemet, s elhalasztottam az ellopott kerékpárról szóló beszámolómat. Ehelyett a fürdőszoba felé indultam.

Nem segített rajtam azonban sem a kellemes fürdővíz, sem pedig az ágy meghitt melege.