Nagy Abonyi Árpád: Rövid boldogság

Esti Kornél hazatér

Egy szeles, novemberi éjjelen érkezett haza, abba a poros, bácskai városba, amelyben már életükben is többször meghalnak az emberek. Amint megpillantotta a kopott vasúti pályaudvart, elfogta a melankólia. Az állomás már kihalt folyosóján megállt egy pillanatra; szórakozottan böngészte a szakadozott menetrendet, mintha máris indulna tovább. A lámpák sárga fényében viharvert bőröndjével, hosszú ballonjával, s hanyagul fejébe nyomott kalapjával valószínűtlenül hatott.

Néhány órája, miközben a vonatfülkéből a távoli fényeket fürkészte, fülében még a tenger morajával, cipőjén a föveny homokjával, arra gondolt, végre a hosszú bolyongások után talán most sikerül megtalálnia a nyugalmat, amelyre oly régóta vágyott. Ám hasztalan igyekezett felidézni a múlt homályából olyan emlékképeket, melyek a nehéz órákban sokszor erőt öntöttek belé. A gazdagnak hitt múlt tárháza most üresen kongott. A nyugalom eddig mindig az unalmat jelentette számára, amit a halál rokonának tartott. Cigarettára gyújtott, s merőn bámulta a kékes füstön át útitársa, egy idősödő férfi másnapi újságot tartó szőrös ujjait.

Amikor kilépett az állomás épületéből, s megpillantotta a régi utcasort, elfogta a rémület, hogy hátralévő napjait itt kell majd leélnie. Egy ideig céltalanul bolyongott az ismerősnek hitt üres utcákon, amelyeken most idegenül visszhangzottak léptei. A közeli park felé vette útját, amikor valahonnan, egészen közelről s egészen halkan valaki a nevén szólította: Kornél! Kornél! Gyorsan hátrafordult, de csak a rosszul kivilágított, kihalt utca meredt rá. A sarkon túl egy macska szaladt át az úttesten. A szél újra erőre kapott. Épp egy kandeláber alatt állt. Hosszú ballonja lobbant, mint egy súlyos palást. Nekidőlt a lámpaoszlopnak, arcát a hideg vasnak szorította. Darabosan lélegzett, s közben elviselhetetlenül fáradtnak érezte magát. Leült a bőröndjére, de aztán gyorsan felállt, s továbbindult a város egyetlen szállodája felé, amelyben gyakran megszállt, mikor bolyongásaiból hazatért megpihenni.

Épp a szálló elé ért, amikor halkan újra a nevét hallotta: Kornél! Kornél! Gyorsan lenyomta a kilincset; az ajtó tompán csapódott mögötte. Hunyorogva nézett körül az erős fényben. Semmi sem változott: a kék bársonyfotel, a málló, ízléstelenül tarka tapéta, a hatalmas, Buddhát ábrázoló elefántcsontszobor a műpálmafa alatt, a maga hamis időtlenségében azonnal kijózanította.

A szállodakönyv fölé hajolt, hogy beírja nevét ugyanazokkal a szépen vezetett, kissé fekvő betűkkel, amelyekkel a világ különböző szállodáiban is beírta: Esti Kornél. A kövér tulajdonosnő most is végigmustrálta, mint mindig; aranykeretes szemüvege csillant, amint lehajolt, hogy előkeresse a szobakulcsot.

Ahogy felfelé haladt a lépcsőn, megállt egy pillanatra, s visszanézett. A falon lógó, rosszul felfüggesztett aranykeretes tükörben látta, amint két borostás, csapzott férfi a biliárdasztal fölé hajol. A golyók halkan egymásnak ütődtek.

A folyosó furcsa zegzugaiban végre megtalálta a szobaajtót. Épp a zárba akarta illeszteni a kulcsot, amikor az résnyire kinyílt, mintha hívogatná. Belépett, majd a villanykapcsoló után nyúlt. Ledobta bőröndjét, az ablakhoz lépett, s elhúzta a függönyt. Lenn, egy ívlámpa pislákoló fényében, leveleket sodort a szél. Homlokát nekitámasztotta a jólesően hideg ablaküvegnek, s egy darabig figyelte a levelek játékát. Mosolygott, de valójában tele volt keserűséggel. Csakhamar eloltotta a lámpát, és az ágyra vetette magát. A ráboruló sötétségben eszébe jutott az a napos szombat délután, amikor még gyerekként, váratlanul meglátogatta öregapját. Az öreg ott ült mozdulatlanul, maga elé meredve a zöldre festett, nádból fonott karosszékben a hatalmas diófa alatt. Alsónadrágban és flanelingben volt, s a levelekről csendben hullottak rá a hernyók. Egy hete volt, hogy meghalt a nagyanyja, s most alig ismerte fel öregapját. Ekkor döbbent rá először, hogy a halál nem egy pillanat műve, s néha nem csak azt öli meg, akit eltemetnek.

Nyitott szemmel feküdt az ágyon. A szomszéd szobából gramofon hangja hallatszott. A kintről beszűrődő, s a plafonon átvonuló fénycsíkokat figyelve, a pihenés kábulatában önmagát látta, amint ott fekszik a cigarettával lyuggatott szállodai kanapén, jobb karja lelóg, ujjai a parketta bordázatát érintik. Lassan körbefordult vele a szoba. Úgy tűnt, mintha sohasem élt volna. Egészen közelről, halkan, ismét a nevét hallotta.