Balázs Attila: Szerelem, szerelem 1.

(Csendélettel kezdődő szerelmi regény)

Mottó (egy elképzelt újsághír-töredék):
...nagy megdöbbenéssel fogadtuk, hogy N. N.
...-re virradó éjszaka görög tragédiákba illően... a kovácsolt állólámpával... ki gondolta volna?

1.

A nő valami furcsát álmodhatott, mert egészen átizzadt szép szabályos arcát keretbe záró hosszú haja, apró gyöngyök ültek ki a varázslatosan pisze orr alatti pihékre. Verejtékcsepp csurrant le domború homlokán, s akadt fenn a bal szemöldök ritkítottan is dús, sűrű fonatú kerítésén, onnan aztán végig a gyönyörűen metszett arcon a száj szegletébe, amitől félálomban neki lehet, az a tévhite támadt, hogy sír, pedig nem volt rá különösebb oka. Most nem. Mégis: csoda tudja, miért, egész éjszaka forgolódott, s csak hajnaltájt merült abba a mindent feloldó álomba, amelyre elcsigázott szervezetünknek annyira szüksége van az állandó megújhodás szempontjából. Minden reggel újjá kell születnünk kisimított ráncokkal, frissen, üdén és kívánatosan... Csak a szomszéd krédlikakasának erőszakosan napkeltét sürgető éles rikoltozására sikerült lebuknia a tudatalatti legmélyebb rétegeibe, de hogy ott mit is látott, nem tudhatjuk pontosan - később ő sem emlékezett rá, amikor felébredt. A hátán feküdt citromsárga paplana alatt, gyönyörű szép fejét behajlított karján nyugtatva, könyökét sűrű egyenes hajzata fölött az ágy támlájának szegezve. Egészen halk, nőies szoprán-horkolást hallatott, félig csukott pillái alól az ágyat körülvevő, oszladozó sötétség alakulását szemlélve. Kit akart becsapni azzal, hogy úgy tett, mintha nem egészen aludna? Ravasz húzás, de már ismerjük. Ismerjük acélosan kéklő, borotvált hónalját, kitakart mellét a két kis kihívóan égnek meredő cuclival. A két kis csengőgombbal, amiket meg kellene nyomnunk, aztán ki tudja, mi nem történne, de most nem lehet. Csupán ámulhatunk szépségén, míg a szobába észrevétlenül besettenkedik az első napsugár, s a fiatal nő bársonyos vállára telepszik, lágyan érintve meg, szerelmesen, mint egymást az asztal alatt találkozó térdek, amit aztán az ujjak titkos találkája követ - rövid ízlelés után az alakulást sürgető összefonódás. Gyerünk! A sötétséggel nekünk is távoznunk kell. Menjünk, míg nem késő. El innen! Óvatosan kimászunk az ablakon. A sarki boltban veszünk két szardíniás szendvicset meg egy tetra-joghurtot, s megyünk az iskolába. Ma hat órát kell ilyen állapotban végigülni, de a hetediken...

Azok az évek is elmúltak. Most más napok virradnak ránk, új hajnalok lopják be magukat, míg a még mindig fiatal szépségbe visszatér az átmenetileg elpárolt értelem: tekintetét végigsiklatja a szoba ismerős térfogatán, berendezésén: a nagy sötétlila szekrényen, a fonott karosszéken, asztalon, könyveken és lemezeken; ceruzákon és jegyzetfüzeteken. A régi stílusú, aranyozott, ízléstelen telefonon - ja, ma fel kell hívnom anyát! -, egy félkész pulóveren - hol az ördögben szerzek még ilyen fonalat? -, belül saját korduló gyomrán: NEM ÁRTANA VALAMI JÓT REGGELIZNI! Igen, egyszerűen az történt, hogy felébredt, s most egy új nap kezdődik. Nem aludt valami sokat. A széthullott mozaikdarabkákból lassan összeáll a megfelelő kép; reflexszerűen fedetlen keblére húzva a paplant, felül - pontosan emlékszik az előző est eseményeire. Mellette még ott fekszik éjszakai lovagja. Hason, száját kitátva, párnára csorduló nyállal. Egy pillanatra felvillan a vacsora képe: a finom őzpaprikásé (Pali vadász; ma biztos visszamegy abba a másik városba, s akkor ismét nem látják egymást egy ideig, de mit is lehet itt tenni), a vörösboré (finom volt; meg is ittak belőle sokat; Pali olyan aranyos volt, úgy, fejbe kólintottan), a vörösbor melletti társalgásé. Pontosan emlékszik a fogvájókra, a sóra, a fehér abroszon sorakozó vörösbor-flekkekre. Sót szórtak a "vércseppekre", közben véletlenül fellökték a sótartót, az aztán tartalmával együtt a linóleumon kötött ki - a fogpiszkálók begurultak a kredenc alá. Jót nevettek az egészen. A sótartó széttört, külön-külön azonban használható. Lelki szemei előtt felsorakozik az elkerülhetetlenül újra ágyba torkolló eseménynek minden mozzanata. Szerelmesének heves ölelése. Még mindig olyan erős és izmos. Most itt fekszik kiterítetten, nagy medve módjára. Akár egy lefűrészelt agyarú elefánt: most látja, míg embere morogva fordul át az oldalára, lerúgva takaróját, hogy Pali "halált megvető, egyértelmű irányultsága" menedéket keresve most szinte teljesen felszívódott, a hatalmas tökbe illeszkedő kis maszatos mütyürre nevetségesen egy kunkori szőrszál ragadt - ennek láttán elmosolyodik. Csiga szarván szempilla. Vajon kié ez a kis szőrszál? Szőrszálhasogató kérdés. P-szőrszál P-robléma kora reggel. Valahogy ez az egész kis ügyetlen tanulók szamárfüles füzeteire emlékezteti. Odanyúl, hogy lepöccintse, de aztán meggondolja magát. Látja Palit, ahogy az felkel, így gyűrötten és maszatosan vizet enged a mosdótálba; langyosat akar, mutatóujjával tájékozódva, hogy megvan-e a kívánt hőfok, aztán szakszerűen lemossa szerszámát, megtörli a rózsaszín törülközővel, végül elcsomagolja. Megborotválkozik, nyakkendőt köt az ő emberre, maharadzsája, ráül mesebeli szőnyegére, int egyet és kiröppen az ablakon. Két ideges kört ír le a templomtorony körül, beállítja óráját - valahol még egy fontos értekezlete van. Sajnos, nem fogja látni egy darabig. Aztán viszont fokozott éhséggel vetik majd magukat egymásra újból, mintha egymásba fúródva egymás máját szeretnék kitépni hirtelen - egymásba fonódni szétválaszthatatlanul. Agytekervényeiket kibogozhatatlanul összekötözni. Egymás szemét inni ki, kihörpinteni egy hajtásra. Egymás gerincvelejét szívni ki, a két gerincoszlop, a két vastag cirkuszi sátorrúd közé kétirányú csövet iktatva. Csápjaikat mindörökre összegubancolva. Tépni egymást két nekivadult oroszlán módjára, míg az állatszelídítő bambán bámul, hogy mit is kellene most tenni - rémülten hadonászik pajzsként maga elé tartott cirkuszi háromlábú székével. Ég az izgalmában farkával csapkodó nagy hímoroszlánt ellenállhatatlan erővel vonzó lángoló kör, míg a ketrec körül trappoló lovak fűrészport morzsolnak apróbbá nekivadult patáikkal, a zenekar vad crescendóba csap át, s ha valaki mindezt nem érti, hát akkor ott ugrál a kivörösített képű, krumpliorrú pojáca, a hivatásos bohóc, hogy - komikusan utánozva mindezt - mindent megmagyarázzon. A bűvész szájából kiröpített teniszlabdákkal lövi a megszeppent közönséget, a kissé görbe lábú artistanő pedig bizonytalan léptekkel karikázik át a fejek felett kifeszített kötélen, hogy később - parókát cserélve - ott lengjen még feljebb, a trapézon, gyenge hálójában bízva napjaink filléres cirkuszában... Éva óvatosan átlépi a férfit, és papucsában kicsoszog a fürdőszobába.

Apró ráncok tűntek fel az évek folyamán. Észrevétlenek, de komoly megrázkódtatásokat okozók. Valamikor friss volt és üde ez az arc, szinte semmilyen kezelésre nem szorult, most azonban egyre több türelmet igényel, hogy ismét a régi fényben tündökölhessen, Éva magabiztosan, csábító tekintettel kanyaroghasson végig a város görbe utcáin - egészen mindennapi munkahelyéig. Évek folyamán kanyarodtak, mélyültek a ráncok is, finom, alig észrevehető pókhálót szőttek Éva arcára, mint régi madonnaképeken a mikroszkopikus repedések - s helyenként kicserepesedett a bőr. Mindez nem változtatott lényegesen őrülten horkoló vadászunk mesebeli nőjének szépségén, ennek a mindenki megkívánta nőnek a szépségén, aki a vécékagylón üldögélve sokkal több kialakuló visszeret láthatott angyali lábszárán, mint amennyi ott ténylegesen létezett. A tükörbe ásítva pedig sokkal több romló fogat az aktuális tényállásnál, amiről az jutott rögtön eszébe, hogy halaszthatatlanul meg kell látogatnia a fogorvost, mert ez így nem mehet tovább, tennie kell valamit, az ilyesmit nem szabad elhanyagolni, mert aztán nézhet az ember - s persze anyának is jó lenne kérni egy dátumot, hiszen még egészen jól tartja magát, fogsorát leszámítva, s nem ártana, ha szegény megboldogult apánk után, béke poraira, végre újfent elkezdene érdeklődni egy kicsit édes jó anyánk a férfiak iránt, ez valószínűleg nem lenne kárára, szórakozna egy kicsit, meg tudna talán feledni is könnyebben, amitől tán borongós napjaiba visszaköltözne egy kicsit az élet illanó melege. Jobb lenne boldogabbnak látni őt, akár egy picit is vidámabbnak, valakit ott tudni mellette, aki gyengéden öregedő karja alá nyúl, biztatja, bátorítja, hisz mindig is arra volt szüksége - s akkor nyugodt lelkiismerettel lehetne távozni tőle minden röpke látogatás után, kevesebb szorongással gondolni rá a távollét perceiben, nagyobb örömmel térni meg védő karjai közé néha! Sőt - a vécékagyló csalóka trónján lovagolva - az a képtelen elképzelése támadt, hogy anya ilymód felvidulva talán..., talán akkor Palit is elfogadná, Pali viszont elválna, s akkor végre teljesen az övé lehetne, csak az övé, mindenkor és mindenhol, s akkor végre nem kellene ezekre a hajmeresztően abszurd értekezletekre várnia, melyek valódi létezése már csakugyan kétes, már mint teljesen távoli, ép ésszel felfoghatatlan, irracionális motívum szerepel kettejük találkozásaiban. Ezekre a konferenciákra, melyek menetéről Pali már az égvilágon senkinek sem köteles beszámolni, s ha Éva valami olyasmit találna kérdezni, hogy: na, hogy is volt? - akkor Pali megütközve nézne rá, akár valami háborodottra. Pali csupán kéthetenként jár le Újvidékre, ahogy Éva szokta csipkelődően mondani: az Egyesült Szúnyogvadászok Mammutüléseire (az ESZM-re), és ez Évának borzasztóan fáj, bele tud sajdulni a szíve, hogy csak ilyen ritkán láthatja kedvesét. A hiány minden második hét közepére elviselhetetlenné erotizálódik, hogy aztán páratlan féltékenykedési és szeretkezési jelenetekben kulmináljon. Tegnap azonban az előzőt, mármint a kölcsönös féltékenységi jeleneteket sikerült gyorsan áthidalni mindkettőjük szerencséjére, így a heves csókoknak, nyelvgyöktépő szívásoknak nem volt semmilyen kellemetlen mellékízük.

Most, ahogy a kádba lép, már egészen távolivá válik az éjszaka hevülete, vad nekiveselkedése és zuhanása, nekiveselkedése és zuhanása stb. Izmaiban még érzi a nekifeszüléseket, húsán a vad harapásokat, csípője tájékán a szilaj, tébolyult keveréseket, de megtörtént a kisülés, így abban már nincs különösebb erotikus töltet, ahogy belelép a kádba, s az új nap problémáira gondolva nagy vízcsobogással lezuhanyozza magát, ahogy majd éjszakai maratonfutója is - itt újra elmosolyodik - rutinosan lecsutakolja dugattyúját, eltávolítja róla a ráégett kormot, meg persze azt a kis "p-ráragadt p-szőrszálat", amit majd hatalmas gurgulázással ránt le magával visszailleszthetetlenül a mélybe a kihúzott dugó nyomán támadó örvény. Kezében hirtelen ott terem az ezoterikus rózsaszín törülköző. Fürdőköpenyt ránt magára, aztán leüti mind a négy maradék tojást reggelire, vékony sonkát vágva melléje, előbb a sonkát dobva a forró olajba. Előkészítette Palinak a törülközőt, most rántottát csinál. Vagy inkább tükörtojást? Hemendekszet? (Vagy inkább dobja be a törülközőt a küzdőtérre? - ha pontosan tudná, mit is tegyen.) Nem - milyen zavarosak a gondolataim ma reggel! -, nem csinálok tükörtojást, mert egyszerűen nem tudok; ennyi idő alatt sem tudtam megtanulni: vagy szétfakad a tojás sárgája, vagy a kerek, kidomborodó sárgája körül remegően, áttetszően és nyúlósan ott marad nyersen a rettentően utálatos fehérje, amivel aztán nehéz valamit is kezdeni. Csukott szemmel be kell hörpölni, gyorsan teát kortyolni rá, míg hányingerünket leküzdve, szemünk megtelik az undor könnyeivel. Ökrendezve nyeljük le reggeli medúzánkat, aztán el is megy az étvágyunk. Fogyókúrának nem is rossz, de nincs is rá szükségem. Nem vagyok hízásra hajlamos. Olyan típus vagyok, mint a szegény fater volt. Az aztán ehetett, amennyit akart, viszont - nem akart! Ő egyáltalán nem akart. Tudod, Pali, amikor a lélek már csak hálni járt beléje, és a halál is kiült arcára, fater még akkor is megkövetelte helyét az asztalfőn, de hiába toltuk elébe a legjobb falatokat, erőltetetten mosolyogva, mosolyogva, pedig legszívesebben elfordultunk volna tőle zokogva, annyira rosszul nézett már ki a szerencsétlen, akkor sem volt hajlandó lenyelni egyetlen falatot sem, csak a fejét rázta és keresztülnézett rajtunk, mintha legalábbis mi kezdtünk volna annyira elanyagtalanodni, amennyire ő. Apa azokról az időkről mesélt egyre csapongóbban, bedöglő magnetofon módjára egyre lassabban, halkabban és eltorzulóan, amikor mi még egészen kicsik voltunk, s mezítláb szaladgáltunk csacsogva az udvaron. Közben testileg is elindult hosszú útjára az időben - visszafelé -, mert nap mint nap zsugorodott, szemlátomást aszalodott, ráncos képű, durcás, vén apró gyerek lett belőle, olyan, aki már az asztalt sem éri el, úgyhogy a kézügyességéről híres Öcsinek kis dobbantót kellett neki fabrikálnia sperlemezből, hogy esténként nyöszörögve feltornázhassa magát az őt megillető helyre - úgy beszélt hozzánk alig érthetően, immár csaknem az asztal alól, a Brehm három kötetén trónolva, hogy láthasson is bennünket. Aztán váratlanul megmakacsolta magát, nem akart rosszabbodni. Évekig tartott még ez a hajmeresztő állapot, úgyhogy megtanultuk egyszerűen semmibe venni. Ez volt az egyetlen megoldás. Lassan állandó vendégeink is - köztük első hivatalos udvarlóm is - megszokták, már rá se hederítettek üres hablatyolására. Akkori udvarlóm intézett hozzá néha egy-két udvarias kérdést, de a választ már nem várta meg. Azt hiszem, apa nem is fogta fel soha, mit keres köztünk az az idegen fiatalember, történetesen azt a tényt, hogy én felcseperedtem. Talán azért, mert nem voltak nagy melleim soha? Szó, ami szó: tényleg nem volt más választásunk. Szegényt jóval előbb eltemettük, még mielőtt bekövetkezett volna valójában a vég. Léte valódi csapás volt számunkra, így mindannyian megkönnyebbültünk, amikor egy este lefordult lexikonjaival együtt, s úgy maradt: mozdulatlan a szőnyegen. Valami baj volt a metabolizmusával. Szegény anyánk, milyen nehéz időket élt át!

Kegyetlenül fáj a fejem ma reggel. Lehet, hogy nem is volt olyan jó az a bor. Mi kellene, egy jó adag kombinált por, vagy két optalidon?

A rántotta illatára a férfi borosták fölé magasodó orrcimpái kitágulnak, lassan magához téríti a neszezés, tudatosul benne a színtér: látja a fonott karosszéket, a karosszék támláján Éva hanyagul átvetett "nylon" harisnyáját, ezt a ritka, de törvényszerű találkozásaikat oly makacsul összekötő motívumot; a szoba közepén a melltartót mint elengedhetetlen kelléket; azon túl egy hatalmas fehér sztirol, kőszénkátrány és éterolajak éteri esszenciájából gyártott sztiropor kockát; ezen is túl a konyhát a szobától elválasztó nagy harmonikaszerű spanyolfal-kulisszát. Lábát kinyújtva Pali felül, nagyot ásít, megvakarja hónalját, kiugrik az ágyból, a képzelt közönségnek hátat fordítva, mezítláb, anyaszült meztelenül, egy tizennégy karátos karórával vastag bal csuklóján kisiet a fürdőszobába. Tenyérnyi anyajegy a jobb lapockáján. Az ajtóból még visszaszól vidáman:

- Ejha, micsoda illatok!

Víz csobogása keveredik a szalonna sercegésével. Köhögés a fürdőszobából, víztartály reggeli muzsikája, borotvahab, penge, kölni - kissé torz, botfülű részletek a Figaróból. Pitralon borotválkozás utáni arcszesz. ATTACHÉ international dezodor. Mindig Éva törülközőjét használja. Visszatér a szobába, légzőgyakorlatokat végez a nyitott ablak előtt, egyetlen függöny választja el az ablak alatt munkába siető emberektől. Tíz hasizom, tíz lábizom gyakorlat. Tíz fekvőtámasz. Pontos rendezői utasítás szerint: terpeszállás, törzshajlítás előre, törzsnyújtás belélegzéssel - a gyakorlatot négyszer végezzük. Utána kéz a csípőn, törzskörzés balra négyszer, törzskörzés jobbra négyszer. Lazítás. Balláb-lendítés előre, taps a comb alatt; jobbláb-lendítés előre, taps a comb alatt - nyolcszor! Szökdelés húsz másodpercig. Végül helybenfutás térdemeléssel, helybenfutás sarokemeléssel. IDŐSEBBEK IS ELKEZDHETIK! Pali nagyokat fúj, nyög, erőlködik: izmai duzzadnak, hátán hol összezsugorodik, hol meg kitágul, nagy köröket ír le izzadtan a levegőben a szokatlanul nagy anyajegy. Most aztán mehetne megint mosdani, de Éva nem szól neki semmit. Bejön, a sztiropor kockára teszi a rántottát, két közepes porceláncsészébe önti a cukor nélküli teát - reggelizni valahogy jobban szeret idebent. A reggelit megelőző teendők után helyet foglalnak a kockaasztal körül. Miután a reggeli is megvolt, cigarettára gyújtanak, hisz manapság szinte mindenki dohányzik: Pali relatíve későn szokott rá, napjainkban azonban már feltornázta magát a két dobozig, felkeléstől lefekvésig. Nehéz kibírni ezeket a maratoni értekezleteket, különben is mindenki fújja a füstöt, így szinte egyre megy, hogy jómaga is rágyújt-e egészségének gyújtózsinórjára. A hosszú vitákban - szemüvegét feltéve, kutyafuttában tanulmányozva át az anyagot - ő is felszólal, a szabatos gondolatközlésről alkotott véleménye szerint rövid, velős mondatokba foglalva közölnivalóját, nem sokat teketóriázva, köntörfalazás nélkül, úgy, hogy a többiekben "megfagyjon a szar". Ó jómaga fogalmazta ezt így meg egyszer, csattanóssá tömörítve ars poeticáját. Hogy ezek a velősnek szánt mondatok gyakran nem rendelkezhettek mélyebb mögöttes mondanivalóval, ezt nem állíthatjuk, nem állíthatja egyértelműen senki sem, mert ehhez rendkívül türelmesen és lelkiismeretesen át kellene studírozni az átrághatatlanná duzzadó értekezleti anyagokat, egybevetni Pali minden egyes felszólalásával, erre pedig nincs sok idő rohanó világunkban. Hogy kedvese valójában "nem egy nagy kaliber", azt Éva valahol sejtette, de ő nem találta Pali látkörét oly rémisztően szűknek, szerette valahogy ezt a fajta humort, azt a módot, ahogy Pali az időnként több napig elhúzódó eszmecserékkel és munkajellegű ebédekkel kapcsolatban feltett kérdésekre egyetlen kézlegyintéssel válaszolt:

- Unalmas téma, hagyjad! Nem akarlak ezzel fárasztani. Annyi üres duma, hogy Dunát lehetne vele rekeszteni. Szőrszálhasogatás.

Szőrszál-hasogatás? Évának erről játékos reggeli megfigyelése nyomán történő képzettársítása jut eszébe, és most a csendes óvatos befelé-mosolygáson túl hangosan elneveti magát, úgy, hogy azért maga sincs egészen tisztában azzal, min is mulat ilyen jót. Milyen probléma? Kié-probléma? Az ilyen kétértelmű, látszólag oktalan, logikátlan felszabadító nevetéseken, röhögéseken a férfiak meg szoktak rökönyödni, el szoktak tanácstalanodni, számukra valami titkos, hátrányos célzást gyanítva a dologban - s ez történt most Palival is, mert arca enyhe sértődésbe átcsapó meglepődöttséget sugároz, amit csak fokoz Éva nyugtatónak szánt csók közben is kirobbanó csillapíthatatlan kacaja. Ezek után a férfi bepréseli magát kis kétajtós kocsijába, s vegyes érzelmekkel távozik, Éva pedig elindul gyalog az iskolába: el se akart vinni, a disznója! Mindegy, hisz szerdán nincs is első órája.

Már a második óra előtt elterjedt a hír, hogy Éva megérkezett: látták, amint végigment piros ruhájára omló sűrű fekete hajával a folyosón-magas alakja szokásosan, de állandóan új töltetet hordozóan enyészett el a folyosóvég tanári előtti homályában. Boldog lehet a II.b, ahová rövidesen be fog menni! A II.a osztálynak a megállapított sorrend igazságtalan logikátlanságából eredően az egész délelőttöt végig kell ülnie, mire a hetedik órára, a vaskos naplót hóna alá csapva, befut Ő, az egész társaság férfi részlegének egyetlen igazi nagy szerelme, hogy megtartsa szokásos előadását - mint valami paramitiai angyali figura - a micéliumfonalak szövedékéről; mindent elmondjon az alacsonyabb rendű moszatok és miszmaszok egész csodálatos világától az állábak segítségével mozgó, örökké változó állatkákig, az amoebákig. A szerfölött egyszerű, poliritmikusan nyüzsgő papucsállatkáktól az ennél sokkal összetettebb, bonyolultabb közönséges ökörig. Gyakorlatilag a keresztre feszített galvanizált béka kínjaiig... "A hetedik te magad légy..." A hetediken magad légy. Bár magunk lehetnénk egyszer! - mindenki ezt óhajtotta titkos vágyálmaiban sóhajtozva, s mindenki rettegett bármit is megpróbálni, a legfélénkebb, legészrevétlenebb, legmikroszkopikusabb bizonytalan lépést is megtenni a valóra váltás irányában, lehet teljesen lerobbanva, görcsbe rándulva magától a gondolatától is annak, hogy egyszer esetleg csakugyan szemtől szemben állhatna valahol, egy üres szobában, zárt ajtók mögött a gyönyörű szép intelligens tanárnővel, aki gyengéden vonná őt kitáruló meztelen testére. Mindenki rettegett a hatalmas blamázstól, ami akkor következne be, mielőtt - ahogy arra az iskolapadok alatt a rengeteg forgatástól elrongyolódott oktató és nevelő jellegű füzetecskék, magazinok fedetlen női testek mellé iktatott szövegei is könyörtelenül rámutattak, például az ironikusan épp ÁDÁM ÉS ÉVA elnevezésű! - "megtörténne a hímvessző bevezetése a hüvelybe". Vagy rögtön azután, ez pedig nem változtat lényegesen a dolgon. Ezen a ponton nyilvánvalóvá vált a szexuális forradalom hátszelével hajózó napi-, heti- és havilapoknak az alapjában véve nem rossz szándék ellenére is teljesen félresikerült, nyomorító jellege. Éva ott lebegett felettünk, pontosabban: tökéletes, fájdalmasan vonzó testi mivoltában ott állt előttünk, mint maga a testet öltött elérhetetlenség. Na, nem azt akarom mondani, hogy mindenki épp attól a bizonyos fatális ejaculatio praecoxtól félt, ezt nem szabadna ilyen egyértelműen kijelenteni, mert van annyira önző az ember, azonban volt a dologban valami ilyesmi is. Éva humora, helyenkénti csipkelődése, szabadelvűsége, iróniája mindenkit kivetett a nyeregből, még a legbátrabbakat is; azokat, akik a biológiai szertárban folyó merész jelenetekről ábrándoztak, azután pedig beesett, karikás szemekkel jelentek meg naponta az iskolában. Az esetleges kudarc lemoshatatlan szégyene, homlokunkra forró stigmája megtörte a legtapasztaltabbak fiatalos enthuziazmusát is. Átkozott korai magömlés! Esetleg fel se áll. Esetleg ügyetleneknek esünk ki. Esetleg szóba se áll velünk, világos, mert Éva közvetlenségének, úgy tűnt, vannak átléphetetlen határai, egészen biztosan voltak, mert minden vagányság ellenére is az óra minden pontján ura volt a helyzetnek, elejét tudta venni minden, nem a részéről történő közvetlenkedésnek, tudtára adva mindenkinek, hogy ízléséhez mérten itt mindenki túl fiatal, és ne is keverjük össze erőszakkal a szezont a fazonnal - átvitt értelemben pajzánul: az ebihalakat az ondósejtekkel, illetve valami hasonló hülyeséget. Hófehérke és 7 kis pornográf törpéje. Kordában tudott tartani bennünket, a feszültség azonban könyörtelen öntörvényének engedelmeskedve megfékezhetetlenül növekedett: mindenki féltékenyen gyűlölni kezdett mindenkit, akihez Éva egy kicsit többet beszélt, mint a többiekhez; önmagát tuszkolta előre mindenki, gáncsolt és társairól lekicsinylően nyilatkozott: Tökéletes lett a rumli: a lányok gyűlölték a fiúkat, a fiúk a lányokat, a II.a a II.b-t és fordítva; a tanárok határozottan ki nem állták egymást: az igazgató a pimasz portást, a portás a pimasz takarítónőt, Zorica Ubikapa az egész világot, a töpörödött fizikatanár a magas, széles vállú, egészséges mosolyú tornatanárt, akit - elképzelhetően - valamelyik fantazmagóriájában egyszer két vállra fektetett, míg a tornatanár heves őszinte ellenszenvvel volt a szórakozott logikatanár iránt, aki viszont legszívesebben falhoz állította volna a lomhább észjárásúakat - B. A. pedig meglehetősen nehezen viselte el az iskoláztatást. A tantestületin minden tekintet Évára irányult, de senki se szólt semmit. Farkasszemet néztek egymással, míg odalent a rendőr megfutamította a rövid lábú, dadogós macedón tökmagárust, az útburkolatot javító munkások viszont - kihasználva az alkalmat - összeverekedtek. Civakodásuk zaja belevegyült a tanári jeges csendjébe.

Azon a baljóslatú napon, amikor Éva újonnan varratott piros tavaszi ruhájában végigsietett az iskola folyosóján, majd belépett a II.b-be, Überpipner tanárnő nem volt jelen. Überpipner tanárnő lett volna az egyetlen, aki átmenetileg be tudta volna dugaszolni a hetedik óráig tátongó űrt valamelyik talpraesettebb íróval, akár a világirodalomból, olyannal, akiről tudott volna mondani egy-két nem kimondottan standard életrajzi adatot, pikáns kulisszatitkot, valami egészen emberszabásút és emberközelit, érdeklődést felcsigázót, olyasmit, ami minden időben számíthat érdeklődésünkre; sajnos, Überpipner tanárnő kissé mindig is formásodásra hajlamosan - Éva valamelyik amőbájának alakját felöltve - elvonult szülési szabadságra, hogy a fajfenntartás oltárán egészséges fiúgyermeknek adjon életet, az anyai örömök és ürömök könnyeit hullajtva - túl az ógörög tragédiákon és tragikomédiákon - szoptatásnak szentelje életét, ahogy egykor az itáliai Romulus és Remus bősz anyafarkasa, a nap minden szakában, mind a 19 csecséből. Pelenkákat mosson, majd - miután teje elapadt - különböző pépeket keverjen, főzzön, sterilizáljon, passzírozzon, gyermekorvoshoz futkosson. Hogy az önmegfejés kínos, könnyeket előcsaló gumipumpás művelete közepette arról a kedvenc költőjéről is megfeledkezzen, aki oly gyönyörűen énekelte meg az ég kékjében fürdő dagadt fehérneműket, hogy aztán, dolga végeztével, kisétáljon a vasúti töltésre, s mivel a hetedik körben már csakugyan maga volt, akadálytalanul feküdjön rá a kilátástalanul összegabalyodó, sehová sem vezető vasúti sínekre. Pontosan miért tette? Tettének okai ismeretlenek? Lehet, szívesen visszacsinálta volna az egészet, de sajnos nincs rá mód - különben is, ha még köztünk lehetne, fennállna annak a veszélye, hogy már csak maga alá pisilne és félrebeszélne. Ő felfogta ezt? Hogy Überpipner tanárnő felfogta-e a végesség meghosszabbításának elméleti síkját is, vagy csak ösztönösen cselekedett, illetve hiba csúszott a számításba, nem tudhatni pontosan, erről nem nyilatkozott később soha, akkor, amikor már ott tartotta kezében a kis bőgőmasinát, az ő meghosszabbítóját. A kis porontyot, kit ugyan nem az ő sosem látott, gyönyörű költője nemzett, de ez már nem is lényeges. Később nyilván voltak neki is olyan pillanatai, amikor úgy érezte, legszívesebben a vonat alá feküdne le utoljára, a legtermészetesebb módon odavetné magát a mozdony tépő, őrlő, döngölő, kettészelő kerekeinek, magával a mozdonnyal feküdne le utoljára, hogy aztán jusson belőle a vagonoknak is, a bambán mozdonyuk után ügető, éhesen csikorgó mind a száz vagonnak, de ebben immár több lehetett az üres fenyegetőzésből a valóra váltás komoly szándékánál. Ezt a némileg rémségesre sikeredő, elkapkodott kacérkodó tragédiát, szörnyű mozdony-nászt, valamint Überpipner tanárnő másokra nem tartozó kételyeit azonnyomban félre is téve, az elbeszélés "racionálisabb" ágán futva tovább tény az, hogy azon a félresikerült szerdán Überpipner tanárnő nem volt benn a gimnáziumban, pedig szükségünk lett volna védelmére, arra a kifejezetten anyai ösztönökből eredő állandó védelmére, amellyel örökké pártfogolt bennünket az általa szintén betokosodottnak tartott, módfelett maradi, átlagban lesújtó intelligencia-hányadosú, kitin kutikulás, fals pedagógus-garnitúrával szemben. Anyatigris módjára harcolt értünk, annak ellenére, hogy gyakran ő is félreértett egy-egy kamaszos gesztust. Ilyenkor szaporán pislogott és dühbe gurult vagy eltanácstalanodott. Tudott ő is vérszomjas lenni. Évával kapcsolatban - úgy vettük észre - ő is egy kicsit féltékenykedett, de inkább tetszett neki a nálánál jóval fiatalabb nő kedélyeket felkavaró jelenléte a hiányánál - de csakugyan hagyjuk ezt is, meg az iménti egész meghosszabbítás-mítoszt, hisz mindenki egyedi és megismételhetetlen a maga nemében, egyszeri sajátos jelenség, csak jól oda kell figyelni! Szóval: azon a szerda délelőttön a gumikeblű Überpipner tanárnő távollétében egy hegyes orrú, franciás kiejtés szerint Anrinak becézett technikatanár nyaggatott bennünket. Ő meglehetősen ellenszenvesen és kizárólagosan értette saját személyére a sziporkázó egyedi megismételhetetlenséget, s ezzel sikerült teljes egészében semlegesítenie azt a kis humorérzéket is, amellyel bizonyos félreértés folytán a mediokritás ilyen kimagasló példányait is megáldja néha a játékos Teremtő. Kimondottan nem szerettük. Azon a napon a sors is kezére játszott Anrinak egy számára kihagyhatatlannak tűnő poént, ezen lovagolt rendkívül fárasztón: kinagyított anyacsavar projekciójáról volt szó, s itt ő úgy megörült a váratlan összefüggéstelen összefüggésnek, mint - ahogy akkoriban mondtuk volt, kissé tompítva - majom a farkának, illetve kisgyermek a pipilőjének: folyton Überpipner tanárnőre célozgatva használta az ilyen értelemben módfelett sületlennek tűnő Mutter kifejezést, miközben olyan jót mulatott önmagán, hogy az mindenkit mélységesen megdöbbentett. Még a legstréberebbikek se kockáztatták meg a helyeslő mosolyt, olvadozó nevetést. Egyetlen halvány mosolyt se. Anri ezzel párhuzamosan egyre támadóbbá vált, nem akarván megérteni, nem arról van szó, hogy mi nem értjük a viccet. Nagy kínos félreértés volt. Amikor erreföl Anri, vélt magaslataiból alászállva, szintünkre "süllyedve", célozgatásaiba szerfölött ostobán a gólyákat is beleszőtte, egyesek agya önműködően kikapcsolt... A fiú az ablak melletti padsor utolsó padjában ülve kitekintett az ablakon: a villanyvezetékek imént még párhuzamos vonalai fájdalmas kínjukban megvonaglottak, hullámozni kezdtek, össze-összeérve vörös szikrákat okádtak, ijesztő rövidzárlatot idézve elő - az egész világra fojtó súlyos lepelként nehezedett a sűrű szövésű emberi sötétség lepedője. Káosz uralkodott, pánik és csömör. Szemünk szúnyoghálóit átrágva, agyunkhoz férkőztek az éjszaka pondrói. Az emberi butaság piócái mohón tapadtak kiéhezett korongjaikkal a sötétben kitapogatott friss, fiatal ütőerekre, friss fiatal vérrel szívva tele magukat, undok szőrös potrohaikat, s ellenük senki se tudott védekezni, csak úgy, hogy jómaga is undok szőrös vérszopóvá válva tapadt mások nyakára, tudván tudva, onnan ki nem tépheti senki őt anélkül, hogy magával ne rántaná a fájdalmasan lüktető hús bonyolult erezetét. Háromlábú patás szörnyek dobbantottak sajgó koponyádon, míg te hiába húzódtál ijedten a sarokba, mert oda is utánad jöttek, a kutyaszorítóba, és te hiába próbáltad előbb tétován, majd egyre ijedtebben elhessegetni őket. Csak hadonásztál, közben kitartóan ezt szuggerálták: tűrj és hallgass! Hiába néztél ki az ablakon, mit láttál? Villamos vezetékek megbolygatott vonalait, a megérkezni nem akaró Nagy Fecskétől képzeletedben görbén. Bármikor vigasztalni próbáltak, kegyetlenül sótlan vicceket meséltek. Jöttek az emberi "tudás" nagy varangyaival, tessék lenyelni egy pohár vízzel! Mivel szórakoztattad magad? Tán azzal, hogy krétaporos a kalapom, én a krétakörző verkligyárban lakom. Ezt a rövid fogalmazásod is összegyűrték, eldobatták veled, de az álmaidban elburjánzó távoli Kréta szigetét nem tudták megsemmisíteni, mesés lényeivel együtt. Valahogy mégis el tudtál lavírozni a zátonyok felett, de hajóid bordázata törékeny, jól vigyázz! Ne feledd szavam. Álarcod mállik, nem volt nagy trükk. Ne kapasd el magad, te se vagy különb, rajtad sem múlott el nyomtalan stb. Nagyon sokáig tartott ez így, nagyon, nagyon, aztán... Miután felvonultak az alvilág szörnyei... Röpke pár óra... Ziláltságunkból felocsúdunk...

Hirtelen világosság: mintha az örökké tartó sötétségből született volna meg: ott áll a katedrára támaszkodva - mindent elárasztó fényben szabályos elefántcsont arca. A varázslatosan pisze orr alatt a finom szőrszálak. Egészen másmilyenek, mint mások szőrszálai. Itt a testi valóság örömmel eltöltő megdönthetetlen bizonyítékaként szerepelnek, ellentétben szinte valószerűtlen szépségével. Áll és mosolyog:

- Hogy határoztatok? Mit tesztek ma további gyarapodásotok érdekében?

A kérdés profán, mégis egészen másképp hangzik az ő szájából, a legmesésebb fogsoron átszűrve, amelyet valaha is gondolkodó lény tudhatott szája éteri akusztikájú üregében. Szférák biológiai hátterű zenéje - kristálytiszta hangzású pánsípok, micéliumminótauruszok, micéliumlantok. Nagy szőrös Minótauruszok taposnak tajtékosan a törékeny lantokra, megbecstelenítve az emberi fül által ritkán hallott zenét - akaratlanul is ilyen és ehhez hasonló gondolataid támadnak, de vissza kell fognod magad. Bal karja incselkedően meghajlott a sudár, törékeny test súlyától. Változatlanul mosolyog, sőt kacsint egyet, kecses mozdulattal távolítja el szeméből a csintalanul előre hulló hajtincseket. Acélos fényű, hosszú erős hajszálakat. Idegeink: ahogy a hárfák feszes húrjai-pattanásig. Éva mandulavágású párnás szemeinek réséből ravaszul villannak elő a barna pigmentfoltocskákkal tarkított zöld szemgolyók:

- Miről is volt szó az elmúlt órán?

A leghétköznapibb taktikai kérdés, de Selyem Gézát teljesen zavarba ejti. Hegedűs se tud rögtön válaszolni rá, megbabonázva bámul Éva szemébe. Gombák - nyögi ki végre. GOMBÁK. Éva helyeslően bólint, de várja a folytatást. Lezser benyomást keltőn feszülten figyel, a jobb és a balszélen ülőket hosszú időre megajándékozva felejthetetlen arcélével. Nem, nem a gomba-phallosz hasonlóság jut itt Anri-szerűen eszünkbe, hanem az - mert szüntelenül kalandozunk lerajzszögezhetetlen képzettársításaink sós vizein, fapadhoz ragadtan, nem ismerve határt térben és időben, kisisteneink helyett valódi nagy

Istenek után sóhajtozva, halhatatlan röptükre békatávlatunkból légpuskáinkkal lövöldözve -, hogy a "szerelmi gyönyör" jelentés hordozója, Aphrodité, régebbi történetek szerint úgy született, hogy Uránosznak, az égistennek, Gaia istennő - égi és földi szerelem! - cselszövéséből Kronosz - egy óvatlan pillanatban - zacskóstól levágja férfiasságát, és a tengerbe dobja, miközben ezt kiáltja: - Anyám, én megígértem és véghez is viszem a művet. Nem törődöm atyánkkal; a gyűlöletes nevűvel. Ő volt az, aki előbb vetemedett gyalázatos tettre!

Kasztrációs félelmének beteljesedő guillotine-jánál Hurránosz hatalmasan hiábavaló haragra gerjedt, ebből azonban már nem származott semmi lényeges, ellenben Uranosz atya levágott, ringó tengerbe hullt, sokáig hányódó, szürke acél lemetszette férfiasságából, halhatatlan és hallatlan bőréből fehér hab - aphrosz - keletkezett, amiben aztán egy lány fakadt s nőtt nagyra. Nem Kréta, Ciprus szigetén lépett ki a szép, lepkeszárnyú, tökéletes átalakulású, kezdetben szemérmes istennő a vízből, s finom lába alatt zsenge fű sarjadt, a sövényre madár szállt, csőrében igazgyöngyöt tartott, lenyelte, majd kisvártatva trillázni kezdett: szebben énekelt a legösszetettebb, legrafináltabb zenegépnél is - oly fülbemászóan és lebilincselően, hogy szavától és az istennő látványától lerészegedve táncra perdültek a virágzó fák, remegő orrlyukaikat kitágítva, ijedt horkanással testsúlyukat izmos hátsó lábaikra dobva át, torpantak meg előtte az arra vágtázó lovak. Az istenek és az emberek Aphroditének nevezték őt, mert habból született, s szépfarúnak, mert úgy valahogy nézhetett ki, mint a táblára az embrionális fejlődésről szóló leckét valamikor a múltban felíró Éva - újabb időnk Aphroditéje, az első számú testi-lelki női istenség, Aphrodité huszadik századi húsvér megtestesítője. Erósz és Himerosz (az Erósz tudatában eluralkodó polivalens Vágy) tüstént kísérőiül szegődtek Aphroditének, amint az megszületett és belépett az istenek körébe. Kezdettől fogva ez lett az osztályrésze és tiszte az istenek és emberek közt; a lányok suttogása, a nevetés és az enyelgés, az édes gyönyörűség, a szerelem és a gyengédség - a beteljesülés szilaj ölelkezései. Az aktuális, folyó idők fiúja álmaiban sokszor az ő segítségét kérte.