Nagy Abonyi Árpád: Rövid boldogság

Esti Kornél Bácskában

Kiegyenesedünk és mélyebben

lélegzünk: milyen tiszta itt a levegő!

SZ. K.

(jelenés I.)

Egy októberi késő délutánon pillantottam meg először egy bácskai kisváros unalmas utcáján. Fullasztó poros délutánok voltak itt és hosszú sötét esték. A házak pilledten pislogtak túloldali szomszédaikra; az alkonyat porában néhány gépkocsi haladt. Eszembe jutott, hogy már sokat hallottam róla, de most nem láttam esőköpenyén Lisszabon szelét, sem cipőjén a Tagus fövenyét. Csak az ismerős szürke por ült rajta kövéren, s mondanom sem kell, miféle volt ez.

Egy könyvesbolt kirakata előtt ácsorgott. Előrehajolt, szemét kissé összehúzta, homloka csaknem az üveget érintette. Amint odaléptem hozzá, úgy téve, mintha én is a könyveket nézném (titokban persze a kirakatüvegben visszatükröződő arcát fürkésztem), valami bosszúságot véltem felfedezni rajta. Az idegennek tetsző, szokatlan feliratozású könyvcímeket böngészte.

Szinte egyszerre kaptuk fel a fejünket, tekintetünk nem kerülhette el egymást. Az arcán ott ragadt még némi fájdalommal terhes aggodalom abból a szomorúságból, mely néhány pillanattal előbb korbácsolhatta fel a lelkét. S akkor (még ismeretlenül) valahol a szívem mélyén megértettem őt, és titokban igazat adtam neki.

Épp este lett, hűvös szél kerekedett.

(jelenés II.)

Hazafelé bandukoltam. A nap, amelyet átéltem zsúfolt volt, de nemigen különbözött többi napjaimtól. Már majdnem átvágtam a széles fasoron, amikor észrevettem. Ott ült egy magas homlokú, tömött bajszú férfivel a lámpák sárga fényében. A bajszos arca szigorú volt, s mint egy szoboré, tiszteletet parancsoló. Éppen felállt, ballonkabátját szorosabbra vonta maga körül. Elköszöntek, s a férfi csakhamar eltűnt a sötétben. Örültem, hogy így majd magunkban maradhatunk.

Megöleltük egymást, már évek óta nem találkoztunk. A hidegben orra piroslott, ritkás kötésű, hosszan tekergő sálján úgy ültek a páragömbök, akár az igazgyöngy. Megpaskolta arcomat, én pedig örömmel fedeztem fel vonásaiban a régi barátság melegségét.

Nemsokára egy zajos vendéglőben ültünk, a zenekar valamilyen ismeretlen dallamot játszott, s mi, régi szokásunkhoz híven nagyban nyakaltuk a bort. Figyeltem. Finom arca, bár megviseltnek látszott, mégis tiszta volt. És a mosoly az arcán! Ez volt a legjellegzetesebb. Gyűjtőmedencéje volt ez mindannak, amit eddig megélt. Optimista derű és rezignált mélabú keveredett benne. Valamit tudott; józan életismeretről árulkodott.

A zsongó teremben, cigarettáink kékes füstjénél a szavait hallgattam, melyek különös súlyt és hosszú árnyékot kaptak ezen az estén, amelyet törékenyen vont be emlékeink nyugtalanító rétege.

Arra gondoltam, mennyire bácskai minden lehelete, még felelőtlen bohóckodása és széles hetvenkedése is. Bácska a mi Gascogne-unk. Minden különcködésben van valami vidékiesség is, gondoltam.

Azonban csakhamar elhagytuk azt a füstös kis hodályt. A lárma elviselhetetlenné vált; egyesek túl nagy duhajkodásba fogtak. Sivár utcákon barangoltunk. Felhajtottuk gallérunkat, csípős szél fújt, későre járt. Nem találtunk olyan helyet, amely megfelelt volna. Nem titkolta csalódással vegyes csodálkozását.

Bizony, sokminden megváltozott errefelé, mióta utoljára itt jártál, mondtam ügyetlenül, mintha tehettem volna bármiről is. Nem válaszolt, csak mosolygott titokzatosan. A szél a homlokába fújt egy hosszú hajtincset, az arca még kifürkészhetetlenebb lett. Csöndesen lépdeltünk egymás mellett; két régi, két új jóbarát.

Végül felcipeltem hozzám, majd valahonnan előhalásztam egy üveg kadarkát. Egy rozoga gramofonon recsegő lemezeket hallgattunk. Sápadt, arany fény égett a szobában, felfedve a kopottas tárgyakat. Még beszéltünk erről-arról, feldobtunk néhány témát; költőkről, írókról társalogtunk, régi barátainkról, miközben úgy tűnt, valamit elhallgatunk. Fejünk elnehezült, fáradtak voltunk. Ásítoztunk.

Már nem tudom, miféle zaj ébresztett fel, hirtelen felpattantam: egyedül voltam a szobámban. Bámultam az üres székre, nemrég még súlyosan töltötte ki alakja. Aztán a szék, mintegy sóhajtásképpen, reccsent egyet. Az ablakhoz siettem. Akkor lépett ki az utcára. Az ívlámpák hunyorgó fényében szokatlanul magasnak tűnt. Egy pillanatra hátrafordult, de a mozdulattal, melyet reméltem, nem ajándékozott meg.

A szél szemetet söpört az úttesten és a fák ágait cibálta. Mintha valamit várnék, sokáig néztem utána, amíg csak távolodó alakja össze nem mosódott az éjszakával.

(jelenés III.)

Már jó ideje várakoztam. Az embereket néztem, előttem siettek el, ki-ki a maga dolgára. A felbukkanó és eltünedező arcok jellemzően beszéltek azokról a különféle módozatokról, amelyekkel gazdáik elviselni próbálják életüket. Lassan lelkiismeretfurdalást kezdtem érezni dologtalan mivoltom miatt. Feladatom csupán a várakozás volt (könnyűnek tűnő, de roppant kényes feladat). S valóban, egy idő után már nem is őt vártam, hanem csak azt, hogy vége legyen a várakozásomnak.

Végre megjött. De ahogy leült mellém, éreztem, hogy magával hozta a szomorúságát is, mint valami viselt ruhát. Toldozott-foltozott volt ez, az ő aurája. És furcsamód, ahogy közelebb került, érezni véltem az elforduló időben azt, ami ott hullámzott körülötte: feltörő rosszkedve szagát. Nem volt ez játék, komédia, a legkevésbé sem. Abban az időben már jócskán megvesztegettek bennünket egymás szavai, és úgymond, csak a mozdulatok nyelvén társalogtunk, a legnehezebb és egyben a legnemesebb nyelven, amelyet valaha is megtanulni próbáltam. Súlya volt még egy gyanútlan pillantásnak is.

Így hát, ahogyan ott ültünk, és érkeztek hozzám testének hullámai, egyszer csak önkéntelenül, felrúgva hallgatólagos megállapodásunkat, hirtelen a vállára hajtottam a fejem, és a fülébe súgtam Kosztolányi egy mondatát.

Amikor felemeltem a fejem, arcul ütött a mosolya.